Novellák - 105.oldal

- Miféle pletykákról beszélsz? – kérdezte Julia
- Ne haragudj drágám, de a sógorommal ellentétben, nem szokásom kiteregetni a családi szennyest, elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy miről beszélek
- Azokból az ocsmány rágalmakból semmi sem igaz! – csattant fel Appius
- Mérsékeld a hangod kedves rokon, amíg a házamban vagy – mondta Domitia hidegen...

Vágtázott már, láttam, ahogy rohant. Nem, kiáltottam! Nem még nem, nem lehet! És elmúlt az árny, nevetve szaladt a hegyek ormán a keleti ég messzi sarkába, ahová a Nap meleg sugara már nem jutott el. Gyengült ő is, egyre gyengült, nem ragyoghatott már annyira. S az éjszaka árnya egyre csak jött előre, nyomulva, mint a hóförgeteg, mindent elsöpört mi fény volt, mi meleg volt, mi szerelem volt. Kacagva nézte a Hold, s tudta már, másra néz aki a nappal hál, s mást suttog az éjszaka ura is,...

Jó szokása szerint éjfélkor ment haza. Időérzéke, mint mindig, átgázolt rajta. Nagyon bele tudott merülni a világrengetésbe és váltásba. Az utca teljesen kihalt volt. Csak félcipőjének kopogása visszhangzott. Soha nem félt egyedül a kísérteties órában...

Nem néz rám. Összegörnyedek, torkom sírás markolja, nehéz sötétben, fullasztó kábulatban siratom a pillanatot, mely nem született meg, a pillanatot, mely nem élt, s mely életet nekem sem adhatott. Nem értem, miért? Ennyire hogy fájhat egy szív, mely nem is érez, nem gondol a holnapra, nem szabad...

- A kést akarod? – Bukott ki belőle a kérdés, mire a vörös tincsű idegen bólintott egyet. – Hát megkapod... – Nem törődött vele, hogy maga a vöröske vezette hasához a tőrt, úgy döfte bele, mint előző áldozatába nem régen. Az előtte álló fiatal arc megrezzent, majd fájdalomtól részegen szorította meg Claudio tarkóját...

Reszketni kezdett, s mikor egy száraz ág megreccsent a lába alatt, a talaj beszakadt alatta. Egy régi csapdába esett, amit évekkel ezelőtt ástak az akkor itt élők. A gödör legalább öt méter mély volt, és néhány méter széles.
A lány nyöszörögve próbált felállni, de törött lábába bele nyílalt a szúró a fájdalom. A feje is hasogatott, s pici patakban fojt halántékán lefelé a vér, felkarcolt bőrén, a seb szélein földnyomok voltak...

Ah, hol vannak hát az évek? Hol vannak az ölelő karok? Hisz a dalok azt dúdolták, hogy lesznek! Ott kint! Hol vannak hát? Mond, hol vannak? Én miért nem érthetem? Miért lettem, ha mennem kell? S miért csak suttognak köröttem? Hangosabban!! Hallani akarom! Tudom már, tudom jól! De még vagyok, még én is Árny, s Fény is vagyok, még ragyog a szemem. Döcögve hullott le a porszem. Talán, talán már nincsen? De, de még van. Még vagyok, és még Idő is van. Lassú, örök folyású idő, mondták régen......

A szeme sárgán fénylett az éjszaka sötétjében. Mélyről jövő morgást hallatott, majd ordított, mint egy megsebzett vad. De koránt sem volt sérült. Egyszerűen csak ölni akart. Az járt a fejében ölni, ölni, ölni! Gyilkolás az élete. Bizony éhes volt. Eveline berohant a szobájába, és bezárta az ajtót, hátha időt nyerhet. Szíve majd kiugrott a helyéből...

Carlos hazajött, s Gaby mit sem sejtve feküdt, homályos kép jelent meg előtte, ahogyan Hope játszik a homokozóban, ő és John boldogan ülnek, ölelve egymást a közeli padon, s az egész parkot körülveszik a fák, kellemes árnyékot adva a nyárias időben. A lány mosolygott álmában, de tudat alatt érezte, hogy ezek csupán vágyak, melyek sosem válhatnak valóra...

A zöld szemében egy gyérfényű körte szikrája jár táncot, mélabúsat, fájót… mintha a halál táncát lejtené el ott, a férfiben. De az ember nem mozdul. Nem érdekli a fény, az sem, hogy mögötte most zárult be az ajtó, valószínűleg egészen reggelig. Csak ül némán, s tovább lépeget. Egészen addig akar szárnyalni, míg lehet… De hol lehet a határ? A csillagos ég végén? Hisz ez balgaság! Nincs annak vége, se eleje, se hossza… nincs neki semmije, csak a csillagai, mik holtak…