Novellák - 113.oldal

Egy egészen más világ. Megszűntek a dimenziók, semmi sincs, és mégis teljes a világ. Senki sem látható, de mégis mindenki ott van. Alkalmazkodni kell. A tökéletes egység, mely elérhetetlen. Még elérhetetlen. Egyszer, majd, sokára visszatérhet. De addig még sok a teendője.
A lány kívülről látta magát. Látta a testét, amint ott fekszik a fal tövében, de mégsem rémült meg. Először nem értette a dolgot. Igazán föl sem fogta mi történt. Aztán rájött, hogy nincs egyedül...

Délután lévén már kezdett sötétedni és mindenki egyre szaporábban lépkedett, sietett valahová. A park egyik félreeső részén, egy fiatal nő ült a hideg, ütött-kopott padon és figyelte a rohanó emberek sorát. Ő nem sietett. Csak ült és szemlélődött. Vastag bundája melegen beburkolta, kezét bőrkesztyű védte, fejét pedig divatos kalap díszítette...

Aznap reggel minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor kora reggel. Emberek ezrei ülnek autóba, a reggeli kávé után, ezrek szállnak be a tömegközlekedés lassú eszközeibe, ezrek alszanak tovább a kies, és még sötét sikátorokban. Az időjárás jó pár éve szeszélyes: nyáron mikor forróan kéne sütnie a napnak, akkor esik az eső, és hideg van, télen pedig rekkenő hőségben izzad az egész világ. A tudósok ezt mind a globális felmelegedés hathatós jelének vélik, sokan pedig csak lustán legyintenek...

- A szabály, amit megszegtek, rendkívül súlyos. Az intézet nem tűrhet meg olyan személyeket dolgozónak, akik nem képesek uralkodni magukon.
Dagadt férfi, visító malac hangot adott ki, csücsörítve, aztán az ajtóhoz rohant. Amint odaért az egyből bezáródott.
- Az egyértelmű, hogy távozniuk kell, de ezt nem engedhetem. Normális körülmények között, azt mondanám, hogy viszont látásra, és átadnám a felmondó leveleiket, de ez az eset jóval eltér a normáktól...

- Mi ez? – kérdeztem, csak úgy magamtól, mert a kis irodában senki sem tartózkodott. Alaposan megvizsgáltam a székemet, és rá kellett jönnöm, hogy nem valami csintalan titkárnő, vagy egy-két bohókás alkalmazott tréfájának vagyok áldozata, hanem a fájdalom oka rajtam keresendő. Körbenéztem a szobában, és széles ablakokhoz siettem, amik előtt elhúztam a függönyöket, és bezártam az ajtót. Tökéletesen lefedett volt az irodám, senki sem lehetett tanúja, annak, amit művelni készültem...

Elindultak lefelé a lépcsőn a pincébe, a páncélterem felé. Az első saroknál négy őr állt. Bull őket is felszólította arra, hogy ne lőjenek. A második saroknál még két őr állt. Elérték az irányítótermet. William mondta Bull- nak, szólítsa fel az őröket: nyissák ki a páncéltermet...

A fiú levetette könnyű meleg újatlan kabátját, mely alatt vékony pulóver lapult. Gondolkodás nélkül ráterítette a lány hátára a könnyű kabátot, hogy testét melegítse. A lány hálásan pislogott rá. Bár fedetlen vállait nem védte semmi, mégis jobban érezte magát. A fiú lelkét melegség öntötte el, egyáltalán nem érezte a hideg jelenlétét...

Jeges szél csap az arcomba, tépi a hajam és a ruháim. A híd korlátján állok, alattam a több emeletnyi mélység a biztos halál ígéretét hordozza. Gondolataim Lilla körül forognak. Soha nem voltam szerelmes, de amit iránta éreztem, az több volt egyszerű barátságnál. Ő viszont szerelmes volt, és a mai napig emlékszem a tekintetére, arra hogyan nézett, mikor megmondtam neki, hogy nem viszonozhatom az érzelmeit...

Az álmok sokfélék. Sokan mondják, hogy belső gondolatainkat tükrözi, mások a jövőt látják benne. Lehet rémisztő és kellemes. Az én álmom a halállal együtt a tét nélküli lehetőségeket mutatta meg nekem.
A halállal álmodtam és felnyitotta a szemem...

Az emberek a szabadban ünnepelnek. Kockás takarókat terítenek a műfűre, amivel a Kormányzó minden évben beboríttatja az adófizetők pénzéből a folyópartokat.
A Szaporodás napja. Az egyetlen nap, amikor az ember erre képes...