Szerelmük az égben íródott

-…Törj ki balra! – hangzott a rádióból mentő kiáltás, de már későn. Robbanás rázta meg a csillagvadászt. A hajtóművek leálltak és a műszerek halványuló fényükkel mutattak még valami fals információt, majd végképp kialudtak, s a bolygó – melyért napok óta ádáz csata folyt – gravitációjával a légkörbe húzta a tehetetlenül sodródó vadászt. Megpróbálta korrigálni a zuhanást, de ez a típus nem tudott a légkörben tevékenykedni. Mint a kő, úgy zuhant a felszín felé, de a végzetes becsapódás előtt valami erő, mintha egy hatalmas kéz fékezte volna.

Lapos szögben ért földet. Néhányszor felpattant, majd a talajt felszántva csikorogva megállt. A felkavart porfelhő oltalmazó lepelként borult a roncsra, mely hamar előtűnt, mihelyt elült a porfátyol. Fekete füst szállt fel a gépből, mely a már kialudt tűz emléke volt. A gép és annak utasa egyaránt megsérült. A pilóta nehezen mászott ki a füstölgő roncsból, de tudta, csak így van némi esélye, arra hogy életben maradjon. Mikor kiért, neki támasztotta hátát a gépének és a földre csúszott, letépte sisakját, és mélyet lélegezet a friss levegőből. Igazi felüdülés az újra használt oxigén után. A nagy levegővételkor felszisszent, csak most vette észre a sebet, mely a mellkasát csúfította. Az égett szélű, szakadt ruhán át a sebbe nyúlt, s mikor kihúzta kezét, a lenyugvó nap sugarai megcsillantak a véres kesztyűn. Megpróbálta elszorítani a vérző sebet, de nem sok sikerrel. Nem akart elaludni, mert tudta, ha most elalszik, többé nem ébered fel. Ébren akart maradni, mégis elvesztette ezt a csatát, és remegő testel lázas álomba merült.
Mikor felnyitotta szemét egy aranyló búzatáblán találta magát, mely úgy látszott a végtelenségig terül el. Megbabonázottan állt, lelkében végtelen nyugalmat és békét érzett. Lassan lépdelt a telt, érett kalászok között, melyek lágyan simogatták kezét. Észre sem vette, hogy a háta mögött áll valaki.

- Soha nem éreztél ilyen békét és nyugalmat? – gyengéd női hang szólította meg. Amint hátra fordult egy fehér ruhában álló lányt pillantott meg. Barna haja hátra volt fésülve melyet a szél borzolt fel s dobott ár néha arcára néhány tincset. Szeme olyan kék volt, mint hideg téli reggelen az égbolt: mély és igaz. A pilóta halkan szólt hozzá és csak kérdéseket tudott feltenni.
- Ki vagy Te és hol vagyok? Meghaltam? – az utolsó kérdésnél elcsuklott a hangja.
- Nem, nem kell most erre gondolnod. – az ismeretlen lány a fiúhoz lépet és megfogta a kezét. – Még nincs itt az idő, hogy elhagyd a tiéidet. Sok csata vár még rád. Tudom, nem kell mondanom, hogy ne félj, légy bátor. Vigyázz, ne térítsen le semmi a helyes útról!
- Ki vagy, hogy ennyit törődsz velem, mondd el, ha lehet!
- Én vagyok az őrangyalod. Nehezen hiszed el, de így van. – szomorúan hajtotta le a fejét, bánat sugárzott a hangjából.
- Biztos, nem könnyű rám vigyázni. – válaszolta fáradt humorral a pilóta. S mikor visszafordult, látta, hogy őrangyala szomorúan fordította el tekintetét. Arra gondolt, talán rosszat cselekedett.

- Valami rosszat tettem, vagy megbántottalak, hogy nem nézel rám?
- Nem tettél semmi rosszat, és örömmel vigyázok rád! – szelíd, kedves, hangja megigézte a fiút.
- Akkor, miért vagy szomorú? – kérdezet gyanakvóan a vendég.
- Igazán tudni akarod? – kérdezett vissza a tünemény.
- Igen. – válaszolt határozott hangon a pilóta.
- Az bánt, hogy küzdesz az igaz szerelem ellen, annyira, hogy esélyt sem adsz neki, pedig Ő is szeret téged!
- De én… - próbált mentegetőzni a fiú az igazság ellen. Az igazság ellen, amit magának sem tudott beismerni.
- De te? – kérdezett vissza a tünemény – Ő elfogad olyannak, amilyen vagy, megérti a hibáidat. Merd szeretni, ettől soha ne félj! Most itt az idő menj, térj, vissza oda, ahová tartozol! Ne feled én mindig veled leszek. – mikor elhagyták az utolsó szavak az őrangyal ajkát, a fiú felébredt.

Egy ágyban feküdt, ellátták sebét, megmenekült. Társai nem hagyták magára, megmentették életét. Megszorította kezét, s ekkor vette észre, hogy ágy mellet ül s kezét, fogja a navigátora. A nő, akit titkon szeretet. Mindig együtt repültek, csak ez egyszer nem. A családjánál éret a hír, hogy a társa lezuhant. Amint tudott jött, hogy szerelme mellett legyen. Kedves, mosolygós arcát, most könnyek borították s közben halk imát suttogott. Nem akarta elveszíteni azt, akit igazán szeretett. Vidám életre való lány, ő is vadászpilóta akart lenni, de ez az álma nem vált valóra. Navigátornak osztották be. Idővel megbékélt és a legjobb tudása szerint végezte dolgát. S az unalmas, eseménytelen járőrözéseken pilótája mindig hagyta, hogy repülhesse a gépet. Hálás volt érte, de nem ezért a szívességért szeretett bele.

Kedves volt hozzá, kiállt mellette, ha bántották, végtelenül udvarias volt vele. S ha hibát követett el? Nem kiabált, nyugodtan beszélték meg a gondokat, problémákat. A társa mindig ott volt, amikor szüksége volt rá. Sosem csalódott benne.
- Ne sírj, értem nem kár! – „nyugtatta” a lányt mikor megszólította.
- Doktor! Felébredt… - orvosért indult, de egy szerelmes kéz marasztalta.
- Várj, kérlek! Valamit el kell mondanom, míg van erőm.
- Ne beszélj, pihenned kell! – kérlelte a lány, kinek oly boldog lett az arca, mint egy angyalé.
- Mikor lezuhantam… - annyira megsérült és oly fáradt volt, hogy alig kapott levegőt e pár szó kiejtése után.
- Kérlek, hajolj közelebb! – a beteg kérésére a lány föléje hajolt, lágy, selymes haja a fiú arcát cirógatta oly közel voltak egymáshoz.
Kalapált mindkettőjük szíve, vajon most mi lesz velük, mit fog mondani a másik?
- Szeretlek, - nyögte ki a pilóta – szeretlek, csak eddig nem mertem…
A szeretett nő csókja forrasztotta belé a szót. Annak a hölgynek a csókja, aki mindennél jobban szeretett. Igaz szerelem csókjával adtak egymásnak reményt.
- Én is szeretlek, annyira, hogy szó nincs rá, de a szabályzat…
- Megoldjuk, mint már oly sok minden mást. Téged nem akarlak elveszíteni!

S ajkuk újra összeért. Boldogok voltak. Ebben a perben váltak igazán azzá. Békét és megértést találtak egymás karjaiban.

Szerelmük az égben íródott.