A lélek fájdalma - élet és halál

A különleges halál


Az alábbiakban közlök egy olyan novellámat, melynek csak bizonyos motívumai történtek meg, magam formáltam át erre a végkifejletre. Azonban ha az olvasó figyelmesen elolvassa a történetet, sokat lehet belőle tanulni.
Ez a leírás csupán egy a sok közül... mégis vegyes emlékeket hagyott bennem. Minden Kedves Olvasómnak szeretettel ajánlom, remélem, Ön is megtalálja benne azt, ami közel áll a lelkéhez, mint ahogy én is megtaláltam.


ABLAK

-“Gyerünk uraim, itt a finom ebéd! Aztán ezt most nem lehet ott hagyni, úgy, mint tegnap a tökfőzeléket!” – utasította a kedves arcú barna nővérke két betegét.
Laci bácsi, aki már több mint két éve fekszik ebben a kórházban, állapota sajnos nem bíztató: legalább hat hónapja szinte mozdulni sem tud ágyáról. Agyvérzése kegyetlenül megbilincselte végtagjait, az ágytálat minden este ürítették alatta. Az öreg Laci bácsi az utóbbi hónapokban lejjebb adott kicsit súlyából, fehér hajszálai imitt – amott érintették homlokát, szemei fáradtak és meggyötörtek voltak.

A halványzöld színű falak szinte nyugtatólag hatottak a két magatehetetlen férfire, napjaikat így tengették, beszélgettek, naphosszat csak beszélgettek.
Gazsi bácsi, aki a sarokban éppen az ablak mellett feküdt, jól rálátott a kinti világra.
Az öreg Laci mióta ebben a kórteremben feküdt, egyszer sem láthatta a kinti nyüzsgést, fekhelyéről minden erőfeszítés hiába valónak bizonyult, nem láthatott ki a Gazsi ágya mellett lévő ablakon.

Gazsi, aki szintén meglehetősen rossz bőrben volt, boldog tekintettel kémlelte nap, mint nap az ablakon túli világot, ez lett életében az egyetlen dolog, ami még tartotta benne a lelket.
Az ablak mellett fekvő beteg – Gazsi bácsi – majdnem kopasz, telt arcú kedves tekintetű ember benyomását keltette, nagy barna szemei melegséget tükröztek, gyakran mosolygott. Laci bácsinak sokszor az az érzése támadt, ha szemébe nézett, hogy rejteget valamit. Valami huncut dolgot, amiről soha nem beszélt. Vonszolva tengette napjait a két öreg, akik a kórterem meghittségében lassan de biztosan összebarátkoztak.

Egy idő után a két betegben már tényleg csupán az tartotta az életkedvet, hogy folyamatosan megbeszélték mi történik odakint az ablakon túli világban. Ez az ablak egy csodálatos panorámára nyílott, egy kis tó, zöld növényzet, park, ahol emberek sétáltak, jöttek – mentek.
Gazsi elmondása szerint sok, a kórházban fekvő beteget is látott ebben a parkban sétálni, akik nem voltak teljesen mozgásképtelenek. Ők órákat tudtak itt pihenni, élvezték a természet eme kicsiny darabját, mely őket is feltöltötte életerővel.
A két öreg az elmúlt hónapok alatt számtalan emberrel “megismerkedett.” Gazsi megfigyelése alapján, szinte családtagként üdvözölték őket egy – egy alkalommal, mikor a nők, férfiak kint szokásos sétájukra indultak, vagy leültek a parkban beszélgetni.
Sőt, nem csak az embereket figyelték, de minden a környéken élő állatot is, azokat főleg, melyek a tóban laktak. Odajárt néhány vadkacsa, és élt ebben a tóban két gyönyörű hófehér hattyú is.

Pihenőpadok sorakoztak a tó körül, igazi kis “Kánaánt” jelentett ez a két beteg embernek, akik minden figyelmüket ennek a csodálatos, ámde számukra a kórteremből elérhetetlen helynek szentelték.
Egyikük sem tudott járni, de még a mozgás is nehezükre esett.
Már lemondtak arról, hogy valaha is felépülnek és újra járni fognak, ők is tudták, hogy utolsó hónapjaikat, heteiket töltik a kórházban.
Régen belenyugodtak sorsukba, nem hadakoztak ellene, egyetlen örömük az ablak maradt, melyen át az öreg Gazsi bácsi “közvetítésével” Laci bácsinak is határozott “ideái” alakultak ki, a hosszú hetek alatt.
-“Képzeld, János Vitéz visszajött Hófehérkéért!” – újságolta Gazsi örömmel, mikor kitekintett az ablakon.

A srác, akit “János Vitéznek” – neveztek el, szinte óramű pontossággal találkozott a tó környékén egy széplánnyal, és minden alkalommal itt üldögéltek néhány órát, beszélgettek.
Szerelmesen búgtak egymásnak a fiatalok, hogy miről beszélgettek, azt mindig Gazsi bácsi költötte hozzá a látott képhez.
-“Nem Hófehérkéért, hanem Iluskáért, te szenilis vénember!” – oktatta ki Laci Gazsit.
-“Nem mindegy, hogy hívják?! A lényeg, hogy találkoztak.” – állapította meg Gazsi.
-“Ezt nem mondod komolyan! – hortyant fel Laci bácsi – hiszen úgy tűnt összevesztek, már napok óta nem jött el a fiú!”
-“Tudom – válaszolt Gazsi – tényleg nem jött, de most itt van és a lány megint várt rá!”
-“És?! – kérdezte Laci izgatottan – mit csinálnak?!”
-“Lassan a testel öreg barátom, - intette le Gazsi a türelmetlenkedőt – éppen hosszan csókolóznak.” – jelentette ki végül elgondolkodva.
-“Milyen gyönyörű is az...” – nézett az ég felé Laci, és szemei messze révedtek.
-“Én is csókoltam ilyen szenvedélyesen öregem, nem is olyan régen...” – tette hozzá kicsit később.
-“Persze, hogy nem olyan régen – élcelődött Gazsi – vagy 40 éve.”
-“Mit tudod te mit jelent a szerelem, vén kappan! Soha életedben nem voltál szerelmes!”
-“Te aztán csak tudod mi? – kérdezett vissza Gazsi kikémlelve – én is csókoltam már így lányt, ahogy ez ott kint!” – jelentette ki határozottan. –“Ó Istenem – révedezett Gazsi – 1947 nyarán, Rozáliám!... Azok a szemek! Mikor a szemébe néztem, egy világmindenséget láttam, egymás kezét szorongattuk órákig, és bámultuk egymás szemét. A mennyországban jártunk, ha csak ránéztünk egymásra, úgy izgultunk, mint a kisiskolások... Pedig már harmincon is túl voltunk...
-“Jól van, hiszek neked – vetette oda hirtelen Laci – csak mesélj már, kiket látsz még az ismerősök közül?”

