Novellák - 100.oldal

Így kuporogtak ott, mikor megint bejött valaki, aki felkapcsolta a villanyt. A lány nem akarta, hogy a fény lássa, mi történik velük. De a lámpát nem oltották le, és egy kis hunyorgás után meglátták a család egyik barátját, aki már ott kuporgott az ágy tövében. Hogy kerül ide? A nő halkan mondott valamit, amire egyikük sem figyelt igazán. A lány mégis felfigyelt valamire: "..hiszen még gyerekek vagytok.." ...

Egyetlen könnycsepp hullott ki a lány szeméből, és lecsöppent annak bő, selyem szoknyájára. Halkan, szinte hangtalanul kinyitotta a temető nagy, boltíves kovácsoltvas kapuját, és beosont az imént létrehozott kis résen. Csuklyáját mélyen a fejébe húzta, és úgy lépdelt a sok-sok, ápolatlan és ápolt sír között...

- Ott van. – mutattam a hatalmas almafa sötét árnyékára, mely alatt nem volt más, csak a hideg, enyhén vizes fű.
- Mi van ott? – förmedt rám Bonzo, és a szemeit meresztve nézett körbe. – Nincs itt semmi, csak a te betegesen ápolt kerted. – fintorgott, és akkor meghallottuk a zajt.
Olyan volt mintha valami hatalmas léggömb emelkedne, süllyedne egyfolytában, örökös légzés, ami beszívja, majd kilöki magából a levegőt...

- Dehogy lenne. Úgyse tudnád végigcsinálni. Még soha semmit nem csináltál végig. Csak bántanád, ahogy eddig is. Sosem értené meg félelmeid. Azt hinné, szégyelled őt.
- Nem, én nem szégyellem! Csak félek. Nem tudom mitől, talán az emberektől. Mindent tönkre tehetnek. Gonoszak.
- Te nem az emberektől félsz, inkább a saját démonjaidtól.
- Tévedsz. A rosszalló pillantásoktól félek. Ezért is riadtam vissza már annyiszor...

Körülöttem minden tompa. Már gondolataim is csak egyet súgnak... Pokol. Érzem! A forróság körülrágja testem, érzem a bűzt, az égett hús szagát. A jajveszékelő emberek búgása, hisztérikus zokogása megsüketít. Látom a fényt, azt a bizonyos fényt az alagút végén, de zuhanok. A pontocska egyre zsugorodik, s lassan-lassan eltűnik szemem elől végleg. Forróság ölel körül. Szorít erősen, el nem engedne... bár én próbálkozom ...

A dohos falon ujjaim undorral csúsztattam tovább, őrülten keresve a kapcsolót. Nem tálaltam. Más fényforrás után kutattam. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára kislánykoromban itt jártam, volt a szoba legmesszebb eső sarkában egy hatalmas vaságy, ami mellett egy kicsiny éjjeli lámpa bóbiskolt. Féltem. Régen, mikor rosszalkodtam, mindig azzal fenyegettek, hogy itt kell töltenem az éjszakát...

Pár hét múlva viccből vett egy fogadószelvényt. Három mérkőzésre tippelt, ezek közül egyik a kedvenc csapata és egy, a ranglista utolsó előtti helyét elfoglaló vidéki gárda előre lefutott meccse volt. Valamiért, egy meg nem fogalmazható, tudat alól előtörő érzésért, az esélytelenre tett egy csekély összeget. Nyert...

Tett egy határozott lépést előre, és ahogy sejtette, az üveg képtelen volt megállítani. Akadály nélkül lépett be a szobába, mintha nyitva lett volna az ablak. Egyetlen hatalmas ugrással az ágy mellett termett, egy villámgyors mozdulattal elkapta a férfi vállát és dühödten a földre taszította. A lány ijedten felsikoltott, mire a fiú megijedt, hogy talán az új külseje rémisztette meg...

A fiú hirtelen mérhetetlen haragot érzett, elborult az elméje, és úgy érezte, bosszút kell állnia mindenkin, aki hátat fordít neki. Oda sem nézett, miközben az asztalról a kezébe vette az üvegdarabot, és nekiesett Andrásnak...

Megtörve az egymásban való gyönyörködést – legalábbis nekem gyönyörködés volt – odaléptem hozzá és besétáltunk a szigetre. Közben elmesélte, hogy megcsalta a barátja és, hogy kidobta Őt. Én próbáltam vigasztalni, aztán arra eszméltem, hogy egy padon ülünk és a hátát simogatom, Ő pedig hozzám bújik. Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban bizonyosodott be az a gyanúm, hogy én bizony beleszerettem ebbe a lányba...