Horror történetek - 47.oldal

Csontszínű holdfény világította meg a kihalt utat, amely a régi bányához vezetett. A hegy cipóforma kupolája fenyegetően magasodott a falu felé, amely komor álmait aludta odalenn a völgyben. Az éjszaka mély torkában bömbölt a szél, mint fogait vicsorító oroszlán. Gabi mintha nem is érezte volna, a kalapja is szilárdan ült a fején. Mosolygott, gyengéden, mint a virulni készülő rózsa. Karcsú ujjai tetűként nyomták össze két év visszatérő, verejtékes rémálmait...

Hat bajsza közül három olyan vastag volt, mint egy kötélhágcsó, a többi meg acélsodrony. Számtalan fogai akkorák, mint egy hiénáé. Szájzugja fölött kimeredő szeme dühösen méregette őt, miközben kiköpte a pufit.
Ez nem is leső, hiszen ez egy pumaharcsa! – gondolta Géza pánikban, és megpróbált felkapaszkodni a stégre...

Eric nem hitt semmiféle mendemondában. Őt nem érdekelte a régi históriák, mesék. A babonás embereket egyenesen őrültnek tartotta. Tökéletesen meg volt elégedve a saját kisvilágával, amibe beburkolta magát. Csak két dolog boldogította: a pénz és a nők...

Mikor megérkezett a rendelőhöz, furcsa dologra lett figyelmes. A rendelő ablakából nézte őt valaki, de amint ő arra nézett már eltűnt az ablakból.
Aztán eszébe jutott hogy furcsa pletykák keltek szárnyra az új fog dokiról, aki Svájcból érkezett abba a városkába. Többen azt a rémhírt terjesztették, hogy a páciens, aki bement a rendelőjébe többet nem jött ki onnan.
Adam megrázta fejét. Ne legyél ilyen ijedős, motyogta magának...

Lassan elindult a hálószoba nyitott ajtaja felé. A férfi rálépett valamire és majdnem elesett. Lenézett a földre. Egy tálca volt az, amit a szobalány kiejthetett a kezéből. A bíró ott feküdt ágyában. A férfi már ekkor érezte, hogy valami nem nincs rendjén. Odasétált az alvó bíróhoz, és látta a kötél nyomait a nyakán, amivel megfojthatták. Halott volt...

- Ha jól emlékszem azt mondta abba az interjúban, hogy van egy unokája is.
A bácsi felsóhajtott.
- Biztos rosszul emlékszik, kedves! Egyedül élek már öt éve! Az unokám öt évvel ezelőtt meghalt. Elütötte valaki autóval.
Sarah szívverése mintha kettő dobbanást kihagyott volna. Az nem lehet hogy...

- A nevem Anna, a vámpír, aki elbánt velem az Armel volt. A kedves kis szolgája Jane vagy ki jól, bemártott, megölte Lionelt.... - próbáltam visszatartani a sírást, de észrevette. Megtörölte a kezével, de csak eszembe jutatta, hogy gyűlöl, akit szeretek.
- Folytasd, kérlek.
- Armel most azt hiszi, hogy én öltem meg Lionelt, elhagyott. Pedig 200 évet vártunk, hogy újra megismerjem, az egész életem felfordult... újra...

- És mit tegyünk azzal a szörnyeteggel?
- A rendőrségre nem mehetünk, mert kinevetnének, ha elmondanánk, hogy egy démon rabolt el.
- Démon ellen csak természetfeletti erővel lehet harcolni.
- Majd lopok neked.
- Komolyan mondtam. Én hiszek az ilyesmiben. Régen én magam is gyakoroltam boszorkányságot. Talán sikerülhet. Írok egy igézetet, és főzök egy bájitalt...

Még mindig nem ölt meg, csak nézte a szemem, láthatólag jól szórakozott. Majd szorításán engedett és ott hagyott. Ziháltam fulladoztam, még mindig nem voltam magamnál. Majd a falba kapaszkodva felálltam, és próbáltam lejutni, fájt mindenem és a faltól tiszta vér lettem. Megint lefelé mentem a sötétben, soha véget nem érő útnak látszott...

Szóval megbabonázott. Közellépett hozzám. Hosszú szőkésbarna hajamba túrt egyik kezével, másikkal kisimította a rakoncátlan tincseket a szememből, amik mindig a szembe lógtak. Majd nagyon közel hajolt hozzá. Hagytam. Az orra már az enyémhez ért. Ajkai lassan közeltettek az enyémhez, majd egybeforrtak. Egyre szenvedélyesebb lett a csók, végül már a nyakamat kezdte el csókolgatni. Egyik puha érintés a másikat követte. Aztán hirtelen éles szúrást éreztem...