Novellák - 142.oldal

Azt akarta, soha ne érjen be a házba, örökké menjen ezen az úton, amíg fel nem néz, és meg nem látja őt. Már a lépcsőnél tartott. A fiú nézte őt, és összezsugorodott olyan kicsire, hogy átfért a rácsok között. A kinti párkányra állt, előredőlt, és elengedte a rácsot. Súlytalanul zuhant pár másodpercig, ez volt élete legszebb élménye. A lány vizes hajában landolt. Leereszkedett az egyik tincsen, és még mielőtt a hatalmas ujjak a csengőhöz értek volna, a fülébe súgta: "Szeretlek!"...

Volt valami rémült felhang, ami miatt nem nyitotta a tartályt, hanem pöccintett feljebb a teljesítményen a visszafordulóhoz, és megnyomta az adás gombot.
Nem tudta befejezni a nyugtázást. Szemei előtt villám robbant, a gép megrándult.
Félig öntudatlanul is csodálkozott, legalább öt-hat méterrel vagyok a vezeték felett.
Összeszedte minden erejét, inkább csak sejtve, mint látva, az előző körök alkalmával megfigyelt útkereszteződést próbálta megcélozni. Remélte, hogy a közlekedők...

Csak állt és várt. Várt arra a bizonyos pillanatra, amikor érzi, tudja, hogy ez lesz az utolsó lehetősége a menekülésre. Hallja a beszűrődő zajokat. Igen a pillanat lassan eljön végre, megmenekül. Imádkozik, minden este imádkozott, pedig hite nincs és nem is volt soha. A kulcs már zörög a zárban, a soha vissza nem térő alkalom eljött hát újra. Abban a pillanatban, hogy az ajtó kitárult, kitör. Rohan, ahogy csak bír. Nem néz se jobbra, se balra. Fut, ahogy csak a lába bírja. Szeme előtt...

- Engedjen be!
- Ugyan miért kéne ilyet tennem?
- Mert tudom.
Mit, kérdezte volna az öreg, de csak sóhajtott egyet.
- Rendben gyere be.- A srác elégedetten besétált a házba és megállt a nappali közepén.
- Esetleg nem óhajtasz helyet foglalni?- kérdezte gúnyosan az öreg. A srác válaszra sem méltatta. Végigjártatta a szemét a szobán, majd végül megállapodott az öregen...

Az asztal közepén égő gyertya fénye, átvilágítva a kristálypohárba öntött vörösboron, sejtelmes fénybe vonja arcod, és mosolyod. Mosolyogsz. Én is mosolygok – vissza rád, és apró baklövésemen, hogy magamra vállaltam a vacsora elkészítését. Lehet, hogy még odaégve, és teljesen elrontva is jobb lett volna, mint ez a kínai étel. De már nem tudjuk meg...

A fiú hazakísérte. Meghasonlott önmagával akkor. Ő, a büszke rátarti lány, magában könyörgött, hogy akarja már megcsókolni ez a kelekótya szőke vitéz. Már negyedórája álltak a kapuban, mire összeszedte a bátorságát és felszólította, hogy most kér egy búcsúcsókot, aztán aludni megy, mert különben állva elalszik. Ennivalóan esetlen volt a fiú! Ehhez képest, pár perc után azon kapta magát, hogy a lábai nem érik a földet, és olyan bizsergés fogta el, amilyent még sosem érzett...

Ahogy száguldottam, egy kislány jött ki az egyik ház kapujából. Az a kislány volt az!
Fékeztem, de nem volt elég hatásos a műveletem, de szerencsére ő észrevett és hátraugrott. Mikor megálltam és megfordultam, az édesanyja hangosan lecseszett azért, hogy nem tudok vigyázni másokra. Én halkan bocsánatot is kértem. Abban a pillanatban a kislány berohant a házba. Én elköszöntem és most már lassabban, de nyugtalanul indultam tovább. Úgy 10 órára értem haza. Levettem a futóműveimet és...

Szülei, akik mindig segítették, mellette álltak, és most nem kaptak mást, mint közönyt és megvetést! Értetlenül álltak az ő imádott, egyetemista fiuk előtt, akit elragadott, megváltoztatott valami embertelen, őrült szenvedély. Még húgától, ettől az ártatlan lénytől is elfordult, közömbössé vált számára. Nem volt képes foglalkozni, törődni vele, ahogy senkivel és semmivel, életét felemésztő vágyán kívül. Számtalanszor akart menekülni ebből a lehetetlen kapcsolatból, de a vágy mindig legyőzte...

Mondták már, hogy hülye vagy? Hogy miért? Te tényleg hülye vagy. Csak azért mondtam, mert ki a fene tör be egy dohányboltba. Tudod, kint csak arra vár a rendőrség, hogy agyonlőhessen. Távcsöves puskások várnak arra, hogy hibázzál, és szétlőhessék a fejed. Akkor most nem akarsz kimenni? Hmm. Előbb utóbb elfogy a dohány, és akkor muszáj kimenni. Hallod kintről a hangot? Azt akarják, hogy kimenj...

Ő volt az, aki a természettel együtt szenvedett. Ő volt az, akit én oly soká kerestem. Ő volt az akit, én sosem feledek, és ő volt az, kit örökké szeretek. Róla szól ez a történet, róla, mert őt sosem feledem. Emlékszem az ajkára, és vele együtt az arcára, a szemére és az összes hajtincsére, alakjára, minden egyes porcikájára. Emlékszem a szemére, ahogy akkor nézet, emlékszem könnyeire, törékeny kezeire, emlékszem mondataira, a keserűen édes szavaira, emlékszem mindenre, minden egyes pillanatra....