Gazsi kicsit kinyújtotta a nyakát, hogy jobban kiláthasson, aztán mesélni kezdett:
-“Itt van az öreg mama, eteti a galambokat a tóparton.”
-“Istenem, mikor adja már be a kulcsot az öreglány?” – kérdezte Laci kíváncsian.
-“Remélem nem mostanában – válaszolta Gazsi – tény, hogy kitartó, a galambok már egészen hozzánőttek.”
-“Fogadjunk, ha csak egyet is lepuffantanék belőlük, a véncsaj azonnal észrevenné, hogy nincs ki a létszám.” – viccelődöt Laci.
Ezen, mindketten felderültek.
-“Te Gazsi – szólította meg Laci – milyennek látod a véncsajt?”
-“Milyennek? – kérdezett vissza – hát szerintem nem sok öröme lehetett az életében, úgy fest, mintha ez lenne az egyetlen életcélja, hogy eteti a galambokat.”
-“Furcsa – gondolkodott Laci hangosan – hogy az embernek egy idő után az is örömet tud okozni, ha galambokat etet...”
-“Az még furcsább, ha két vén seggfejnek meg az, ha őt nézheti naponta...” – jelentette ki rezzenéstelen arccal Gazsi.
Ezen, hangosan felnevettek, jókat mulattak a kinti embereken, meg magukon is mindennap.

Teltek múltak a napok, míg egy délelőtt Gazsi meglepett arccal jelentette:
-“Te öregem, mindenféle őrült ruhába öltözött embert, meg állatfigurát látok kint!
- Ott rohangálnak, menetelnek, meg minden ilyesmi!”
-“Hetyke alakok trombitát fújnak, de az jóval távolabb van, nem is hallom a zenét.” – tette hozzá izgatottan.
-“Hát persze te vén bolond – szólt Laci – ezt úgy hívják karnevál...”
-“Milyen igaz, ez nem jutott az eszembe!” – szisszent fel Gazsi.
Ezután részletesen leírta Lacinak mit lát, elmesélte milyen szép ruhában van a kísérő zenekar, hogyan röppennek fel a galambok mindeközben.
A két öreg úszkált a mámorban, melyet a kinti világ látványa okozott, semmi egyebük nem maradt, mint ezt a világot bámulni, mindig csak bámulni...

Teltek a hetek, és ők egyre csak együtt éltek az ablakon túli “paradicsommal”, mindent részletesen megbeszéltek, mit Gazsi kint látott.
Laci bácsi, mindig emelkedetten várta a reggeleket. Mikor a nap első sugarai megtörnek a tó víztükrén, ők újra elkezdhetik kis utazásukat a kórterem szűkös ablakán keresztül.
Egy idő után úgy érezték nincs is olyan ember, akit ne ismernének ezen a környéken. Az idegeneket, kik a tóra csónakázni jöttek családjukkal, messziről kiszúrták, és részletesen elemezték őket.
Sorsukkal megbékélő öreg párokat ismertek, kik rendszeresen kijártak sétálni ide. Lassan beleélték magukat abba, hogy ők is ide tartoznak ebbe a nagy “családba.”
Egy idő után, már egyikük sem érezte azt, hogy szerencsétlen vagy halálraítélt lenne. Otthonukat az ablakon túli világban látták, a tó és környéke, az emberek, kiket családtagként tiszteltek, és az állatok.

Egyik este hosszan beszélgetve aludtak el, aznap sok minden történt odakint, és ők, mintha csak részt vettek volna benne, megbeszélték az egészet. Idegeneket is láttak, akik pihenőt vettek ezen a csodálatos helyen. Sőt gyerekeket is, akik maguk eszkábálta sárkányaikat eregették a nap felé fáradhatatlanul.
Reggel mikor megjelentek az első napsugarak, Laci megszólította Gazsit:
-“Hé, vénség, emeld a kezed és húzd el a függönyt, aztán mondd, ki van már kint?”
Nem jött válasz, némaság honolt.
-“Gazsi! – szólította erélyesebben – ébredj öregem, megint ránk virradt egy nap!”
Ismét csak hallgatás és csend.
-“Gazsi! – kiáltott mostmár Laci szinte félve – ébredj, ne aludj annyit!”
Laci bácsi megérezte, hogy nagy a baj, kitartó süket csend telepedett barátja ágyára.
A kórterem falai hallgatásba burkolóztak, félhomály derengett, Laci most rádöbbent; egyedül maradt.
Barátja, csendben és észrevétlenül távozott el, egy másik világba.

Kétségek járták át szívét, hirtelen egyedül érezte magát, nagyon egyedül... Szétnézett a kórteremben. Reménytelenül üresnek látta szekrényét az ivólevekkel, a tollal, néhány gyűrött papírossal meg az aprósüteménnyel, mit nemrég kapott a nővérkétől. Rabszolgának érezte magát, ki ott maradt egyedül kilátástalanul a gályán, mert barátja elárulta őt.
Megfáradt arcát a párnába temette, és könnyeivel árasztotta el a fehér huzatot.
Elvesztett valakit, egy családtagot. Csak az ő lélegzetét lehetett hallani, mely vészjóslóan visszhangzott a hideg falakon. A magány és a keserűség hirtelen rázuhant, mint valami malomkő, ami kegyetlenül lehúzta a sötétség félelmetes mélységébe. Hiába kiáltottak emlékei, válaszra nem leltek, s az öreg tépázott lelkében örök nyomot hagytak.
Öklét összeszorította, fájdalmában ordítani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Gondolatait megbéklyózta valamilyen könyörtelen letargia, mely módszeresen fojtogatta. Úgy érezte torkában ezer gombóc nőtt, melyek elvágják a levegő útját.
Nem tudta mennyi idő telt így el. Fájdalma égette minden porcikáját, aztán egyszer megjelent a nővérke a kórteremben.
Azonnal észrevette mi történt, nem szólt egy szót sem.

Kötelességtudóan tette a dolgát, az öreg Gazsit egy óra múlva már el is szállították az ablak mellől. Gépies mozdulatokkal “távolították” el barátját fekhelyéről. Az embert,- ki néhány órája még kipirult arccal örült együtt sorstársával az ablakon túli világnak,- most durva kezekkel megragadva fektették be a hullaház hátborzongató jéghideg fémtepsijébe.
Laci meggyötörten maradt magára. Elment egyetlen barátja, anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőle.

