Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A triót elbűvölte a sok utolsó pillanat emlékműve, és kedvet kaptak ahhoz, hogy saját fotójukat...
Sziasztok. Kovács Gergőnek hívnak 25 éves vagyok és 15 éve lettem meleg.
Amikor egy kis város vezetői utat engednek a parttalan betelepülésnek, tönkre téve ezzel az...
Egy távoli világban, ahol az idő olyan, mint egy hatalmas, bonyolult kert, létezik egy titokzatos...
Károly, a barna rövid hajú férfi belenézett a visszapillantó tükörbe.<br /> Majd kikapcsolta...
Friss hozzászólások
Biodrón: Meg kéne, hogy történjen... Bo...
2024-07-19 01:00
dreamland912: Köszönöm, igyekszek mindig bel...
2024-07-15 20:35
dreamland912: Ha tetszett az írás, HÖLGYEKNE...
2024-07-15 20:35
dreamland912: Ha tetszett az írás, HÖLGYEKNE...
2024-07-15 20:34
dreamland912: Ha tetszett az írásom, nőknek...
2024-07-15 20:22
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Egy Ember Napja VIII.

Éjfél

Valahol a Semmiben

Sötétség ölel körbe. Köröttem ezernyi hang, halk, óvatos motoszkálás, fujtató suhogás, halk moraj, reccsenő zörej. És várok, nem tudom mire, csak érzem, hogy valaminek történnie kell, mert ez így nem lehet, ez így tovább nem mehet már… Megremeg a kezem, hideg fémet érzek magam előtt, valahol a sötétség mögött. Alatta érdes fa, fölötte fenyegető mélység. És sötét, mély, feneketlen sötét, körbe ölelő, hideg, nehéz lélegzettel teli. Ismeretlen, félelmetes, váratlan, fekete árnyalak terpeszkedik köröttem, fölöttem. Hirtelen halk hangot hallok, erősödik, zúgássá fokozódik, fülemre szorítom kezem, behunyom a szemem, aztán csend. Óvatosan kinyitom a szemem, és körbe nézek. Vakító fényözön, a sötétség eltűnt. És én állok a levegőben, alattam elterül egy díszes, széles porond, rajta emberek. Lágyan a földre huppanok, nem lát senki, nem érint senki, nem szól hozzám senki. Óvatosan lépdelek, köröttem emberek táncolnak, forognak, nevetnek. Halk hangon beszélgetnek, egymás szemébe mélyednek, tüzek gyúlnak, és lágy dal szól valahonnan fentről. Lépdelek a tömegben, és csak nézek szerte széjjel, ismeretlen festett arcok, fehér kezek, rózsás ajkak, összefonódott kezek. Dobbanó szívek. Köröttem fehér fátylak, fehér ingek, fekete sóhajok, rózsás álmok.

Egyedül vagyok, köröttem mindenki lát, mindenki érez, mindenkit éreznek. Nem lát senki, csak nézek, ahogy egy ember nézhet. Úgy, hogy a pillantás próbálja megmutatni, milyen rossz, hogy minden egyes szívdobbanás egy elfojtott sikoly, amit senki sem lát, senki sem hall, nem érez, ami senkinek sem fáj. Csak nekem, de hát engem nem lát senki, láthatatlanul, szellemként állok a tömeg közepén. Hiányzik valami, valami fontos. Elveszett, és én keresem. Nem tudom, mi, vagy ki lehet az, de érzem, hogy hiányzik. Nem volt meg sosem, de mindig is vágytam, hogy meglegyen. –Tapogatódzva- kutattam agyam hideg szegletét, kétségbeesve kiáltok be a hideg sötétbe, hol van, hova raktam, mit keresek? Rohanok, szaladok, egyre csak szaladok. Emberek suhannak el mellettem, rám nem néznek. Csak néznek előre, a másik szemébe, s köröttük meghalt a világ. Kiáltok, de mindenhol emberek. Hol van itt a vég, hol van a kijárat? Emberek, emberek mindenhol, köröttem, ezrek s milliók, és én mégis egyedül szaladok, hangom nem hallja senki, alakom nem látja senki.

És hol van, hol van, merre lehet az, amit én keresek? Lassan kitágul a tömeg, és kört alkot, belül egy fehér ruhás alak, mellette egy másik, ellentéte neki. Hirtelen érzem, megtaláltam mit keresek. Ugrok, de hirtelen megfognak. Nem engednek be a körbe, és én csak állok szótlanul. Nézem, döbbenten, és érzem, szívem nem dobog. Érzem, hogy semmit sem érzek. Jeges üresség van belül, semmi nem maradt. Nem bírok mozdulni. És közelednek egymáshoz, állok, nem értem, miért kell nekem itt lennem, miért kell nekem itt, most szenvednem? Lassan sötétedik el minden, csak szól a zene, csak morognak köröttem az emberek. Én csak egy képet látok, egy hangot hallok, egy arc, fájdalmas szép, egy tekintet, örök életet ígért, egy pillanat, mely semeddig sem tartott. Talán nem is létezett, talán csak én képzelem?

