Novellák - 117.oldal

Élt egy pap egy kis faluban fiatal volt és vidám, addig míg meg nem szeretett egy gyönyörű barna lányt. A lány is lángra lobbant a fiatal pap láttán. Tudták, hogy szerelmük hiába, nem lesz ebből házasság...

Sajnos, amilyen gyorsan elterjedt a híre a falunak, amelyet „mágia övez”, ugyanígy tudomást szereztek az emberek a csodás kis falu hanyatlásáról. Valamilyen oknál fogva a föld nem termett már búzát, minden növény kiszáradt, az állatok nem voltak hajlandóak enni és az iskola alapítása is kudarcba fulladt. Hiába kértek segítséget, mindenki elfordult tőlük, rontást híreszteltek a környékbeliek...

Kimeresztette a szemét és próbált a sötétben tájékozódni, ehhez a magával vitt gyertya és néhány gyufaszál volt minden eszköze. Egy kicsit megijedt, amikor a gyufát rejtő rongydarab nedvese került elő zsebéből, de amint kihajtogatta, látta, hogy épek a fejek. Teste melege a nyirkosságtól távol tartotta. Kezét a gyufaláng köré tartotta, így óva, hogy az ellebbenjen, majd meggyújtotta a gyertyát, mely csak a közvetlen környezetét világította meg...

A férfi, aki a székben ül alacsony, kopaszodó, fején hámlik a bőr, vékony ing lóg ráncos testén. A farmer, melyet még fiatal korában vásárolt, még mindig hordja. Szeme vörösen lüktet, már jó pár napja nem alszik, csupán egy köteg papír fölé hajolva ír, és ír keservesen. Tollából már jó néhányszor kifogyott volna a tinta, de valahogy mindig volt benne, akármennyit írt. Afféle csodapenna volt, ha úgy tetszik...

A lány előtte állott, s Ő illendően bemutatkozott. Majd ismét barátaihoz fordult, de szíve már ekkor megkondult. És a csevegés közben észre sem vette, de megint a lányt nézte. Ő még nem sejtett semmit, hallgatásba burkolózott megint. A fiú akkor eldöntötte, levelet ír a lánynak, szívét a melegség elöntötte, s búsan köszönt a violának...

Egy átlátszó könnycsepp gördült végig kínzó lassúsággal az arcán. Szülei korán elhagyták őket – szinte nem is emlékezett már rájuk – így bátyával tanultak meg élni, egyedül, egymásra utalva. 18 éve küzdöttek együtt, s most elvette tőle a sors - a tegnapelőtt...

Seth nem volt a családunk tagja. Ezt most fizikailag értem. Sok időbe tellett, míg befogadtuk. Ez a befogadás idézőjel, mivel nem volt mibe befogadnunk. A család eddig a pillanatig nem is létezett. Elkezdett derengeni egy kis fény, miután a kishúgom megszólat. Csak remélni tudtam, hogy mindenki elmondja, amit érez. Így talán összeforr a családi kör, és tényleg anyák és gyermekek, testvérek leszünk...

A hóhérnak meg volt hagyva, hogy ne siesse el a dolgot, ezért nem élezte meg a bárdját a múltkori használat óta. Odarántotta Samet a bakóhoz, letépte róla az inget, és láthatóvá váltak a véres sebek a hátán, amit az ostor hagyott ott tegnap...

A tegnapi nap járt a fejében… Tegnap újra látta azt, aki oly’ sokat jelentett a számára. Egy volt vele, egy volt minden porcikájának összhangban zengő kívánságával.
A napok, hónapok, mint megannyi csermely, úgy hullámoztak egybe, hogy azután az évek folyójaként zuhogjanak tova...

Anna és az apja között ekkora mértéket még nem öltött a gyűlölet, mindig sikerült megfékezniük magukat és nevetve egymás nyakába borulniuk, de most nem. Izzott a levegő, az anya halkan sírdogált a konyhában, hallva szerettei egymáshoz tűzdelt szörnyű szavait. Anna ordibálva, és sírva menekült ki apja szobájából, majd maga mögött becsapva az ajtót összerogyva esett ágyára és pár perc múlva kissé megnyugodva mély álomba merült...