Nehéz órák, majd napok teltek így el, Laci bácsi nem igazán tudta mi történik körülötte. Magában gyászolt, semmire nem tudott gondolni.
Azután úgy négy nap múlva, három átvirrasztott éjszaka után eszébe ötlött:
-“Hát persze! – Az ablak, most az ágy üres, nincs veszve minden, mostantól kiláthatok én is!”
Izgatottan kérte meg a nővérkét hadd feküdjön az ablak melletti ágyra.
A nővér készségesen meghallgatta a kérést és máris intézkedett, hogy az öreg Laci bácsit áthelyezzék a műtősfiúk az ablak mellé.
Óvatosan emelték fel az öreget, lassan áttették a másik ágyra, néhai barátja fekhelyére. A remény halovány sugara villant fel a beteg ember előtt, keserves élete alatt, talán csak néhányszor lehetett ennyire izgatott, mint most.

Melegség futott át szívén, úgy érezte, mégsem vesztett el mindent, hogy van remény a boldogságra, hiszen odakint annyi érdekes dolog történik. Lelkében rigók daloltak, egyetlen reménysugár a halál szorongató valósága elől, miben teljes szívében hitt, ez az ablak lett, amit hosszú hónapokon keresztül csodáltak barátjával. Az élet ablakának tekintette, bár másoknak semmit sem jelentett.
Lassan óvatosan elhelyezkedett, majd egy világ csodáját váró tekintettel fordult az ablakon keresztül derengő ígéret felé, melyről már többet tudott, mint a saját életéről.
Látni akarta ezt a “meseországot.” Ez lett az egyetlen menedéke a boldogtalanság elől, a magány elől, a gyász elől.
Szívében ekkor érezte, maradt valami az életében, aminek talán még ő is, ebben a reménytelen helyzetben örülni tudna.
Kitekintett az ablakon...
Szemei a messzeségbe kémleltek, keresték a tavat, meg a lócákat, az embereket, az állatokat, a galambokat...

A rideg valóság, azonban mint hideg vadásztőr hasított agyába, mikor megpillantotta az ablak előtt meredő szürke tűzfalat, melyen még csak egyetlen festett betű sem árválkodott. A fenyegető halál sem lett volna képes ennyire megalázni őt, mint ez a színtelen semmitmondó üres fal. Tudata hirtelen kiürült, minden mit benne dédelgetett semmivé lett, úgy vált köddé, mint a kámfor, mit zsákvásznára kennek.
Laci bácsi egyre csak bámulta a sötét falat, mint egy halálraítélt. Szíve megint elszorult, minden miben eddig szilárdan hitt, rombadőlt, mint egy ingatag kártyavár...
Szája tátva maradt a döbbenettől, habosodó nyála lomhán és nyúlósan ereszkedett le mintás pizsamájára, szemei a semmibe révedve vérben úsztak, öklét görcsösen összezárta. Az egész világ eltűnt körüle, nem látott és nem hallott semmit.
Csak néhány gondolatnak sikerült áttörnie az őrület falát, mely tudatát körbezárta: -“Hol a tavam?! – hol vannak az emberek?! – hol vannak az állatok?!”
Testét elöntötte valami eddig ismeretlen erő, végtagjai szorító görcsöktől kezdtek rángatózni, fogai borzongatón csikorogtak.
-“Átkozott!!!” – kiáltotta összezárt ajkai közül önkívületében – “Átkozott vén mocsok!!!”

Kiáltása messzire hallatszott, úgy hangzott, mint egy elítélt utolsó halálsikolya, aki éppen szembenéz rettegett végzetével.
Ezt hallván a nővérke beszaladt a kórterembe.
Az öreg erről már nem vett tudomást. Agyát ellepte valami irgalmatlan feketeség, melytől nem tudott szabadulni.
-“Laci Bácsi!” – kiáltotta a nővér ijedten.
A beteg e felszólítást, mint messze elfúló hangot hallotta csak, mi fényévekről pislákolt füleiben.
-“Átkozott!!!” – egyre csak ezt hajtogatta az öreg kiáltozva.

Mint a halott kocsonya úgy remegett a beteg. Arca eltorzult a fájdalomtól, szemei üresek, és vészjóslóan üvegesek lettek.
Ekkor a nővér segítséget hívott és két másik nővérrel lefogták a rángatózó embert. Elképedt a három nővér, milyen elementáris erő tört fel a legyöngült betegből, komoly erőfeszítésükbe tellett lefogni Laci bácsit.
Erős nyugtatót kapott az öreg, melytől nemsokára mély álomba merült. Több mint két napot aludt.
Mikor magához tért, nem tudta mi történt.
Azután ismét kitekintett az ablakon és rádöbbent a valóságra.
Nem kapott sokkot, mint azelőtt, de tudta, már nem számít, mi van odakint.

Újra rátelepedett a magány. Lelke sivárrá vált, soha életében nem érezte ennyire reménytelennek az életet. Reménytelenség és csalódottság vert tanyát szívében, kegyetlen béklyóit hordozta, úgy érezte nem csak teste tehetetlen, de lelke is.
Szemhéjai elnehezültek, a kín ólomsaruként húzta le a mélybe a beteg tudatát, mely megbékélt már végzetével, mit e nagy tanítómester; a sors osztott rá.
Szemei lecsukódtak, könnyes arccal gondolt a tóra, az emberekre, szívében megteremtette őket, pontosan úgy, ahogy barátja tette azelőtt. Árnyak jelentek meg tudatában. Szürkén és hidegen, lassan kerültek elő, mint bódító álomban, ha hópelyhek ringatóznak, megnyílt egy ismeretlen világ, s ő félve merészkedett be ezen az ajtón. Emelkedett és süllyedt, sírt és nevetett, fázott és verejtékezett, lelkében nem marad már harag, kiégett az, mint kemencében a száraz kóró.

Aztán...látni kezdte azt a világot, megannyi galambot, zöld gyeptakarót, és a szerelmeseket, ahogy ott egymásba feledkezve csókolóztak. Biz Isten látta, megesküdött volna rá, tisztán és valóságosan látta, olyan tisztán, mint az első születésnapját.
Akkor, mikor édesanyja ügyetlen kezével piciny faggyúgyertyát rakott a süteményre, melyet szegény lisztből sütött, szeretett fiának. Látta a szemeit ennek a kisfiúnak...egy örökkévalóság égett benne...
Majd ezt súgta bóbita fülébe: - “Szeretlek kicsim, íme itt vagy, boldog születésnapot”...
Ez a kép is tovatűnt, mint a hajnali szellő. Fülében visszhangoztak még a szavak, azután forgószélként röpítette tova egy simogató erő, mely mindvégig körülvette tehetetlen lényét.
Aztán...kék lett az ég, gyönyörű kék. A nap sugarai szétáradtak, Laci bácsi mámorosan fürdette arcát benne.

