Álarc

A függöny lezárult. Az előadásnak vége. A tömeg lassan kígyózik ki a nézőtérről, s halk szavaik egy hangos káoszba merülnek el. Érthetetlen foszlányok szállnak szét a levegőben, s maradnak függőben, míg feledésbe nem merülnek. A színészek lomha lépteit kíséri az ósdi színpadnak a nyekergése, mely tudatja, ott áll, s korhad a fája, mióta a színház, színházzá lett… Minden lassú, tompa, és régi. A füst még most sem oszlott el, s most még inkább a múltra emlékeztet az egész helység. Por fed minden kelléket, amit ma nem használtak az előadáshoz, a füst homályba burkolja a tárgyak körvonalát, s olybá úgy tűnik, már-már több száz méter távolságban úsznának a semmiben… A zsibongás elhalkul, és már csak a színészek pusmogása hallatszik a függöny mögött. A lepel, mi mögé látni nem lehet, most meglendül, és újra betekintést enged a titkok sorának.

Már csak egy férfi ül az asztalnál, fejét kezére támasztja, s bámul a semmibe. Gondolatai már régen nem a földön járnak… valami más, újabb, szebb helyre zarándokoltak, kerestek nyugalmat, ami itt nem található. Mereng. Alakítása már akkor sem érdekelte, mikor még szerepe volt egy fél órája. Akkor is már máshol járt… A zöld szemében egy gyérfényű körte szikrája jár táncot, mélabúsat, fájót… mintha a halál táncát lejtené el ott, a férfiben. De az ember nem mozdul. Nem érdekli a fény, az sem, hogy mögötte most zárult be az ajtó, valószínűleg egészen reggelig. Csak ül némán, s tovább lépeget. Egészen addig akar szárnyalni, míg lehet… De hol lehet a határ? A csillagos ég végén? Hisz ez balgaság! Nincs annak vége, se eleje, se hossza… nincs neki semmije, csak a csillagai, mik holtak… Holtak, halottak, élettelenek… Vajon ez lehet az, amin ő ott mereng? Vagy valami egészen más jár fejében…

Most megremeg. Teste izzik, szemei szorosan összezárulnak, és nyüszít. Mint egy kutya, úgy vonít. Fájdalma van, mégse látszik rajta a seb… mert nem kívül sértették meg. Belül vérzik, ott öltek meg valamit, legmélyebben. Álmait tiporták el, egészen a porba taszították, s átgázoltak rajta. A terveit keresztbehúzták. S már semmi sem lesz, nem lehet olyan, mint ezelőtt volt. Semmi. Nem bírja tovább, enged a kínzásnak, s könnyei felszántják púderozott arcának makulátlan színét, és befestik ronda, sáros, piszkos színűre. Még mindig csak bámul előre, nem bánja, hogy a festéket elkeni a kis patakok sokasága… már semmi nem zavarja…
Feláll, lassan, mert ereje fogytán van. Elmegy a háttérben megbúvó csapig, s arcát megmossa. Eltűnik róla a derűs piros, a szeme fekete kerete, ajkáról a csillogás… A tükörbe tekint, elborzad. Sápadt sárgaság lett úrrá a képén, szemei beestek, szája cserepes lett, szomorú. Sóhajt egyet, majd a sminkért nyúl. Ez nem csak egy egyszerű sóhaj, többet rejt annál… Benne van a bánat, az erő, és beletörődés is. Magára keni a pirosítót, ajkára szőlőzsírt tesz, és megvető pillantást vet saját tükörképére. Megfordul, határozott léptekkel, nagy levegő vételeket véve halad a nézőtérről nyíló ajtók egyike felé. Az ajtó előtt megáll. Habozik, de már le is nyomta a kilincset. Léptei nehezen koppannak a kövön. A férfi mosolyog, senki nem mondaná meg, előbb még sírt. A portásnak oda biccent és derűs ábrázattal sétál haza.

Senki sem tudja miért ennyire boldog. Az utca népe csak a vidámságát látja, és ez elég neki. Nem gondolja a járókelők közül egyik se, hogy talán mégsem annyira felhőtlen ez a mosoly, hogy csak egy maszk, egy teljesen jól kidolgozott álarc, amihez hasonlót keresve sem találni… És talán sohasem derül fény rá, hogy rejtőzik mögötte valami. Valami, ami egy életet tesz keserűvé.