HomokÓra

(Anikónak, egy imával: bízz úgy a csodákban, a hogy én reménykedem. Csodák vannak, és amíg van pillanat, addig bármi megtörténhet!)


Lágyan kavargott a szürke por. Hideg, jeges, lassan kúszó, halál-hideg kavargott, s nem múlt. Néztem a lenyugvó napot, talán az utolsót, ki tudja, mit hoz még a holnap? - S süvített a szél, halál-dalt dalolt... Nem nekem dalolt már a madár, nem nekem suttogott álom-dalt a Hold, nem nekem ragyogott a Nap. Messze néztem, merengőn. És a semmi nézett vissza rám, kacsintott üres szemével, csontkeze nyúlt felém, még nem ért el, ugyan, Ő ráért, és nevetett, csont teste zörgőn döcögött a lassú útján, ahol haladt. Felém... Néztem rá, rettenőn, de tudtam, futni nem lehet, előle már nem lehet... Néztem szét a Városban, ahol az élők laktak, szürke árnyak, fényes szemmel. Nem voltam többet szürke, nem ragyogott a szemem. Árnyak voltak, árnyék lettem, fekete köd terült az égre. Széttártam a karom, segítséget kiáltottam. És átnéztek rajtam. Egy ember megállt, megfogta kezem. Szeme ragyogott, benne könny csillogott. Árny teste percre fényes lett, színt kapott, majd a kezemet elengedte, és csupasz lett, Árny lett, elmerült a semmiben. De élt…

A Semmi, ami rám várt, nem volt élő, nem volt anyag. Nem volt fény, nem volt szürkeség sem. Nem volt szín, nem volt fájdalom. Semmi. Nincs szeretet, nincs élet. Nincs halál sem, és könny sem és szív sem és dal sem és szó sem és suttogás sem. Semmi, szürke köd, talán az sem. Hisz színtelen, akár a jég, a kegyetlen csontkéz, mi szorítja fejemet. Nem roppantja össze, nem, óóó, még nem. Hisz ő rá ér, de én nem. Nekem még élnem kellett volna! Nekem még Élnem kell! Nem vagyok Árny, nem csak a szemem ragyog, nem. Fény vagyok magam is, egy a kevesek közül. És most les rám a semmi, az örök semmi. Oh, lennék bárcsak árny, egy a sok közül! Nem magányosan lesni, ahogy lassan pörögnek le a homokszemek, nem lesni, ahogy mélán telnek a másodpercek. Fogy, egyre fogy minden pillanat. És még mindig nem értem. Nem tudtam meg, milyen lesz a tó, ha befagy, milyen lehet egy pillanat, mely örökké tart. Pillanat? Örökké? Ó, dehogy. Soha, Most fogyott el, és többet nem is tér vissza? Elfogyott, elfogyott, épp, mint én. Hamarost, nevetett a csont, hamarost, suttogott a föld. Várunk, várunk reád...

Sütött a Nap, fénye a felhők mögé vonult, vagy csak rám nem sütött?? Pergett a Homokóra, egy-egy porszem, apró, mégis egy-egy pillanata az életnek, és elmúlt, megint. Az örökkévaló... De fogy, egyre fogy, jaj, nem tudom megfordítani az üveget már soha?? Mindig csak hullnia kell, vissza nem tér többet, tudom. Egy-egy kósza másodperc ott maradt, s mint egy ember, nézett rám. Könny rezgett végtelen szemében, egy pillanat, mely örökké megmarad? Nem, soha. Ha én nem leszek, talán a pillanat sem lesz, ha én elmegyek, a pillanatot is elnyeli a semmi, a ködös szürkeség. A semmi... Ah még egy óra eltelt, de még dalolnak a madarak, még fúj a szél. Még sétálnak az emberek. És ha én nem leszek, ők akkor is megcsodálják a hajnalt, s fáradtan várják az estét. Látják még a lenyugvó napot, érzik a hideget, sírnak igaz könnyeket, hallják a madarak dalát. Látják az alkony fényét, érzik az étel ízét, a virág illatát, a szél hangját. Nem fog fájni semmi, és nem fog szeretni senki, nem tudok már szeretni senkit...