Úgy érezte, felemelkedik az ágyról. Már nem a kórházban feküdt, már egészen máshol járt.
Repült a liget felé. Meggyötört arcára mosoly derült, hisz felfedezte a csodát. Sas madár boldogságával szállt tova. A bölcsesség mit kapott, halványzöld sziluettjével ölelte át reménytelenségét.
Már nem látott kórtermet, szürke barátságtalan tűzfalat az ablak mellett, nem látott zöld falakat sem.
-“Ó Istenem – gondolta – bocsáss meg nekem gyarlóságomért, hiszen ő nem tehet róla, ő csak jót akart nekem...”
Ekkor már szárnyalt, mint a galambok, ligetben szállt, látta a hattyúkat, meg a lócákat...
Nézelődött, s látta, hogy valaki ott üldögél az egyik padon, közel a tóhoz. Arca boldogságban fürdött, egész létezése átszellemült megnyilvánulásként hatott a tájra, s a szférák csodaszép zenéjével ringatózott.

Kísértetiesen hasonlított Gazsira ez a valaki, magokat dobált a galamboknak.
...Aztán fényt látott a tó mellett, csodálatos fényt, - “Ó igen Istenem, engedj oda, kérlek, ez az otthonom, ez az életem itt. Talán csak egy mérföld és otthon vagyok” - gondolta –közelebb merészkedett...boldog volt, sosem volt még ennyire boldog egész életében, azután...úgy érezte...talán már járni is tud...



...Boldogság...ez relatív és képlékeny csoda. Nem számít, ki adja kinek, csak az számít, hogy érezzük. Lám két beteg öregember is rátalált e csodára, elrejtve, névtelenül egy kórház reménytelennek látszó kórtermében.
...Boldogság...nagy öröm rátalálni, de ha rá is találtunk a saját boldogságunkra, maradt még egy nagy feladatunk: - másokat is azzá kell tennünk...


Orvosi Zárójelentés:

Nevezett Lendvai László, 79. életévét betöltött néhai betegünk, Kovács Gáspár kórterem társa hirtelen halála után eddig rejtélyes okból sokkot kapott.
Erős nyugtató hatása alatt két napot pihent, majd 1998, május 29 – én délelőtt 10.35 perckor exitált.
Megjegyzés: A halál beállta után a beteg arcán különös mosoly jelent meg, mely előtt értetlenül állunk...

Dr. Domonkos István, osztályvezető főorvos, elfekvő részleg.
1998, június 05.

Budapest, Szent László Kórház.


Eddig a történet, remélem, át tudtam adni azt, amit szerettem volna ezzel a kis elbeszéléssel. /természetesen a megjelölt kórház, és az osztályvezető főorvos személye nem valós/


Miért kutatom a halálközeli élményeket?

Ebben a részben azt szeretném elmondani Önöknek, hogy vajon mi indított engem arra, hogy hosszú éveket töltsek a halálközeli élmények kutatásával.
Számtalan előadásom közben, a hallgatóság ezt a kérdést folyamatosan felteszi nekem.
Nagyon nehéz ezt csupán szavakban alig pár perc alatt megválaszolni.
Ezért, az alábbiakban megosztom önökkel egy gyermekkori emlékemet, így talán sikerül átadnom mindenkinek, hogy miért is törődöm a halálközeli állapotokkal. A következő fejezet szintén egy novella, mivel így élethűen ábrázolhattam magát a történetet és az ezen keresztül kirajzolódó okot.
(A leírás a valóságon alapul.)


1978. szeptember 10.


Egy esős vasárnapi napra ébredtek Attila és az édesapja.
Attiláék háza egyszerű volt, egy tágas szoba és egy kisebb – Attila szobája - a konyha és a fürdőszoba mind egy hosszú folyosóról nyílott. A konyhában ülve beszélgettek, éppen befejezték a közös reggelijüket. Ez is ritka alkalom – hogy együtt reggeliztek – egy pohár tej, két fél szelet vajas kenyér, és néhány szelet párizsi volt a menü.
-“Apa, meghalt Gazsi bácsi.” – kezdte Attila a társalgást fájdalmas hangon.
-“Tudom fiam, és sajnálom, igazán sajnálom, jó ember volt az öreg.” - próbált mosolyt erőltetni magára, de nem sikerült valami jól.
-“Tudod kisfiam az élet ilyen, az élet nem áll meg, - magyarázta a fiú felé fordulva – élünk, aztán egyszer meghalunk, és végleg megsemmisülünk.
-“Minden emberre ez vár, ez a nagy természet törvénye.” – tette hozzá halkan.
-“De apa – kérdezte Attila hitetlenkedve – hová megyünk, ha meghalunk, nem az angyalokhoz?”
-“Á...- értem” – nézett fiára – én ...én nem is tudom kisfiam – szabadkozott hirtelen az apa - azt hiszem sajnos nem, nincsenek angyalok meg ilyesmik, én még soha nem láttam egyet sem.” – nézett a fiúra cinkosan.
-“De apa – türelmetlenkedett Attila – akkor mi lesz velünk?”
-“Nem tudom fiam, az élet megy tovább...”- fejezte be hűvösen.

Attila maga elé bámult és nem tudta elképzelni, hogy a halállal mindennek vége, hogy vagyunk élünk és meghalunk, azután pedig nincs semmi, és teljesen “kitörlődünk” mindenhonnan.
Ketten voltak otthon, már megszokták, hogy “anya” nincs velük, - mindketten így szólították Attila édesanyját – az utóbbi 3 évben sokkal több napot töltött kórházban, mint otthon. Kövér esőcseppek gördültek le az áttetsző ablakon, szürke látóhatár derengett a hosszú utca végén, ahol a busz járt. Hűvös, lehangoló nap volt ez, valami terjengett a levegőben, mert a gyermek megborzongott egy pillanatra. - “Gyere fiam, megyünk anyához, nagyon rosszul van.” – mondta kimérten a férfi, hangjában a tehetetlenség és a szomorúság elegye tükröződött. Szótlanul lépegettek a kora őszi esőben apja és fia, mintha tudták volna, hogy ez lesz az utolsó látogatás napja.

Cseppek dobogtak a nagy fekete esernyő tetején, vészjóslóan hullottak alá a járdára, Attila figyelte őket elképzelte, hogy apját és őt egy láthatatlan burok veszi körül az ernyő alatt.
Ez a burok megvédi őket minden fájdalomtól, és gonoszságtól, eltereli előlük a rossz embereket és elrepíti a családot egy olyan helyre, ahol nincs több megaláztatás, szomorúság csak öröm és jókedv. Boldog embereket látott, akik rámosolyogtak, és felé nyújtották kezüket, nem tudta mit jelent ez és ekkor édesanyja képe derengett fel előtte. Vidáman mosolygott, Attilának úgy tűnt már nem is beteg, olyan szépnek látta és olyan vidámnak...aztán eltűntek a képek szétpattantak, mint szivárványos szappanbuborékok, s nyomukban nem maradt más csak szomorúság. Megérkeztek a kórházba. Sietve húzta össze a gyermek édesapja az esernyőt, vizes cipőjüket sem törölték le, úgy lépkedtek a jól ismert kórterem felé, ahol anya feküdt. Attila orrát megcsapta a jellegzetes “kórház” illat ezzel nehezen tudott megbarátkozni, de most csak az anyja érdekelte.
Lassan kezdett kibontakozni a fiú szemei előtt az ágy, mikor megpillantotta édesanyját, szíve elszorult.

