5 perc

Mélyeket lélegzem, s közben olyan érzésem van, mintha a tüdőm összepréselődne és kifacsarná magából a maradék szuszt, mikor levegőért kapkodok. Megpróbálok nyugodt maradni, de egyszerűen nem vagyok képes rá. Próbálok megmozdulni, de nem megyek vele semmi jóra. Csak kínt, keserves kínt érzek, ami teljesen beborít. A tarkóm szúr, mintha ezer meg ezer tűvel döfködnék könyörtelenül. Egyik könyökömet alig érzem, míg a másik pokolian fáj. A mellkasom mintha ki akarna durranni az élet keserves küzdelmének utolsó szikrájával. A csípőmet nem érzem. Biztos elzsibbadhatott, nem tudom. Olyan zűrzavaros minden.

Mindkét lábam szörnyen sajog, de szerencsére tudom mozgatni. Ahogy most ezen elmélkedem, három alakot látok közeledni. Arcukat nem tudom megkülönböztetni, összefolyik minden. Fülemmel hallok valamit, de az sem már az igazi, de még hagyatkozhatok rá. Itt vannak előttem. Az egyikőjük mormol valamit egy másiknak: izgatottnak tűnnek. Hoztak valamit, ami puha és kemény egyszerre. Most alámtuszkolják azt. Borzasztóan fáj. Valaki megfogta a kezem. Nem tudtam kivenni, hogy ő kicsoda, de a tapintás gyengéd és meleg, mégis, mintha remegne a kézfeje. Halkan felgyögök:
- Anya! –szerintem nem hallja senki.
- Jól van fiam semmi baj! –hallok egy rövidke kis szófoszlányt, majd érzek valamit a kezemben, a könyökömnél.

Egy szúró, de gyengéd fájdalmat, ami megváltás az elgyötört tudatomnak és testemnek. A szemem kezd egyre jobban lecsukódni. Mikor újra felnyitom, a látásom kissé kitisztul. Emberek mindenhol. Én egy árok peremén fekszek. Balra nem sokkal messzebb tőlem az árokban, úgy öt-hat méterrel arrébb egy autó áll. Egy autó, aminek az eleje rettenetesen össze van törve. Körülöttem sok helyen véres a föld. Jobbra tőlem egy mentőautó van. Éppen most raknak be a hátsó részébe. Jobb karomban infúziós-csövet érzek. Mintha a szívem erősebben dobbant volna! Kezd a testem elernyedni, ellazulni, így érzem, hogy a kicsi szívem kitartóan, de lassan meg-megdobban. Levegőért kapkodok, míg a szemem kezd sötétbe burkolózni.

Hallom, ahogyan kiabálnak körülöttem, érzem a mentősök ruhájának suhogását az arcomon, érzem a friss tavaszi szél illatát és érzem, ahogy szívem egyre jobban összeszorul. Szívem szerint sírva fakadnék, de nem tudok. Még egy utolsót szívok a pesti, piszkos levegőből majd csend. Rövid, néma csend, majd sötétség. Utána egy nagy lökés, aztán kettő. Újraélesztenek! Most már újra kijelenthetem magamnak: sikerült nekik! Kinyitom a szemeimet, látom, hogy egy nő vágja ki autója ajtaját, és egy fekete-pólós férfival rohanni kezd felém. Félúton van, mikor újra jön ez az ismerős érzés. De most már nem levegőt veszek, hanem a mellettem térdre boruló, arcomat egy-egy csókkal ellátó emberek felé nyögök egy mondatot:
- Anya! Csak 5 percet hadd maradjak veletek! 5 percet!
A légzésem itt újra megszakad, majd a nagy csöndben utolsó hangként egy sípoló hangocskát és egy rémes, szívszorító női sikolyt hallok, majd két ember zokogását, aztán végleg elhalkul minden.