Novellák - 113.oldal

- Csak lenne már vége ennek a műszaknak - gondolta Stuart, és tovább ütögette a követ. Már elég mélyre lefúrtak ebben a bányában, és viszonylag sok nyersanyagot találtak, amit minél hamarabb ki kell vájni a földből. Ha ezt a munkaidőt végignyomja, mehet haza pihenni egy teljes hétig. Arra gondolt, hogy milyen régen nem szeretkezett már a feleségével...

A férfi teljes testével kimászott a kocsiból, és ölelésre tárta karját, hogy magához szorítsa fiát. A mesterlövész tüzelésre készen állt. Várta a megfelelő pillanatot. A fiú a zászlót a tankok elé szúrta a földbe, oly erősen, hogy a szél ki ne szakíthassa...

Bárhol jelent meg a nők irigy, ellenséges pillantásaival találta szembe magát, a férfiak pedig úgy zsongták körül, mint méhek a mézesüveget. Mindenhol azonnal magára vonta a figyelmet. Élvezte ezeket a helyzeteket. Amikor észrevette - és nem volt nehéz - a nők ellenséges magatartását, még rátett egy lapáttal. Gátlástalanul flörtölt szinte mindenkivel...

Hajnalban bálkirályt és királynőt hirdettek. És mi csak táncoltunk, táncoltunk. Majd megragadott egy hatalmas kéz, és a levegőbe emelkedtem. A kéz gazdája egy hatalmas ember volt.
- Elnézést! - mondta. - Fáradjanak ki az emelvényre, mondjanak egy kis köszöntőt. Hitetlenül néztünk rá.
- Miért kellene ezt tennünk? - hebegtem.
- Mert önöket választották az éjszaka királyának, és királynőjének! - jegyezte meg halkan...

A bíró először nem értette a dolgot, aztán gyenge kifogásokat keresett, ám lehet, hogy beszédében ártatlannak tüntette föl magát, gondolatai mindent elárultak, mindent. Felhevített testét már semmi nem menthette meg, azonnal a földre rogyott és meghalt. Egyetlen szót sem szólt arról, hogy miért ítélte el a férfit, de nem is kellett. A történet minden részlete már ott volt az ő fejében is, fájdalmas emlékek villantak be...

Senkit sem érdekelt, hogy egy összetört ember mit Élt át, hogy ez történt vele, hogy ezzé vált. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, nem a mi gondunk, hagyjuk a szenvedőre. Miért is kéne segíteni? Nem is ismerjük, semmi közünk hozzá...

S a fiú egyszer csak ott volt. A hőn áhított pogány világban, s már nem kívánta a halált. Kunyhója, melyet maga ácsolt a havasokban, igazi otthonként várta.
Az egész világ békésen mosolygott Erdély bérceire, amit újra az ősi nép vehetett birtokába. A fiú boldogan várhatta kedvesét, kinek nevét háza minden deszkájába belerótta. De a lány ígérete ellenére nem jött, hiába állt készen egy teljes világ fogadására...

A lány elmondta a problémáját, mit szeretne, mért is ment fel. A fiú levágódott a géphez, gondolkozott egy kicsit, majd pár percen belül már meg is találta, amit kerestek. A gép kidobott egy nevet, címmel együtt. Mivel a lánynak nem volt jobb dolga, úgy döntött elviszi a címre az öngyújtót, és mert tudta hol található a ház, útnak is indult...

Csak egy fekete árny suhant át a szemén – s ő ült, mozdulatlanul, megjátszott mosollyal tovább – senki sem vette észre rajta a változást. Ült tovább, hallgatta a vele szembeülő elbeszélőt, aki mit sem sejtett az ő gondolatairól… csak beszélt tovább, hazug szeretettel – csak úgy, mint általában szokott...

Rengeteg ismerőssel találkoztam, sorra kézfogások, és bemutatások sokasága fogadott minket. Végre eljutottunk a kijáratig, és irány a patak, ami a tábortól kb. 800 méterre található a kedvenc sziklám mellet. Én csak a vándorok sziklájának nevezem, hisz itt született nem egy két alkotásom. Bécinek és a húgomnak újdonság számba mentek az apró, ficánkoló halak a patakban. Kiélvezték a látványt, megmásztuk a sziklát, és visszanyúltunk a táborba...