Elgyötört sápadt asszonyt pillantott meg az ágyon fekve, szemei üvegesen a semmibe révedtek, lassan nehézkesen vette a levegőt, mint aki fuldoklik. Egykor gyönyörű barna haja most csapzottan tekergőzött tarkója alatt, verítékben úszva tapadtak tincsei vékony arcára. Kezei élettelenül hevertek mellette, már nem mozdultak, csak mellkasa mozgott még kicsit mikor beáramlott a levegő sípoló tüdejébe.
-“Anya...itt vagyok.” – súgta a gyermek édesanyja füléhez hajolva.
Nem jött válasz, csak a semmibe révedő tekintet nézett vissza a fiúra, az asszony már nem tudott beszélni.
Attila apja leroskadt az egyik kisszékre, és maga elé bámulva fájdalomtól meggyötört arccal nézte tehetetlen feleségét.

Eszébe jutottak a boldog pillanatok, mikor még gondtalanul együtt volt a család, ködbevesző homályos képként jelent meg, ami lassan foszlott szerte a gondolatok útvesztőjében.
Szinte karnyújtásnyira érezte magától ezt a képet, de képtelen volt megragadni, elillant még mielőtt kezét megmozdíthatta volna, amint az égi tünemény, lassan köddé vált...
-“Anya, mikor jössz haza hozzánk? Ha jobban leszel, akkor hazaviszlek jó?” – súgta ismét fülébe anyjának a fiú, de nyomában ismét csak csend járt, és az édesanyja utolsó leheletének zaja.
-“Gyere ide fiam, - fogta meg kezét a fiúnak az apa – neki már nem fáj semmi.” - mondta halkan és észrevétlenül könnycsepp jelent meg szeme sarkában.
Attila apja kicsit őszülő típus, a 40 – es éveiben járó ember vékony testalkatú szikár ember volt.

Megviselték az utolsó hónapok terhei, arcán mély barázdákat húzott a szomorúság, és a keserűség.
Nem tudta megmenteni feleségét a haláltól, képtelen lett volna kifizetni az új vesét – ha lett volna – de nem volt.
Most fájó szívvel eszmélt rá, hogy nemcsak Attila, hanem ő is árván maradt, a család, ami maga a szeretet, többé nem ugyanazt jelenti számukra, mint eddig.
Így maradtak ott apa és fia, mindketten tudták, hogy valami véget ért, valami megszakadt bennük, mélyen legbelül a szívük legtitkosabb zugából anya elvitt egy darabot magával.
Ebben a pillanatban így voltak ők egy család, Apa, Fia, és Anya, aki éppen elaludt az ágyon, mert hosszú és fájdalmas betegségébe belefáradt. Attila rápillantott még édesanyjára, és felidézte képzeletében mosolygó alakját, de most e szép képnek keserűség járt a nyomában, s ő nem értette mit jelent a halál. A halál e gyermek számára most megtört édesanyját jelentette, látta, de nem értette meg. Nem fogta fel, hogy holnap már nem jönnek apjával látogatni, valahol mélyen a szívében tudta, de nem hitte el. Látta halálos ágyán szeretett édesanyját, maroknyi szívében némaság honolt, s egy ajtó örökre bezárult. A fiú mindezt látta és nem értette ezt a világot.

Csönd lett körülöttük, semmi nem mozdult, csak egymás kezét fogva könnyeztek Apa és Fia így búcsúztak el Anyától, aki hosszú szenvedés után elhagyta őket, de hátrahagyott valamit, egy gyermeket. Megszülte, orvosai intése ellenére.
Azért halt meg, hogy ő élhessen...


1979. November.

A TEMETŐBEN

Zúgva döcögött apával és fiával a jóformán üres autóbusz, egy kettes ülésen ültek, egymás mellett.
Az ég felé kémlelt a nyolc éves Attila, szemeit tágra nyitotta, orrát hozzányomta a busz ablakához.
Nagy barna szemeivel a felhőket kémlelte, s csodálkozva szólította meg apját:
-“Apa, nézd! Ott fent, olyan mintha egy hatalmas korona lenne az a nagy felhő!”
A férfi, aki a negyvenes éveinek elején járt, gyerekes könnyedséggel fordult az ablak felé, és izgatottan válaszolt fiának:
-“Igen, Igen! Látom kisfiam, nézd amott jobbra meg olyan, mintha egy ember arca rajzolódna ki!”

Ekkor az apa, sietősen előrébb ült egy sorral, egy olyan ülésre, ahonnan tisztán láthatta az eget.
Fia ott maradt a helyén, így éppen egymás mögé kerültek, s mindketten felfelé bámultak.
-“Apa, mindjárt odaúszik az a nagy korona a fejhez, és akkor lesz ott egy nagy király!” – emelte fel hangját játékosan kuncogva Attila.
-“Tényleg igen, látom!” – bíztatta az apja.
-“Nézd ott meg egy nagy csizma van, még a sarkantyúját is látom!” – figyelmeztette apa Attilát, és balra mutatott.
-“Mi az a sarkantyú?” – kérdezte a gyermek csodálkozva.
-“Hát az egy vas csillag, ami a sarkantyús csizmákon szokott lenni.” – jött a válasz.
-“Minek az a sarkantyú a csizmára?” – kíváncsiskodott tovább a fiú.
-“Mert régen az olyan emberek, akik lovakon jártak, ezzel a sarkantyúval “sarkantyúzták” meg a lovaikat, hogy gyorsan szaladjon velük.” – magyarázta a férfi a gyermek nyelvén.
-“Hogyan kell sarkantyúzni?” – nézett a gyermek apjára kissé furcsán.
-“Hát tudod kisfiam – bizonytalankodott az apa – azokat a vas csillagokat oda csapkodták a lovak oldalához a csizmájukkal.”

Ekkor elgondolkodott a fiú, majd nemsokára együtt érző arccal fordult apjához.
-“De apa, az nem fájt a lovaknak?”
Az apa szürkén csak ennyit válaszolt:
-“De igen, kisfiam, az fájt a lovaknak.”
Attila ekkor lassan visszafordult az ablakhoz, már nem kémlelte az eget, majd később csak ennyit mondott:
-“Nem akarok olyan csizmát magamnak.”
Közben a busz elérte a megállót, ahol a kis család le szeretett volna szállni.
Az apa hirtelen felkapta a fejét révedezéséből, és sietősen elindult az ajtóhoz.
-“Gyere Attila, itt kell leszállnunk.” - intett a fiúnak – majd egy mozdulattal megnyomta a leszállásjelző gombot.

