Egy ártatlan halála (Az élet II)

A város szélén alvó erdőt halk léptek zaja verte föl. Mókusok kíváncsi feje jelent az ágak közt, ahova kiültek, hogy elsőként lássák a vendégüket. 1-2 madárka volt olyan bátor, hogy felszálljon fészkéből és elrepüljön a zaj irányába. Nem kellett sokat repülniük a lemenő nap fényében, mert hamar megpillantották a hangok okozóját. A madárkák vidám csicsergéssel üdvözölték azt, és mellé szegődtek, mert érezték, ez az utolsó alkalom, hogy láthatják.

A lány, aki közeledett a fák sűrűjébe, nem volt idegen. Az elmúlt hetekben mindennap ellátogatott ide, hogy egyedül lehessen – a természettel-. Egy túra által sétált először ebben a bükkös erdőben és már akkor valami magával ragadta. Talán az itt élő állatok szeretete, talán nyugalom, ami a levegőből áradt, de lehet, hogy csak azért szerette meg annyira, mert itt nem voltak emberek. Csak ő.
Határozott, de annál lassabb léptekkel ballagott a „fájához. Ahhoz a fához, aminek ágai védelmezően magasodtak elé, ha eleredt esetleg az eső, és aminek törzse sok titok tudója volt.
Mikor megérkezett az említett helyre, gondolatban meghajolt a hatalmasság előtt, és leguggolt a halványuló árnyékához. Levette a hátizsákját, és előkotorászta, amit magával hozott erre az utolsó útra. Papír, toll, kötél és némi madáreledel. Ennyi volt mindössze a táska tartalma.
A madárkák érdeklődve figyelték, hogy mit csinál barátjuk. Néha odaszálltak a vállára, hogy mutassák, ők ott vannak vele. Nincs egyedül. De ennek ellenére a lány tudta. Magányos. Ezért is lett ez az este az utolsó.

Pár perc üldögélés után, kezébe vette a papírt és a tollat. Egy búcsúlevelet kezdett írni a környezetéhez. Nem tudott úgy elmenni, hogy ne mondta volna el valamilyen formában a véleményét róluk és a világról.
Sorok egyre csak születtek, ahogy könnyek a lány szemében. Fájó emlékek törtek elő a múltból, és ez erősítette a lány akaratát. Képek villantak fel, ahogy látja, az emberek mennyire nem törődnek egymással. A fájdalom egyre erősödött, de a múlt nem távozott. A következő pillanatok azé a srácé volt, akiben félelmét legyőzve megbízott, és aki ezt kihasználva átverte…
Szomorú szívvel fejezte be az írást és tette a papírt zsebébe. Hitte, ott rálelnek majd.
Mielőtt a kötéllel foglalkozott volna, kibontotta a madáreledelt és szétszórta a „barátai” körül. A köszönet nem maradt el. Vidám éneket daloltak az állatkák és remélték, ezzel megelőzhetik a közeledő bajt. De tévedtek. A lány hófehér arca mindent elárult számukra, és a könnytől csillogó szemek, elszántságot mutattak. Ennyi elég volt a madárkáknak, hogy éneküket abbahagyják, és másikat énekeljenek. Egy lelkig hatoló búcsúdalt, amivel útra szerették volna engedni.
Az útjára engedőt most hangok szólították meg. „Itt az ideje” Érezte ő is, hogy közeledik az utolsó perce. Mivel szerette volna, hogy minél előbb eljöjjön, ezért a kötelet felkötötte a fájára és a végéből hurkot csinált.
Egy-két perc. Ennyi elég volt, hogy kívánsága teljesüljön.

Napok múlva is hallani lehetett a madárkák énekét. Még akkor se hagyták abba, miután megtalálták a rendőrök a lány holttestét és elvitték onnan.