Ok-okozat

Ahogy a sötétből előugró férfi megragadta haját, a lány elejtette kis kézitáskáját, és sikoltani próbált. Ám az idegen, még mielőtt ezt megtehette volna, befogta a száját, és visszafelé vonszolta a sötétségbe. Lucy kapálódzott, próbált szabadulni a gyilkos szorításból, de erőfeszítései kudarcba fulladtak. A támadója sokkal erősebb volt nála, így csak megnehezíteni tudta a dolgát a lány, de megakadályozni semmiképpen.
Viszont nem adta fel!

A biztonságot jelentő utcai fények egyre távolodtak, ahogy beljebb került a sötétségbe, és rémülete sajnos ezzel arányosan nőtt. A férfi olyan gyorsan húzta, hogy nem volt ideje lábra állni, szemeibe pedig csípős könnyek gyültek a fájdalomtól, és félelemtől, majd, mikor már csak egy távoli remény maradt az utca fénye, hirtelen ledobta a földre, és egy hideg fémtárgyat nyomott a nyakához.
- Nagyon fájt, ahogy iderángattalak? - kérdezte mély, halk hangon, ami alapján egy kedves úriember is lehetett volna, olyasfajta, aki egyből bizalmat ébreszt másokban. A lány szája váratlanul kiszabadult a kéz takarásából, és meglepetésében nem sikoltott fel, pedig ezt akarta. Haját is elengedte az erős tenyér, és már nem fogta semmi, viszont a kés még mindig a nyakához ért.
- Kérlek, válaszolj! Nagyon durva voltam? - még mindig ugyanolyan barátságos hangon beszélt, mint az előbb, viszont az acéllapot kicsit jobban hozzányomta Lucy bőréhez, mintegy nyomatékosítva, hogy neki nagyon fontos, mit válaszol a lány.
- Igen. - remegett meg a hangja, és hangos koppanással cseppent le álláról egy könnycsepp a késpengére.
- Ezt sajnálom, tiszta szívemből, viszont, ha megkértelek volna, hogy gyere ide be velem, megtetted volna?
- Neeem. - remegett meg újból a hangja, közben lelki szemeivel látta magukat, ahogy ott ülnek, a férfi a lány mögött, talán nekitámaszkodik a falnak, hogy ne legyen olyan fárasztó az előredőlés, egy kést tart a nyakához, és a füleibe suttog, mint egy kósza szellő, érzi forró leheletét a tarkóján, ahogy bizsergeti a pihe szőrszálakat, és már szinte várta, hogy mikor metszi el torkát a fém.

- Az élet tele van meglepetésekkel! Nagyon rosszkor voltál nagyon rossz helyen. De úgy gondolom, hogy mielőtt véget érne, udvariasan társalogjunk egy kicsit. - Ekkor egy kicsit megállt, mintha gondolkodna a továbbiakon, majd folytatta: - Az én nevem Hokins, a tied?
- Lucy. Kérem, ne bántson, kérem...
- Á, Lucy. Nagyon szép neve van, kedves Lucy - váltott át hirtelen magázásba Hokins - tudja, én úgy vagyok vele, hogy miután megtiszteltük egymást azzal, hogy megmondtuk egymás nevét, már egyfajta belső viszony alakult ki maga, és én közöttem. Így hát szükségszerűnek találom, a magázást, mert egy ilyen finom hölgyet nem lehet, csak úgy póriasan letegezni! - A kés mintha távolodott volna Lucy verejtékező nyakától, ő viszont még ugyanolyan félelmet érzett, mint eddig.
- Sajnos nincs több időm, ezért még egy utolsó kérdésem lenne. Ön fél attól, hogy én most elvágom a nyakát! A haláltól, vagy inkább tőlem fél?
- Kérem, ne bántson, bármit megadok, csak kérem ne bánt
- Sssss - tette ujját a lány szájára, és újból megkérdezte: - Tőlem fél, vagy a haláltól?
- Magától - köpte ki a szót a rémült lány, és remegve zokogni kezdett.
- Tudta, hogy sok ember nem magától a haláltól fél, hanem az azt kiváltó októl, jelen esetben tőlem? Mivel ok-, okozati kapcsolat van a két dolog között, ezért igaznak vélem a reakcióját, és megmagyarázom miért. A halálra minden ember kíváncsi, jobbanmondva mindekit érdekel, mi van az élet után. Ha azonban közel kerülünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk ami érdekel, genetikailag feltámad bennünk az élet iránti ösztön, amit a félelem hoz a tudatunkra. Ha ön most nem félne, akkor nem is élne. - Hokins abbahagyta a beszédet, és talpra rántotta a lányt. Lucy remegő lábakkal dőlt hátra a férfi vállának, torkához még mindig hozzáért az acél, így a kiszolgáltatottság érzése jottányit sem enyhült. Ekkor a támadó végighúzta a kést a bőrön. A lány felsikoltott, és biztos volt benne, hogy meghalt. Néhány pillanatig pontokat látott szemei előtt, villogó, fehér pontokat, majd a pontok egy egységes képpé álltak össze, mégpedig a távoli utca fényeivé. Torkához kapott, és érezte, hogy vér nedvesíti be a kezeit, de nem fájt az érintése. Hátulról nagyot taszított rajta valaki, és erélyesen rászólt:
- Elmehet!
Lucy futásnak eredt, szinte repült a talaj fölött, ahogy rohant az életéért. A fények egyre közeledtek, és néhány szívdobbanás múltán már kint is volt a sikátorból, de nem állt meg, csak loholt, míg össze nem esett valahol távol.

Hokins felkapcsolta az elemlámpáját, és elővette kis, vonalas jegyzetfüzetét, meg egy tollat, majd írni kezdte:
Első tünet: rémület, az ismeretlentől való meglepődés, majd félelem,
Második tünet: zavartság, izzadás, zokogás, sötétség okozta kiszolgáltatottság érzése
Harmadik tünet: könyörgés, viszonylagos együttműködő készség
Negyedik tünet: halálfélelem fokozódása
Ötödik tünet, a vágás után: hallucinációk, biztos haláltudat, erőteljes zavartság, végkimerülésig való menekülés.

Szépen becsukta a noteszt, majd felkapta a földre dobott fehér köppenyt, amelynek a kis névtábláján ez állt: Hokins Westok, Pszichológus, majd fütyörészve elindult a fények felé.