Lassan lépegettek a Mindszenti Temető felé, ahol már több mint egy éve eltemették anyát.
Attila erre az eseményre igazából azért emlékszik, mert mikor a pap énekelni kezdett a koporsónál, szívszaggató sírást hallott minden felől.
Kik a családhoz tartoztak ekkorra érték el fájdalmuk csúcspontját, a gyermek azonban nem igazán értette ezt, csak azt tudta, édesanyját elteszik a föld alá abban a barna színű fadobozban.
Azóta eltelt egy esztendő, és a fiú sokszor kereste édesanyját.
Titokban várt rá, nem szólt senkinek, még apjának sem, szentül hitte, hogy egy napon eljön hozzá.

Sokszor, mikor hűvös hajnalokon a sötét előszobában botorkálva leskelődött kifelé a lakás kijárati ajtaján lévő kis ablakon, reménykedve kémlelte a szürkén derengő udvart...
...De azóta nem látta őt.
Ilyenkor mindig reményt vesztve bújt vissza kihűlt ágyába és még sokáig nem jött álom a szemére.
Most hűvös szél csapdosott a két ember arcába, elsárgult levelek záporoztak a fák lombjai közül.
A természet éppen “elmúlóban” volt, rendesen benne jártak már az őszben, arcpirító hideg jelezte a közelgő tél eljövetelét.

A fiúnál nem sokkal magasabb kis termetű ember megpróbált együtt lépdelni fiával, kezét szorosan fogta, miközben áthaladtak az utca másik oldalára, éppen a temető bejárata felé.
Néhány embert láttak csak itt, az erőtelen őszi nap sugarai küszködve próbáltak áthatolni a sötétszürke felhőkön, melyek, mint fojtogató porfelhő ölelték körbe a látóhatárt. Beléptek a temető kapuján.
A fiú úgy lépkedett a rájuk meredő nehéz sírkövek között, mint aki pontosan tudja: mindegyik alatt emberek nyugszanak végső álomban.
Aztán lassan megérkeztek anya sírjához.
Egyszerű nyughely előtt álltak meg, csak egy feketére mázolt szögelt fakereszt, kis táblával jelezte minden halandónak, ki nyugszik ott.

Körben szürke betonszegély, - melyen gyertyát lehetett égetni – középen a földben, kis rózsabokor, mit apa ültetett anyának, életében ezt a virágot szerette a legjobban.
Megálltak a sírnál.
Mikor apa ránézett a keresztre szíve elnehezült, képek kezdtek megjelenni tudatában.
Megéltek néhány boldog órát, annak idején, mikor anya még velük volt...azután minden megváltozott.
-“Ó Anya! – gondolkodott a férfi – Te aztán értettél ahhoz, hogyan kell összetartani a családot. A születésnapok, a névnapok, és...igen, leginkább a karácsony...
A karácsonyok gyönyörűek voltak, ahogy felöltöztetted a fát, az angyalka szinte énekelt a kezeidben.
-“Ó Anya...olyan volt ez, mint egy varázslat...”
Ekkor a fiú ügyetlenül nadrágja zsebébe nyúlt majd ezt mondta apjának:
-“Apa, nézd, hoztam anyának valamit.”
Vékony ujjai között két elgörbült fehér faggyúgyertyát szorongatott, majd szépen lerakta őket a sír betonszegélyére.
-“Meggyújthatom?” – nézett ezután reménykedve apjára.
-“Persze kisfiam, meggyújthatod, de azért segíthetek ugye?” – vette elő apa a gyufát.

Remegő kezekkel gyújtották meg a két kis gyertyát, lángjuk épp, hogy csak pislákolt az enyhén ringatózó szélben.
-“Apa, anya már soha nem jön haza többet ugye?” – kérdezte utána a fiú felpillantva.
A férfi igazából nem tudta mit válaszoljon erre, fiára nézett és tudta nem hazudhat neki.
-“Nem kisfiam, nem jön többé haza.” – mondta hangsúly nélkül.
Ekkor a fiú a sír felé fordult és lehorgasztott fejjel kezeit zsebretette.
A férfi most megint messze járt a temetőtől, ábrándjaiban fülledt forró nyári napot látott, azt a néhány boldog órát, mikor a család éppen a Mályi – tónál töltötte pihenőjét.
Több mint négy éve ennek, képzeletében az akkori délibáb remegő tüneménye lejtett táncot, mi a tó látóhatárán csusszant bele a zöld habokba.
Vibráló, csoportokban röpködő apró bogarak jelentek meg lehunyt szemei előtt, melyek az augusztusi hőségben a part menti víz felett tanyáztak.

Égette a tűző nap a partot. A kis család, anya, apa és Attila ott ültek nem messze a víztől egy tágas pokrócon, fejük felett hűsítve vetítette árnyékát egy nagy kerek napernyő. Lágyan ölelte át a gyászoló ember boldog emlékeit szárnyaló képzelete, mely most olyan valóságosan vetítette képeit szemei elé, hogy egy pillanatra valóban hitt benne: újra ott van.
Majális vidám hangjai visszhangoztak az ábrándozó férfi fülében, arrébb, a part menti vízben gyerekek játszottak, kik gumimatracon csücsülve locsolták egymás nyakába a nagy zöld tó hűsítő vizét. Forró nyár lehelte bódító illat terjengett a levegőben, s merre csak a szem ellátott szikrázott a fény.

A négy éves Attila, most mezítláb szaladgált a part forró homokjában, mérhetetlen boldogság sugárzott a gyermek gondtalan arcáról, élete egyik legszebb napját töltötte itt.
Arrébb, a mélyvíz felé, zöldre mázolt keskeny mólók végein, pózoló horgászok múlatták az időt, miközben arra vártak, hogy gondosan előkészített horgaikra méretes zsákmány akadjon.
A tóban fürdőző, pocsoló felnőttek úszkáltak, a kis öbölben, mely néhány száz méterre volt, még úszóversenyt is rendeztek.
Anya – ott ült apával az ernyő védelmet adó árnyéka alatt – most gyermekét kémlelve szendvicseket kent, hogy a család elkölthesse szegényes és egyszerű, uzsonnáját.
-“Attila! – szólította anya a gyermeket – gyere kisfiam, készen vannak a szendvicsek!”

