A marmonkanna titka

Jó szokása szerint éjfélkor ment haza. Időérzéke, mint mindig, átgázolt rajta. Nagyon bele tudott merülni a világrengetésbe és váltásba. Az utca teljesen kihalt volt. Csak félcipőjének kopogása visszhangzott. Soha nem félt egyedül a kísérteties órában.
Nem messze otthonától macskanyávogást hallott. Nem kandúrok civódását, vagy felnőtt éhes macskák panaszát. Az elapátlanodott- anyátlanodott vagy megunt kölykök siráma szorította össze szívét. A bokrokból jött. Elővette elemlámpáját és kereste a zaj forrását. Riadt macskaszemek hunyorogtak a lámpába. A kis állat oldalazva védekezett, farka üvegmosószerűvé vált, és szőrét borzasra tupírozta a félelem.

Ő a táskájába nyúlt. Volt benne némi madárlátta kenyér, kevés felvágottal. Leguggolt és a földre morzsolta a maradékot. A kis borzas meghunyászkodott, az éhség mohón győzte le félelmét. A bokrokból még további két aprócska ragadozó merészkedett elő és csatlakoztak társukhoz. Kihasználta az alkalmat és összefogdosta a sors számkivetettjeit. Az állatkák nem védekeztek, sőt hozzábújtak, mikor összefont karjaival a keble melegére vonta őket.
Volt némi tej a hűtőben, meg pástétom. Jóleső érzés töltötte el, hogy megvendégelhet három éhes szájat. Kartondobozt keresett és kibélte. Belerakta a gyámoltalanokat és az ágya mellé tette. Sokáig bámult bele a sötétbe. Mi lesz? Menhely, gyám-keresés vagy altatóorvos?
Végül elaludt.

Reggel egy sárgászöld szempár nézett az arcába. A tarkaszőrpamacs a mellén üldögélt.
Értelmes, eleven, jobb sorsra érdemes. A gyönyörű fekete és az édes hamuszürke édesdeden aludt. Felhívogatta ismerőseit, ellenkeztek, szegültek, gúnyolódtak. Nem adta fel, lyukat akart beszélni, holott nem szerette a sok felesleges aljat.
Végre sikerült. Kettő „önként jelentkező ” végül ígéretet tett, hogy jó gondot viselőkké válnak. Bár még így is szorongva adta át a találtakat.
A tarkát hagyta utoljára, de már kimerült az ötletekből, elfogytak a nevek a listáról, vagy talán nem is erőlködött. A nyakán maradt, amit nem bánt meg. Ragaszkodó, vidám és tanulékony társra lelt.

---

Rossz szokása szerint megint éjfélkor ment haza. Jó kedve volt, mert azt hitte sikerült megváltani egy darabot. Az utca teljesen kihalt volt. Csak csizmája kopogása visszhangzott. Talált egy kavicsot és azt rugdosta egész úton. A kő csak nem akart lemaradni, állandóan egyenesen előre gurult. Eszébe jutott a hirdetőoszlop az ipari telep elejénél. Gondolta megnézi a műsort. A kő követte.
Körbejárta a plakátokat és gondolatban elkészítette a hétvégi programtervét. A kő viszont elgurult az ipari telep betonkerítése mellé. Gondolta hazaviszi, engedelmes kis kő, beteszi a gyűjteményébe.
Elemlámpájával világított és megtalálta, zsebébe süllyesztette. Ahogy felegyenesedett a hosszú betonkerítésre meredt. Tele volt festékszórós szemvonzós rajzokkal, meg falfirkákkal.
Párat elolvasott, néhányat már kívülről fújt, mások az újdonság varázsával ugrottak a nyakába. Belemerülve jegyzetelt. Hajnalban ért haza, de nem volt fáradt. Macskája türelmetlenül ugrott neki a tálkának és szemrehányóan nézett rá. Ö bűntudatot érzett.

Másnap éjszaka a lába önkényuralomra kelt. Ott találta magát a kietlen pusztaság, rózsaligettel kecsegtető kerítésénél. Végighaladt a kilométernyi beton mellett. Álmélkodott és sóhajtozott. A végén majdnem kör alakot zárt be a betonfal. Középen tisztás terült el, egy kis tábortűz félével. A tűz pislákolt. Körülötte homályba burkolózott alakok ültek Tétován köszönt, fejbiccentés volt a válasz. Leült egy kicsit a tűz mellé, de még nem érzett meleget. Körülnézett. A betongyűrűn voltak az igazán magvasak. Csodálkozásában jegyzetelni is elfelejtett. Életében először borzongott. Furcsa mocorgást érzett a gyomrában. Kicsit még elidőzött illendően, majd hazatartott. Az úton szaporázni kezdte lépteit, hátranézni sem mert. Mintha követték volna őt a hangok, mondatok a kerítésről. Belesuttogtak egyenest az agyába, megkerülvén az üllőt, kalapácsot és kengyelt.
Hideg verítékben ért haza. A macska hozzádörgölődött, de arrébb ment. Nem dorombolt.

Harmadnap éjszakáján a tisztásra menet talált egy marmonkannát. Nehéz volt, de cipelte. Öntött egy keveset a tűzre. A parázs szép lángba táncolt. Letelepedett és melegedni kezdett, az alakok intettek felé. Megbátorodott, jegyzetelni kezdett, közben a lelke is melegedni kezdett.
Hajnalban már bátrabban ment haza, de lelkiismeret furdalást érzett.
A kedvenc a fűtőtest alól kászálódott ki, de már csak a tiszta víz érdekelte őt.

A negyedik éjszaka gyökeres változást hozott. Miután többet talált önteni a tűzre, az alakok arca megvilágosodott. Hajszálpontos egypetéjűek voltak és egyformán mosolyogtak. Ezen ö felbátorodott és kapart néhányat a falra. Tapsot vélt hallani. Már a szívén levő kitin páncél is repedezni kezdett. Reggel ment haza.
A macska nem üdvözölte, egyszerűen levegőnek nézte.

Az ötödik éjszaka véletlenül meglódult a keze és a láng csúnyán felcsapott. Ruhája szegélye megpörkölődött. Az alakok messzebb húzódtak tőle. Fejüket csóválták. A falak hideget leheltek. Szíve összeszorult, ő csak melegségre vágyott.
Előbb ment haza, a dívány-tigris mélyen aludt.

Néhány napig elkerülte a tisztást. A szíve viszont több vért pumpált lábába és megint visszamerészkedett. Nem ült senki sem a tűz mellett. Unalmában telefirkálta az üres helyeket. Kétértelmű két-élűkkel, mik a falról lemászva, kétéltűként csúsztak-másztak.
Feldühödött az értelmüket vesztett szavakra és a kanna tartalmát a tűzre öntötte. Minden hamuvá égett. A jobb keze is másodfokon szenvedett. A betűk olvadva csurogtak a betonról.
Reggel egy sárgászöld szempár nézett az arcába.

---
A kannát két hét múlva bevitte a laborba. Vegyelemzést kért, de későn. A kanna csontszáraz volt. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.