Novellák - 136.oldal

Pár perc üldögélés után, kezébe vette a papírt és a tollat. Egy búcsúlevelet kezdett írni a környezetéhez. Nem tudott úgy elmenni, hogy ne mondta volna el valamilyen formában a véleményét róluk és a világról.
Sorok egyre csak születtek, ahogy könnyek a lány szemében. Fájó emlékek törtek elő a múltból, és ez erősítette a lány akaratát. Képek villantak fel, ahogy látja, az emberek mennyire nem törődnek egymással. A fájdalom egyre erősödött, de a múlt nem távozott...

Egyszer csak egy sikító kiáltást hallottam nővérem tolmácsolásában. Felkaptam a fejem, és megláttam, hogy egy fehér kisbusz közeledik, pontosan szembe velünk. Anyukám elrántotta a kormányt és szembekerültünk a szalagkorláttal, s anyu ezt meglátva hirtelen visszarántotta a kormány, és puff nekicsapódtunk a Volkswagennek. Minden olyan gyorsan történt, csak egy pillanat volt, és olyan éles csattanás követte, hogy az már nagyon félelmetes volt...

Most, hogy én is "gyűlöltem és szerettem" azt kívántam, bár újra ne tenném. Napokat sírtam keresztül, de a szüleim észre se vették, mindkettő az új szeretőjével volt elfoglalva, ingáztam a két lakás között, semelyikük sem akart velem bajlódni.
Anyám negyedik emeleti lakásának erkélyéről hullattam a könnyeimet a lenti járókelők fejére, amikor megláttam őt, amint egy visszataszító izomagyú diszkós az ajkán csüngött a seggét markolászva. Irigység... Gyűlölet... Kétségbeesettség......

Kábulatomból a vállamba csapódó golyó ébresztett fel. A fájdalomtól elengedtem a létrát, de már a tetején voltam, és a másik oldalra estem át. Rettenetesen fájt, de nem a sebem, hanem hogy meghalt. Megölte! Meg kell bosszulni, de most semmi esélyem, menekülni kell. Elkezdtem a hegyek felé futni, ahova nem tudnak az automobiljaikkal követni...

Emlékei csak úgy zuhantak a lelki szemei. Eszébe jutott, ahogy először meglátta Juli gyönyörű kék szemeit és aranyszőke hosszú haját, és hogy már akkor hevesebben kezdett verni a szíve. A múlt következő egy darabkája az első csókuk volt. A lány gyengéd ajkait még most is a száján érezte… Az utolsó kép, ami a fejében volt, egy felborult autó és benne egy szőke hajú, hallott lány feküdt. Aztán elhomályosult minden…

A fiú felsietett a lépcsőn, lépései alatt halkan nyikorgott a fapadló. Jud végig nézte, ahogy szerelme a szobájába indult. A konyhában levett két poharat a polcról ezután gyümölcslevett vett elő a hűtőből, tálcára helyezte az egészet és felvitte a szobába. Belépve az íróasztalára helyezte az inni valót, majd Imi mögé lépett, aki csak úgy bámult ki az ablakon. Judy hozzá simult a hátához, átölelte a karjaival...

Egyébként eszembe sem jutna, ha nem kapok egy nevetős fejbecsapást, „Boldog Mikulást!” felkiáltással, ahogy ezt manapság szokás, hogy a mai napban bármi különleges is van. Még csak a hó sem esett le, és az, hogy egész iskolába menet csak egyetlen, lesoványodott Télapót láttam lődörögni az út túloldalán, már meg sem érint. Lassan minden elveszíti a varázsát...

Annyira egyedül voltam, mint még soha. Csak fájt. Szüntelenül. Gyáván és megalkuvón terültem el az utolsó estén, az általa utoljára vetett ágyban. Körülölelt a bénult szívdobogás, a maroknyi indulat. Egy röpke érzés. Szeretem. Átfutott a hideg ereken a szó, de hang nem társult bájához, csak némi kellem. Adtam, elvettem...

Úgy érzem, nem bírom tovább. Beteg vagyok. Azt hiszem. Nem. Nem csak hiszem. Tudom. Régóta. Nagyon régóta. Nem tagadtam sosem. Nem érnék vele semmit. Haragszom. Dühös vagyok. Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm őt. Szétvet az indulat. Feloldani. Nem tudom, hogyan kell. Nő bennem a gyűlölet. Nő bennem a harag. A düh. Az elkeseredés...

Ekkor hirtelen megállt a vonat és megtörtént az, amitől féltem és akartam egyszerre. Olyan bájos volt a kép, mint egy tündérmesébe cseppentem volna, egész testem remegett, leült mellém és magához szorított. Éreztem, hogy a tél apró hópelyhei védelmező leplet borítanak rám, és amilyen hidegség töltötte meg a levegő súlytalan útjait, oly forróság fűtötte a fantáziám a gondolataimat, a tetteimet, a lépteimet...