Még egy porszem, még egy pillanat. Elmúlt. Ez sem tér vissza többé. De miért? Miért van ez így? Miért lettem, ha máris el kell mennem? Más marad, én eltűnök. És ha más sem lesz már? Elmegyek, nem tudom, többé mi marad nyomomban, elmegyek, testem a földé lesz. De attól még fognak szólni a madarak? Attól még fog sütni a földre a nap? Fog suttogni a szél a fák között? Fog felhő szaladni az égen? Fog még hal úszni a mélyben? Lesz e még Valami? Én a Semmiben leszek, de talán itt marad minden. És nem tudhatom meg sosem. Halk szó fog szólni talán értem? Nem tudom, mit fognak suttogni az éjben. Nem fogom tudni, miért is nyílt a virág, talán értem? Nem fog nyílni virág? Nem fog döngni a méh? Nem lesz élet? De. Lennie kell. Volt előttem. Lesz utánam? Lesz halk bölcsődal, amit még nekem suttogtak? Lesz nevetés, gyöngyöző kacaj, ami ajkam hagyta el? Lesz még kép, ami megmenti a pillanatot a semmitől? És egyáltalán, lesz még pillanat? Lesz még pillanat, ami elhozza a gyönyört? Lesz még pillanat, ami feloldja a fájdalmat? Lennie kell. Hisz nem jönnek utánam a semmiben. Lenniük kell. Nem lehet, hisz maradnak fönt még emberek, attól hogy én megyek a föld alá. Elvégre, nem vagyok minden. Csak egy valaki. És most ezt is elveszik tőlem. Miért? Miért megyek el innen? Voltam valaki. Éreztem, Fájtam, Szerettem, Sírtam, és Nevettem. Éltem. Szerettek. Igen. Szerettek. Őket is hagynom kell. Megyek oda, ahová nem követhetnek.

Miért? Ennyi könny, ennyi szó, ennyi fájdalom, hova, hova veszik el? A semmibe mégsem követhet, ahogy nem követhetnek azok se, akiktől kaptam. Ők maradnak. A fájdalom marad. A könny marad. Az elsuttogott szó marad. A nevetés? Elveszett. Az öröm? Elveszett? Semmi szép nem marad? Pedig nem is én voltam a szépség. És mégis. Éltem, és szerettek. Éltem, és szerettem. Nevettem, hangja végigrezgett annyi évet. Sétáltam, suttogott a fű a lábam alatt, a fák lombja a fejem felett. Daloltak a madarak. Éltem. Volt valami, és azt hittem, lesz is valami. Évek, hosszú, hosszú évek. És most nem hiszem. Évek, hová lettetek? Életet ígértek! Azt mondták, élhetek! Hazudtak? Nem. Tudom, hogy nem. Nem tudták, nem tudhatták. Nem tudtam, és nem tudhattam. Hát már tudom. Tudom. Érzem. Félek tőle, futni nem lehet. Nem ment meg az ölelés, hiába csukom be a szemem. Nem ment a csók, hiába veszek el benne. Bennem van már, a sors, nem futhatok el előle. Fut mögöttem, de már várok rá. Megfordulok szemébe nevetek. Visszanevet, úgy is tudja. Nem győzhetek.

Ah, hol vannak hát az évek? Hol vannak az ölelő karok? Hisz a dalok azt dúdolták, hogy lesznek! Ott kint! Hol vannak hát? Mond, hol vannak? Én miért nem érthetem? Miért lettem, ha mennem kell? S miért csak suttognak köröttem? Hangosabban!! Hallani akarom! Tudom már, tudom jól! De még vagyok, még én is Árny, s Fény is vagyok, még ragyog a szemem. Döcögve hullott le a porszem. Talán, talán már nincsen? De, de még van. Még vagyok, és még Idő is van. Lassú, örök folyású idő, mondták régen. Mondtam régen. És most? Mint hatalmas folyó, mely megunta, hogy partjait csak mossa, mossa, egyre mossa. Most pusztít, visz mindent, mindent, partot, időt, homokot, mindent. És nekem nem marad semmi, csupasz lettem, épp, ahogy létezni kezdtem. Épp hogy elhangzott a dal. Épp hogy megtettem az első lépést a világ fele. Épp hogy megleltem az első szerelmemet. Épp hogy elhangzott az első szó, hogy "szeretlek". Egy pillanat, és mindez...

Nem, talán mégsem. Talán lesz a Semmi után is egy pillanat. Egy, mely örökké tart? Talán. Talán igen. De már nélkülem. Egyszer koppan az első rög a koporsóm tetején. Egyszer egy pillanat. Örökké, suttogja majd a sötétség, örökké, suttogja a fény. És csak a csontbáb sír. És én. És az óra, üvegén karca a homoknak. Még egy. Még egy a sírba szállt. Sírba... Le, mélyre, mélyebbre hol ember valaha létezett. Le. Az örök sötétségbe.