Anya ekkor 27 éves volt és csodaszép. Hosszú sötét haja lazán omlott le vállain, keskeny derekát csiklandozva csapongott a nyári szellőben. Nőies vonalai kecsesen lejtettek így, ahogy ott ült a pokrócon, gyöngéd simogatása mindig levette a lábáról mind a két férfit, kikkel együtt élt: apát és Attilát is. Barna szemeiből életvidámság tükröződött, bár ekkor már évek óta betegeskedett.
Állapota csak ezután kezdett rohamosan romlani.
-“Anya! – kiáltott a gyermek – Nézd, mit tudok!”

Ekkor Attila gyors rohanásba kezdett a parton, a langyos sekélyvízben. Kis talpai alól kövér vízcseppek csapódtak fel a szélrózsa minden irányába, s a gyermek nevetve egyre csak szaporázta lépteit.
Hirtelen megbotlott, és nagy csattanással hasalt el a hűs sekélyvízben, még az arca is víz alá merült egy pillanatra.
Megijedve emelte ki fejét, haját lesimította a víz, arcáról vastag cseppekben hullott vissza a tóba.

Apa és anya meglepődött arcot vágtak, majd mikor látták, hogy nincs baj, hangosan felnevettek.
Erre a fiú is nevetni kezdett és sietve elindult szülei felé.
-“Ez igen! – szólt anya – te ilyet is tudsz?” – nevetett gondtalanul.
-“Igen – nevetett Attila is felhőtlenül – Ügyes vagyok ugye?” – kérdezte gyorsan.
-“Igen, nagyon ügyes vagy, de most gyere, itt a szendvicsed.” – nyújtotta a fiú felé a karéjt, mikor megérkezett a pokróchoz. A gyermek ekkor lehuppant a pokrócra, és mohó falatozásba kezdett. Az asszony ránézett férjére és szerelmes mosolyával fűszerezve csak ennyit mondott neki: “szeretlek apa.”

...Azután hirtelen megint a temetőben találta magát a férfi. Arcát újra csípni kezdte a novemberi hideg, mint lelketlen parazita, úgy kúszott be kabátja ujjain ez a dermesztő érzés. Nem akart ott lenni. Visszavágyott a tóhoz, ám a novemberi szél hirtelen rádöbbentette a kegyetlen valóságra, mely álnok kígyóként fojtogatta. Kisfia még mindig ott állt előtte, kitudja mi járt a fejében, szótlanul hallgatott, gondolatai messze kalandoztak.

Egy téli este képei rajzolódtak ki ártatlan emlékeinek tárházából, mikor édesanyja forró fürdő után, saját ágyába fektette. Látta a kisszobát, ahol játszani, meg aludni szokott, a képeket a falon, miket anya rajzolt neki, és a mesekönyvet, miből gyakran olvasott. A kisszoba – képzeletében – megint megtelt szeretettel, olyannal, mit csak az anyák tudnak varázsolni gyermekeiknek. Újra látta a meghitt estéket, mikor anya még élt, és álomba ringató angyali hangjával kísérte Attilát a mesék birodalmába, ahová minden éjszaka ellátogatott boldog álmaiban. A mesekönyv...igen.

Határozottan emlékezett még a címére is: “A ház elköltözött.” Attila nagyon szerette ezt a megfakult régi könyvet, ráncosodó címlapján egy ósdi öreg ház árválkodott, aminek tűzfalára egy kedves arcocskát rajzoltak. Lába és keze is volt ennek a furcsa házikónak, s Attila mindig mikor erre a képre nézett, az az érzése támadt, hogy valahová siet ez a ház. Sokszor elmélázott és azt gondolta, ott ül a házikó egyik ablakában, és vidáman integet szüleinek, amint a házikó magával viszi őt...
-“Már nagyfiú vagy – hajolt hozzá anya –“saját ágyad van, milyen jót lehet ezen aludni...” – mosolygott bíztatóan az akkor négyéves Attilára.
-“Anya, - szólt a fiú – tudod, mit akarok kérdezni?”
-“Nem tudom kisfiam, kérdezd csak meg.” – pillantott kíváncsian gyermekére.
-“Azt, hogy... az a bácsi, akit azon a képen láttam, tudod, azon a nagy könyvön, ő ki?” – nézett kíváncsi tekintettel Attila.
-“Tudod... – bizonytalankodott anya – azt a bácsit úgy hívják, hogy Jézus.”

A gyermek, töprengő arcot vágott, mintha nem lenne biztos abban, amit mondani szeretne.
Azután anyjára pillantott:
-“Anya, ő Isten ugye?”
-“Igen kisfiam, azt hiszem ő Isten.”
Attila megint gondolkodóba esett:
-“De anya, Isten a felhőben lakik nem?”
-“Igen, ott lakik, de tudod Isten, mindenütt ott van.” – mondta anya, miközben gyengéden végigsimította a gyermek piros arcát.
-“De anya, Isten hogy szállt fel a felhőbe?” – kérdezte Attila kíváncsian.
Anya ekkor kissé gondterhelt arcot vágott, nem tudta mit feleljen fiának erre a váratlan kérdésére.
-“Tudod – kezdte végül – Ő nem szállt fel oda, ő mindig is ott lakott.”

A gyermek ekkor gondolkodni kezdett. Kis idő múlva arca aggódóan elkomorodott. Anyjára nézett és hangja elcsuklott, ahogy ezt mondta:
-“Anya, akkor Isten le fog esni onnan és meghal...” – Szemei könnybe lábadtak kis kezét anyja felé nyújtotta.
-“Anya, Isten meg fog halni, lehet, hogy már le is esett...” – szorította meg kezét anyjának.
A gyermek arcán aggódás tükröződött, nagy krokodil könnyei utat törtek kispárnája felé, ahogy beszélt anyjához.
-“Anya, nem akarom, hogy Isten meghaljon...” – hangja tele lett bánattal.

Az asszony megilletődve szorította meg kisfia kezét, forró homlokát megsimogatta:
-“Ne félj kisfiam, Isten nem hal meg, csak az emberek halnak meg, csak az emberek.” – nyugtatta a gyermeket gyengéden.
-“Csak az emberek?” – kérdezte a gyermek enyhe bizakodással hangjában.
-“Igen, csak az emberek, és Isten velük lesz akkor is.”
-“Akkor felszállunk Istenhez a felhőbe?” – kérdezte Attila kíváncsian, könnyei kezdtek felszáradni arcáról.
-“Igen, felszállunk.” – jelentette ki anya mosolyogva.
-“Anya, te is felszállsz, ha meghalsz?” – nézett a gyermek vegyes érzelmekkel anyjára.
Anya elgondolkodott kicsit a kérdésen, szemei messze révedtek, Attilának úgy tűnt egy örökké valóság rejtelmeibe pillantott.
Azután szeretettel odahajolt egyetlen fiához és ezt súgta fülébe:
-“Én mindig veled leszek kisfiam, örökre veled leszek, ne sírj, anya mindig ott lesz, ha hívod...”