Sötét van, megint, mély, suhogó sötétség, én pedig egyre jobban elveszek benne. Köröttem emberek, érzem, hallom, talán látom is, de mielőtt megláthatnám az arcot, mielőtt megérinthetném, elveszik a sötétben, csak a hangja, csak az emléke marad. Tapogatódzva haladok, előre, bármerre, nem tudom, hol vagyok. Érzem, napok szaladnak el fejem felett, érzem, éveket öregedtem. És szalad az élet, emberek bukkannak fel a semmiből, hogy újra elnyelje őket a feledés homálya, emberek bukkannak ki, felém nyújtják kezüket, majd elhalványulnak, eltűnnek megint. Kiáltok feléjük, hangok szállnak felém, mint lágy szellő egy nyári estén, nem értem mit suttognak. Megyek tovább, hátam meggörnyed, hajam megőszül, s csak keresem őt. Látok örökké, túl a sötétségen, túl a semmin, látok egy képet, egy lányt, fehér ruhában, s felnéz, szeme csillog, ragyog, mesebelien szép. És nem rám néz, másra vár, másra néz, más tükröződik zöld szemében, más hangja visszhangzik a lelkében.

Nem néz rám. Összegörnyedek, torkom sírás markolja, nehéz sötétben, fullasztó kábulatban siratom a pillanatot, mely nem született meg, a pillanatot, mely nem élt, s mely életet nekem sem adhatott. Nem értem, miért? Ennyire hogy fájhat egy szív, mely nem is érez, nem gondol a holnapra, nem szabad. Zokogva nézek valahova fel, fekete felhők suhannak át az égen. Madarak kárognak, szaladok, könnyeim hosszú patakok, lábam nehéz, ajkam szótlan, fejem üres. Szívem halott, nem érez már mást, csak lágy, elomló, mindent elborító, betakaró, örök fájdalmat, hideget, s szenvedést. Szemem elé emelem reszkető kezemet, forró könnyem már elapadt. Hideg, öreg, megfáradt szemmel nézem, s hallom még a messzi múltból a boldog percek vidám hangját, érzem egy-egy boldog pillanat édes illatát, aztán egy keserű kép, megint mi kísértett annyi éven, felvillan, s mint éjben a villámcsapás, lesújtott. Száraz szememből legördült egy könnycsepp, nehéz, ősöreg, végiggördült ráncos arcomon, megnedvesítette a ráült port, felszakította a fájdalom érdes sebét, megszívta magát a keserűség szürke porával. S lecseppent végül, zuhant, egyre zuhant a fekete föld felé, a fekete ég felől, nőtt s csak egyre nőtt, aztán csendesen semmivé foszlott, ahogy leért. Akár a remény…

Remény, suttogtam rekedten, öregen, reszelős hangon, behunytam a szemem. Fáradt voltam. Sokat éltem, túl sokat is már talán, s értelmetlen nehéz is volt. Miért is volt. Nehéz volt, hosszú volt. Csak állok, s nézem a kezem. Öreg, megfáradt ő is, velem szenvedett, minden pillanatban engem segített, velem volt. Fájt ő is nekem, annyi kimaradt pillanat, melyet öreg kezem meg nem érhetett. Annyi boldog, annyi keserű pillanat, és ő is csak a keserűt kapta, édeset sosem, sohasem. Eltelt, elmúlt egy élet, s én csak nézek a semmibe. Lassan közeleg a föld, lassan, nagyon lassan, megállíthatatlanul. Pislákol még egy halvány gondolat, s pislákol még egy kép, mely örökre bent ég, fehér ruha, gyönyörszép, arc, ragyogó… közel a föld… Megfáradt lábam, pihenj békében, sokat hordoztál engem ezen a keserű, és szürke földön, pihenj hát, örökké…

Hanyatlom egyre, sötétebb lesz köröttem az örök-sötét éjszaka. Csodálkozva nézem az eget, s csak úsznak a sötét fellegek. Nem értem, miért? Kinyílik ajkam, még egyszer, még utoljára, egyszer. De hang már nem hagyja el, egyedül vagyok, szólni, minek is? Fáraszt. Zuhanok. Érzem a földet már a hasam alatt is, érzem, pihenhetek. Még egyet dobban fájó szívem, még egy utolsó, megkönnyebbült, fájón vágyakozót, álmodót, egy szebb életről álmodót, melegségre vágyót. Egyet dobbant, és ő is elhallgatott. Örökre, helyét a sötétség töltötte be. Már csak a fejem nézi a mennyt, tekintetem kétségbeesve pásztázza az eget, reménykedve, talán még nem, talán végre eltűnik a kép, az örök fájó, az örök éjszakát hozó. Még egy szikra lobban fel, mélyen lent, egy búcsúszó ettől a szürke élettől, küszködve feltör a felszínre, fellobban a tekintet kihunyó lángja, de már csak egy gondolat marad, egy gondolat hasít ki a mély éjszakába, „éltem nélküled, s mégis mindig csak téged szerettelek.”
Hasonló történetek
4711
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
7299
Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába...
Hozzászólások
További hozzászólások »
poison_girl266 ·
Ha szabad kérdeznem, hány éves vagy?

Sir Butcher ·
Hát lassan betöltöm már a 19et, ah nem vigyázok :)

Az irodalom tanárom szerint Edgar Allan Poe költészetéhez hasonlók a motívumok benne :)
És igazán köszi az elismerést, nagyon jólesik!

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: