Értelem?

Jeges szél csap az arcomba, tépi a hajam és a ruháim. A híd korlátján állok, alattam a több emeletnyi mélység a biztos halál ígéretét hordozza. Gondolataim Lilla körül forognak. Soha nem voltam szerelmes, de amit iránta éreztem, az több volt egyszerű barátságnál. Ő viszont szerelmes volt, és a mai napig emlékszem a tekintetére, arra hogyan nézett, mikor megmondtam neki, hogy nem viszonozhatom az érzelmeit. Annyi szörnyűségen mentünk már keresztül együtt, de azt a csendes szenvedést akkor láttam rajta először. Az idő telt, és ő egyre mélyebbre zuhant a fájdalomban - a magányosság fájdalmában. De a magányosság csak egy képzet volt, amit magának talált ki, mert ahogy próbáltam kiemelni a kín posványából még közelebb kerültem hozzá.
Mikor megtudtam, hogy leugrott innen, végtelen szomorúság öntött el. Tudtam, hogy szeret, de nem hittem volna, hogy ember képes ennyire szeretni. Értelmetlennek láttam, amit tett, és értelmetlennek az életem elmúlt tíz évét is, amit vele töltöttem.
Egy női hang szakít ki a gondolataim közül.
- Kérem uram! Uram! Én nem ismerem magát, nem tudom mi a problémája, de biztosan segíteni lehet rajta.
Felvonom a szemöldököm, ahogy a nőre nézek. Hmm… Egész csinos, kár hogy lerí róla az ostobaság.
- Maga meg miről beszél, hölgyem?
- Ne ugorjon le semmi értelme!

Édes Istenem, ez a nő azt hiszi, hogy öngyilkos akarok lenni. Az arckifejezésem most valószínűleg az undor és az értetlenség sajátos keverékét tükrözheti. Egy pszichopatákat is megszégyenítő vigyor kíséretében, lassan közelítve felé, válaszolok neki:
- Kedvesem, eszem ágában sincs leugrani, köszönöm hogy így aggódik. Mindemellett magát szívesen lesegítem, hogyha nem topog tovább azonnal, azokon a bájas kis lábacskáin.

Sikítozva elrohan. Nagyon helyes. Hol is tartottam? Áh igen, az értelmetlen tettek… Vajon komolyan azt hitte, hogy valamin változtatni fog vele. Egyetlen dolgot ért el, hogy értelmetlenné tette tíz év kemény munkáját. Azon a távoli napon, mikor megkért, hogy vegyem magam mellé, hogy tanítsam, világosan megmondtam neki: a mi munkánkba a romantika maximum egy parfümös üvegbe rejtett méreg képében fér bele. Azt hittem felfogta. Szerettem, jobban mintha csak egy barátom lett volna. A tanítványom volt. Olyan mintha a gyermekem lett volna, és még annál is több. Reméltem megérti, hogy nem őt, csak az érzelmei viszonzását utasítottam el. Talán meg is értette, de ennek nem sok jelét adta. Tíz év. Ennyit áldoztam az életemből a nevelésére, az okítására és mit értem el vele? A férgek rágják valahol a föld mélyén, és én megöregedtem. De nincs több értelmetlen időpazarlás, sem ostoba tanítványok. Egyedül halok meg, csendesen. De addig még rengeteg időm van, és míg van ember, addig munkám is akad bőven…