Szerelem a halálon túl

Gabi nagyon szomorú fiúnak ismerte mindenki. Tizenhétéves volt, és két éve halt meg gyerekkori szerelme, Molly. Ez az élmény alapvetően befolyásolta az érzelmi életét. Gabika kiskorában is csendes, érzékeny fiú volt, de mostanra teljesen bezárkózott. Fekete ruhákban járt, és rászokott a black metal együttesek hallgatására, jóllehet nem tartozott a rockerek baráti társaságába, egyáltalán, semmilyenbe sem. Mivel másodikos gimnazista volt, éppen most tanulták Novalist, akinek a költészete teljesen hatalmába kerítette. Könnyes szemekkel olvasta az ilyen, és ehhez hasonló sorokat:

Odaátra szállok,
s ha kín sebez:
egykor sugárzó
kéj ösztöke lesz.
Még egy kis idő, és
szabad leszek én,
mámorban fekszem
a Szerelem ölén.

Gabi csak ült az asztalánál esténként, szomorúan nézegette kedvese fényképét, és elképzelte magát és Mollyt édes fényárban, zöld mezőkön rohanni fehér ruhában, s ő lassú léptekkel halad, titokzatos mosollyal, a túlvilági mátka felé…
Ó, Végzet, koporsódba zártad életem! Sors, mondd, mért voltál ily kegyetlen?

Egy éjszakán, hogy hűvös szél kélt, mely lustán kavargatta fel a halott őszi avart, Gabi felébredt az éjszaka közepén. Nem tudta mi ébresztette fel, talán a teljes hangerővel bömbölő darkzene. Úgy érezte, még félig alszik. Levetette a hálóingét, és kis bolyhos papucsában a szekrényéhez csoszogott. Öltözködni kezdett. Fekete nadrág, hosszú esőkabát, kalap. Odakünn a szél dühös oroszlánként döngette a ház falait. Gabi mosolygott. Ma. Ma éjszaka lesz az, gondolta, de maga se gondolta, hogy ezt gondolja.
Nesztelenül suhant ki a szeles sötétségbe.
Csontszínű holdfény világította meg a kihalt utat, amely a régi bányához vezetett. A hegy cipóforma kupolája fenyegetően magasodott a falu felé, amely komor álmait aludta odalenn a völgyben. Az éjszaka mély torkában bömbölt a szél, mint fogait vicsorító oroszlán. Gabi mintha nem is érezte volna, a kalapja is szilárdan ült a fején. Mosolygott, gyengéden, mint a virulni készülő rózsa. Karcsú ujjai tetűként nyomták össze két év visszatérő, verejtékes rémálmait.
A hegy már egészen közel volt. S feltűnt a katlanhoz vezető út, benne az ezüsttükörként csillogó tóval.
Itt volt, gondolta Gabi, s mosolya megfakult. Nagyon jól emlékezett arra a napra.
Napfényes hétvége, ketten fürdöztek itt, két tizenöt éves, szertelen, szerelmes kamasz, bikiniben és gatyában, egymást átölelve. Július lángorkánja, a víz zöld fodrainak árnyéka a magasba törő sziklafalon. Örömsikolyok szabdalta nyugalom. Magasban egy sas körözött, s ők nevetve nézték könnyed röptét. Ó, elveszett évek! Ahogyan lehullt a ruha, a bikini lehullt Mollyról, és ők feküdtek a sziklán, csókolóztak, és ő végigcsókolta a haját…a száját… Molly pedig álmos, bátorító mosolyával bólintott, hogy tovább. És életében akkor először, és utoljára…a mellbimbók keménysége, íze, ágyék bársonyos lucska. A természet ölén a széttárt combú lány, az ő ágaskodása, az érzéki borzongások… aztán elfutott a cserfes. Gabi, nézd csak. Mit tudok. És a legmagasabb sziklafalról, kecsesen, mint egy sellő, szédítő mélybe ugrás. Igazi csukafejes, még emlékszik csupasz testére, a popsijára, összezárt lábaira, amelyek nem sokkal előbb még nyelve alatt nyíltak szét… felsikoltott benne a szerelem mélységes szenvedélye.
Nem sokkal később aztán ő maga sikoltott.
Sekély volt a víz. S alatta a kemény szikla.
Gabi komoran állt az éjszakában, torkát túlcsorduló érzelmek fojtogatták. Végül eleredtek a könnyei. Aztán reszketegen felüvöltött.
- Szeretlek Molly!
Molly… mooolyi…molly...lyyy…, tolmácsolta a visszhang.
Gabi lesétált a katlan mélyére, a tóhoz.
Leült a partra, és meredten nézte a tó tükrét. Fejét a térdére hajtotta, és várt.