Lassan halványulni kezdett a szoba, ködbevesző sziluettje a semmibe távolodott.
A kis asztali lámpa fénye kialudt, - Attila ki most a sírnál állt – szívét mardosó fájdalommal nézett utána. Szerette volna megérinteni ezt a képet és soha el nem engedni, de az mintha csak tudta volna, sietve köddé vált. – “Anya, a házikóm, tudod, az én házikóm, csak azt akartam kérdezni, hogy...- már nem tudta befejezni a kérdést.
Csak az utolsó mondat visszhangzott szüntelen fülében, mit édesanyja ígért neki. Most úgy érezte szeretett anyja nem tudta fogadalmát megtartani. Bár nem neheztelt rá, képzeletében sokszor látta őt, vidáman, boldogan.

Szótlanul álltak a hideg sírkövek között, fejükre megannyi csapongó sárga levél hullott, mint a réti perje, miután felégették a mezők végtelenét. Barátságtalanul csipkézte hajukat a novemberi szél, az ősz ezernyi színével leplezte a temető szürke hangulatát.
Csend honolt körülöttük, messzebb néhány ácsorgó szótlan ember kimért mozdulatokkal igazgatta hozzátartozója sírján a virágokat. Mikor a fiú szétnézett látta, hogy számtalan sírkő tetejéről, kőből faragott Jézusok tekintenek le a nyughelyekre, hideg, fájdalmas arccal néztek a betonsírok fedelére. Néhol kőgalambok is voltak, de a fiú most úgy érezte mindezek csupán halovány utánzatai a fájdalom ábrázolásának, melyek nem nyújtanak vigaszt az élőknek. Élettelen rideg faragványok voltak ezek a szemében, melyek álszent külsejükkel némán bámultak a néhai élők földi maradványainak hideg betontömbjeire. A fiú nem szeretett a temetőbe járni, mert érezte azt a mélységes fájdalmat, ami ezen a helyen évek alatt összegyűlt. Még pislákoltak a gyertyák, miket nemrégen gyújtottak, erőtelen ingadozó lángjuk táncolt a dermesztő szélben. Hálátlan vesztőhellyé vált ez a két embernek, a szeretett asszony vesztőhelyévé, mely most néma szürke kőhalomként bámult rájuk. Ennyi, mindössze ennyi maradt anyából a látható világban, de emléke, mely élénken élt bennük, melegen ölelte körül a két reményét vesztett lelket.

A fájdalom, mely örökre tanyát vert szívükben, kegyetlen kovácsolta össze őket, mindketten tudták: soha semmi nem lesz már olyan, mint régen volt. Olyanok voltak így, mint két gyermek, akik nem értik a világot, mintha nem is ebbe a világba tartoznának. Ez a hely kivetette őket magából, fájó emlékeket vésve gondolataikba. Apa megfogta Attila kezét, pillantásából tudta a gyermek, hogy indulniuk kell. Lassan, némán lépkedtek a fagyos sírok között, talpuk alatt zörgött a halott avar, a férfi úgy érezte mérföldes csizma is kevés lenne, hogy túllépjenek ezen a fájdalmas világon.

Borzongatón csapkodott a szél, sárga falevelek táncoltak a látóhatáron, lassan kiürült a temető. Egyetlen szó nélkül lépkedtek a kijárat felé, a sírnál nem hagytak semmit, az emlékeiket magukkal vitték. Csupán két sápadt pislákoló, könnyezve elenyésző gyertya jelezte, hogy valaki emlékezett valakire. A szél egymaga maradt a hideg kövek között, élőt nem talált, zúgva lengte be a holtak néma birodalmát.
Bátortalanul közeledő alakok kezdtek kibontakozni a leszálló ködfátyol leple alól, a temető bejárata felől.

Attila két embert pillantott meg, egy hosszú hajú, hat - nyolc év körüli kislányt és egy középkorú férfit, aki a kezét fogta. Ahogy elhaladtak mellettük, Attila hallotta, hogy beszélnek egymáshoz:
-“Apa – fordult a kislány a férfihez – anya nem szeret itt lakni ugye?”
-“Anya nem lakik itt kislányom, nem lakik itt...” – hangzott a válasz szürkén.
-“Akkor most hol lakik anya?” – kérdezett ismét a kislány.
A férfi csak néhány másodperc múlva válaszolt, hangja megtört és szomorú volt. Attila a szélbevesző hangokból csupán egyetlen mondatot értett meg:
-...”Anya már otthon van kicsim,...Isten mellett, otthon...”
Attila ekkor tőle szokatlan mozdulattal szívére tette sápadt kezét, s a Teremtőnek e szent – ámde kegyetlen – pillanatában felnőtté vált...
Felnőtté lett e gyermek, egyetlen másodperc alatt, szíve elszorult a fájdalomtól, mert csak most értette meg igazán mit jelent a halál.

Szótlanul lépdelt édesapja mellett, aki semmit sem vett észre az egészből. A férfi gondolatai megint elmenekültek e kopár vidékről, valahová messzire, nagyon messzire...
Attila nem mondott semmit, gondolatai nem csapongtak, csak némán követte apját. Most először életében megismerte az élet keserű, hálátlan oldalát. Szemeit lehunyva gondolt a régmúlt boldogság néhány elillant pillanatára, könnyei mázsás súllyal gördültek le meggyötört gyermeki arcán...már nem bánta...de tudta:
...Élete nyolc éve alatt, még soha nem fájt neki ennyire a valóság...
...Azután szótlanul, kézen fogva sétált bele a két elgyötört ember a szürke köd sejtelmes rejtekébe, alakjuk lassan halványult el benne, mintha csak abban lelnék megsebzett szívük végső boldogságát...

Vajon ki dönti el, ki mikor nő fel, ki mikor válik gondtalan gyermekből keserű felnőtté?...Mert nem akkor növünk fel, mikor szeretnek, ölelnek, hanem mikor először hagynak magunkra bennünket...
Ó Istenem...erőt kértem tőled, és nehézségeket, keserűséget adtál, kitartást és bölcsességet kértem,...elvetted kit legjobban szerettem e világon...
Nem lehetnék ma az, akivé lettem, és nem válhatnék majdan azzá, akivé leszek, ha ezeket az ajándékokat nem kapom meg Tőled...
Imáim meghallgatásra találtak.
(A szerző)

Nos azt hiszem, a fenti oldalakon keresztül sikerült érzékeltetnem, vajon miért is tulajdonítok kivételes jelentőséget a halálközeli állapotoknak. Biztos vagyok abban, hogy ebben az országban nem csupán én éltem meg hasonló dolgokat, hanem rajtam kívül még sokan mások is.
A fenti rész, tulajdonképpen egy vallomás, amely röviden elmeséli az életem egy kis darabkáját, bár a jövőmet tekintve, egy rendkívül meghatározó epizódját jeleníti meg.