Találkozás a nagy Ő-vel

János éppen a múlthéten töltötte be 22. életévét, magas, jólelkű jámbortekintetű srác lévén, a környezete megbízhatónak és csendes embernek ismerte.
Eddigi élete során csupán egyetlenegy barátnője volt, de a fiú úgy érezte, hogy ez a lány nem igazán neki való, mivel vad és kiszámíthatatlan természete számos élethelyzetben fájdalmassá tette az együttléteket.
János mindvégig – míg kapcsolatuk tartott – amolyan „statisztának” érezte magát, a lány mellett, ezért néhány hónapja maga a fiú vetett véget a kapcsolatnak.
A lány viszonylag könnyen lemondott Jánosról, ebből a fiú látta, hogy nem voltak egymáshoz valók.
Egyáltalán nem bánta, mostanában egyedül csatangolt a kis város utcáin, hol élt.
Voltak ugyan barátai, hétvégenként eljártak szórakozni is, de János csak nem találta az álmaiban fel – fel bukkanó mesebeli hölgyét. Néhány éjszakán, mikor édesen álmodott, egy angyali tisztatekintetű lány szemeit látta, aki boldogan nézett rá.
Sokszor kereste őt az utcákon, bárokban, még néhány disco – klubban is járt, de sehol sem találta.

Valahol mélyen hitt benne, hogy egyszer megtalálja szíve igazi választottját, de nem siettette a dolgot, csak nyitott szemekkel járt a világban, hátha valahol végre felbukkan a „nagy Ő.” Azután egy csendes unalmasnak induló tavaszi délután, mikor éppen kipihente fáradalmait a délelőtti munka után, kezeit zsebretéve csatangolt a város kis utcáin, történt valami. Unottan nézegette a sivár kirakatokat, szinte belefeledkezett az egyik műszaki cikkeket árusító üzlet kínálatába. Mire tekintetét felemelte, a kirakatüvegén visszatükröződő alakon akaratlanul is megakadt a szeme.
Szemtelenül csinos lány állt meg mellette, ő is a kirakatot nézegette. A lány jóformán észre sem vette a fiút, János nagyon diszkréten vette szemügyre.

Ekkor egy pillanatra összenéztek, a lány tengerkék szemei, szinte egybeolvadtak a fiú barna szemeivel.
János agyába belehasított a felismerés, gyomra remegni kezdett tenyere megizzadt. Ilyen gondolatok cikáztak át agyán:
-„Istenem!...Ő az, hiszen ez Ő! Ha most elmegyünk egymás mellett, lehet, hogy soha többé nem látom, elszalasztom életem egyetlen esélyét.
Hiszen ez egy csoda, igen, velem megtörtént a csoda!...- lelkendezett magában. Nem!...nem engedhetem el csak úgy...- döntötte el szinte azonnal. Megszólítom, ha beledöglök is, ha elutasít, akkor már tényleg mindegy ha meghalok is...- gondolkozott.
A fiú, most egyetlen pillanat alatt levetkőzve gátlásait, szembefordult a mellette álló lánnyal.
Gyönyörű volt ez a lány, szőke tincsei, kék szemei szinte világítottak, János „fejét vesztve” szólította meg:
-„Szia!

A lány azonnal szóra nyitotta száját, de János finoman közbevágott:
-„Ne, kérlek ne szólj még semmit, hadd mondjam el neked mit érzek most.”
A lány félig tátott szájjal nézett a fiúra meglepetésében, ezután nem marad esélye megszólalni, elhallgatott.
-„Végre, itt vagy...- kezdte a fiú lelkesen, már – már szinte szerelmesen – tudd meg, hogy téged látlak álmaimban, sokszor láttam e csodálatos szempárt. Tudod, hogy hány és hány ember keresi egy életen át azt, amit nekünk most felkínált az élet? De száz emberből csupán egy – kettő találja meg, úgy ahogy most én is. Száz, meg száz lány futkos az utcákon, de hozzád, a te tisztaságodhoz egyik sem mérhető. Angyali tekinteted gyönyörűségét nem tudod leplezni, mert én felismernélek a pokol legmélyebb bugyrából is. ...Ó Istenem...- nézett János az ég felé – milyen kegyes vagy hozzám, hogy ideküldted ezt a lányt, ígérem életem hátralévő részében csak is neki élek, ő jelent majd számomra mindent és ő lesz az ki, kiérdemli őszinte szerelmemet...- azután a lányra nézett, és szenvedélyesen beszélni kezdett hozzá:
Kérlek, ne menjünk el egymás mellett ebben a reménytelen világban, mert lehet, hogy soha többé nem adja meg újra az Isten ezt az ajándékot. Lehet, ha megtesszük, életünk hátralévő részét egyedül, reménytelenül, és szeretetlenül kell majd eltöltenünk a Mindenható bosszújától sínylődve. Tudod, ha rád nézek, nem ezt kívánom neked,...és magamnak sem, mert ettől többre vagyunk hivatottak te is, és én is. Ezek a szemek megszabadítanak végre ettől az unalmas világtól, ha látom őket, megnyugszom, és nem gondolok többé a bajokra. Sok ideje már, hogy kereslek, eddig csupán csak álmaimban bukkantál fel, mint egy csodás égi tünemény, de most...most végre itt állsz előttem. Olyan ez, mint egy valóra vált álom, és tudod mit?”

Nézett János ekkor mélyen a lány kék szemeibe:
-„Nem engedem, hogy az életem legszebb perce örökre eltűnjön a káosz dzsungelében, ebben a kietlen istenverte kisvárosban.
A tenyeremen foglak hordozni, te leszel az én hercegnőm, ugye megértesz engem, ugye nem gondolod, hogy őrült vagyok?
Tudod, én még soha életemben nem mertem így megszólítani senkit, magam is csodálkozom magamon, hogy ilyesmire vetemedtem, de meg kellett tennem.
Én tudom, hogy te vagy az igazi, számomra te vagy a nagy Ő, az akire egész életében számítani szeretne az ember...
János ezen a ponton megtorpant egy pillanatra és szabadkozva nézett a lányra:
-„Jó...jó...rendben, ne haragudj ezért a marhaságért, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy el ne mondjam neked.

Nézz rám kérlek...- lépett kicsit közelebb a lányhoz és megint a szemébe nézett – nem vagyok őrült, csak egy szót szólj, hadd halljam édesen csengő hangodat.” – fejezte be. János úgy érezte ez az utolsó esélye a boldogságra, most minden attól függ mit válaszol szerelme, kit annyi éven át keresett. A fiú tisztában volt vele, hogy ettől kezdve soha többé nem lesz képes ilyen őszintén és szívhez szólóan elmondani senkinek mit érez, mi több, soha nem fog még egyszer találkozni a „nagy Ő” – vel, mert ez lehetetlen. Ilyen csak egyszer fordul elő az ember életében, ha egyáltalán előfordul, mert vannak emberek, akik hosszú és reménytelen életükben mindhiába várják ezt a felemelő pillanatot...
A lány értetlenül bámult Jánosra, száját szólásra nyitotta.
A fiú addigra reszketve várta vajon mit fog válaszolni szíve hölgye.
Mire az zavartan mosolyogva csak ennyit mondott:
-„Ja ukranie. Sto gavarit?...Nye ponyemaju”...
...Ez oroszul annyit tesz: -„Én ukrán vagyok. Mit mond? Nem értem...”

...Mindannyian keressük a „nagy Őt”...de vajon ki dönti el, hogy kinek kell annak lennie?...
(a szerző)