Egy ember a sok közül

Csak azt tedd szomorúvá
fájdalmaiddal, akit
boldoggá tudnál tenni
örömeiddel.

- Életigzságok -


Igen. Ő az, egy ember a sok közül, kinek nem sikerült ezen életigazságot megérteni, mely egyszerűnek tűnik, pedig oly nehéz, talán a legnehezebb, legfontosabb dolog, mellyel életünk során szembe kell néznünk, mindnyájunknak és sok ember még csak nem is vesz róla tudomást.
Igen. Ő az. Apám. Törtet, de alkot, s ha alkotását nem értékelik, nem becsülik akkor, zúz, tapos, elnyom mindent és mindenkit. Hát ez Ő, egy gyermek, egy férfi, és egy aggastyán egy személyben.

Igen. Ő a gyermek, ki sosem nőtt fel, aki képtelen az élet értelmét magán hordozó érme mindkét felét megnézni. Csak az egyik felét látja és a kép amit ő lát bár változik de végül ugyanazzá válik, mint egy befejezetlen végtelenített képregény, melyből sosem adtak ki több részt így nem lesz kerek a történet, csak mi nem tudunk róla. A kép, amit látott kezdetben fakó volt, mint a gyermek szeme, kinek elvették az egyetlen játékát, ami talán sosem volt neki, nem is sírt csak a szeme szürkés, néha pislant és nem érez semmit csak a szívében levő hatalmast űrt, melyet soha nem töltött be senki és semmi, csak illúziók. Képek, emlékek egy szürke világból, melyek csak a fájdalomról, keserűségről és a szegénységről szólnak, apja fáradt arcáról az esti homályban, a pislákoló gyertya fényénél Bibliával a kezében, s a gyermek számára érthetetlen belenyugvással és békével a szemeiben.

Anyjáról, aki verejtékezve, de kitartóan, főzött, mosott rá, s kinek szemében még sokáig nem csillant meg könny, csak bölcsesség fénylett, az élet bölcsessége, a férje iránti tiszteleté és az életben maradásé, de soha nem, a mindenkor erőt és szeretetet adó anyáé. Így látta meg az élet érméjének egyik felét, – és a másikat soha - a szegénységet, a nyomor, tehát az anyagi világot, melytől Ő és egész családja függött és ha néha összeszorult kicsiny gyomra a szeretet hiányától, melyet még nem kapott meg e kis ember az élettől, - s később nem is érzett soha senki iránt – azt hitte, hogy csak az éhség mardossa és inkább nem gondolt rá, hanem dolgozott tovább csak arra gondolva, hogy egyszer talán vége lesz ennek az egésznek.

Dolgozott, s egyre csak hajtotta magát a föld pedig egyaránt megedzette testét és lelkét, tette amit tenni kellett, s csak várta, hogy eljöjjön végre az a nap, a hetedik. A nap mely a pihenésé, a nap amikor hús kerül az asztalra, a nap, mely csendes áhítaté, a csillagé, mely nappal is látszódik az égen a templomtorony tetején. E csillag alatt sok megfáradt ember, mind csendben egy emberként az emelvény felé fordulva hallgatják azt a nagy fekete ruhás alak szavait, mely szavak a kisfiú számára még érthetetlenek, és talán azok is maradtak csak ő gondolja másképp. S mikor a szavaknak hirtelen végeszakadt mindenki meghajtotta fejét és összekulcsolta a kezeit, hogy csendes imában hálát adjon az úrnak és kérjen tőle újra meg újra. Ezt a részt szerette a legjobban, mivel ekkor mindig tudta, hogy mit kell tenni és tette is. Minden alakalommal ugyanazt kérte, hogy többé ne kelljen éheznie, ne kelljen lenéző szemek kereszttüzében éreznie magát, ne kelljen irigyen nézni a jómódú embereket, hanem legyen Ő is az. Ez lett hite és élete értelme, mindmáig. Vesztére.



Igen. S most Ő a férfi, akit félnek, de nem tisztelnek, akit e gyermekkori hit vezet végig az úton. Az úton, mely számára poros és keskeny volt eleinte csak néhol látott virágot, rózsát pedig sehol. Igen, idővel talált nem is egyet, sokkal többet mind bárki, de hite miatt nem tudott csupán gyönyörködni bennük és egyet kiválasztani, neki mind kellett, pedig szépek voltak sütött rájuk a nap, hamvasak voltak és fiatalok, de ő sorra tépte le őket, viszont vigyázni már nem tudott rájuk. Zsebébe gyűrte őket, mintha csak értéktelen papírpénzek lennének. Sorban haltak meg, elmúlt illatuk, lehullottak szirmaik és csak üres száraz porhüvely maradt utánuk; szebbek voltak ők az út mentén, ahol sütött rájuk a nap táplálta őket a föld és ragyogtak az élettől.

Ahogy ők elhaltak úgy a férfi felett is elment az idő, az út mentén már nincsenek rózsák számára soha nem lesznek már csak rózsának álcázott olcsó értéktelen mindenki által megkapható pipacsok, nem tud többé gyönyörködni semmiben.
Néha mikor a fáradtságtól szemébe szökik egy könnycsepp délibábként villan fel előtte egy hatalmas rét gyönyörű rózsákkal tele, megerősödik a látványtól és letörli a könnycseppet amivel oda a sok virág és az Ő utolsó kellemes érzése is a világról. Néha felvillan előtte az élet érméjének másik fele, de nem látja pedig mostmár szeretné, de számára már késő. Így él most a férfi illúziók közt egy szál rózsával a kezében melyet már nem mert begyömöszölni a zsebébe és egy ideig még gondját is viselte, de mára már nem, s ez a rózsa is hervadni látszik, pedig élni akar két magot is adott már a férfinak, aki ezeket ugyancsak zsebre vágta és észre sem vette, hogy idővel az egyikből rózsa lett a másikból pedig egy fiú. Mindentől el lettek rejtve és várnak csak várnak, hogy egyszer talán kiszabadítja őket valaki, s messzire viszik majd ettől az embertől az örök napfénybe vagy legalább egy boldogabb helyre. A nap lenyugvóban van már, a férfi lelkéből pedig lassan jön, előbukkan „Ő”.

Igen. Ő az aggastyán, aki már elvesztette mindenét, de még nem eszmélt rá teljesen, nem akar. Már csak vár, este – reggel a nap minden percében vár, hogy elmúljon testét – lelkét egyaránt gyötrő kín, az emlékek fájdalma, az elvesztegetett és a tönkretett életeké.
Igen, őt várja, a Halált, de retteg is tőle mert úgy érzi nem élt igazán csak itt volt és most nyom nélkül fog eltűnni, mindenki csak úgy emlékszik majd legfeljebb rá „ a vén Zsugori „ és effélék. Esténként hintaszékében ülve a kandalló melegét sem érzi már csak a halál hideg fuvallatát. Körülötte minden fagyos és halott, már csak egy gondolat emészti folyton a lelkét, mint a korhadt fát a szú: „ Vajon hol rontottam el? ” .
Ez hát az Ő büntetése, hibáiért, hitéért, a sok elhervadt rózsáért.
Néha még eltűnődik, vajon élt-e, élt-e Ő igazán valaha? És mindig egy kicsit talán dorgáló, de lágy hang lassan a fülébe súgja: …nem…
Ez volna hát, Ő, Apám. Vagy talán én volnék?