Meghalt, és te mégis naponta
érzed szerelmét s őt magát,
és bármi ér, vigasztalódva,
gyöngéden ölelheted át.

Gabi úgy érezte, a lét hatalmas, súlyos árama járja át a szívét, és egyszerre megértette, hogy Molly nem halt meg. Itt van vele, benne. Teste a koporsóban rothad, de a lelke halhatatlan.
Dejszen nem is temették, gondolta. Elhamvasztották.
És az apja… mit is mondott az apja?
- „Nem szeretném egy urnában tárolni a lányomat, és naponta nézegetni a könyvespolcon a Titanic modellje és feleségem állófarkú kis indián talizmánszobrocskája között. Szeretném, ha a szél venné szárnyára, s a vízben nyugodna el…”
Gabi megborzongott, és hirtelen megértette, mit is keres itt.
A tó felszíne megloccsant. Csibb-csobb hullám. Talán egy harcsa rabol az éji baglyokra. Persze Gabi tudta, hogy nem erről van szó.
A szél felsikoltott az éjszakai bánya holdfényes kriptájában.
Molly sötét, földöntúlian gyönyörű alakja emelkedett ki a tó vizéből, káprázatos ragyogásban, sugárzóan mosolyogva. A testén könnyű, hófehér tunikát viselt, derékig érő haját néhány kagyló és lengedező hínár ékesítette. Karját kinyújtotta, tiszta körmein megcsillant a hold fénye.
- Porból vétettem, porrá lettem – mondotta csilingelő, édes hangján, mire Gabi hátradűlt ültében, levegőért kapkodva. – S a porból ím, ismét asszonnyá lettem.
- Vártalak, kedvesem. Átkeltem érted a halál völgyének sötétjén, a bronzkapun, a Pislogó lángok kietlen kertjén. Láttam a Fény alagútját! Láttam!
A Molly-látomás felnevetett, őszinte örömében. Csak szemét ülte meg áthatolhatatlan feketeség. Gabi feltápászkodott, és hitetlenkedve, félmosollyal odalépett a tó partjára.
- Tényleg te vagy az, édes? – Gabi suttogva formálta a szavakat. Denevérek röppentek ki a sziklafal barlangjaiból, homályos rongycsomóként körözve egyre föl, a felhők takarta hold felé.
- Igen én – felelte gyengéden Molly, aki közben egész testével kiemelkedett a vízből, s most a tó felszínét taposták karcsú kis lábfejei. – Gyere, ölelj magadhoz…
Gabi túlcsorduló szerelemmel vetette magát kedvese karjaiba, szemét csípték a boldogság könnyei.

Ím, csodálatos ragyogásban
áll előttünk a Kedvesünk;
látva őt töviskoronásan
s könnyek közt, mi is könnyezünk;
mindenki karunkba omolhat,
ki velünk együtt csüng kezén,
s érik, mint a paradicsomnak
gyümölcse, szíve melegén.

Gabi csak akkor érezte, hogy valami nincsen rendben, amikor már karjaiban tartotta Mollyt. Először is, büdös volt. Másodszor is, amikor szomjúhozó ajkai a lány szájára tapadtak, valami furcsa dolgot érzett átkúszni az ő szájüregébe, amiről valahogy gyanította, hogy nem a lány nyelve.
Szuszogva szakadt el a lánytól, s szemgolyóit kifelé, lefelé görbítette, hogy lássa, mi az. Egy hatalmas zsíros kukac volt.
Gabi felnyögött, és kiköpte. Küzdött, nehogy elhányja magát. Szánalmasan mosolyogva nézett egykori szerelme szemébe.
A sötétség még áthatolhatatlanabb volt, mint azelőtt. Molly mosolya… valahogy olyan rosszindulatúvá vált.
- Mi nem tetszik, vándor? – kérdezte a lány szörcsögő hangon. – mi nem tetszik, pubi? Csibubabababababuci?
- Eressz – sikantotta Gabuci, és kétségbeesetten igyekezett szabadulni.
Az éjt betöltötte a denevérek hallhatatlan rádióhulláinak pulzáló hangzavara.
- Igen, láttam a fény alagútját – hörpögte a Molly-rém, és egy turházós testrándulással felpumpált egy rothadó szövetdarabot a béliből, és Gabi hajába köpte. – TUDOD MI AZ A FÉNY? ÉS MI VAN AZON TÚL? TUDOD? MEGMUTASSAM?
- Ne… ne! – Gabi már őrjöngött. Molly a tópartra teperte, és a mellkasára ült. Tunikája lefoszlott róla, s már a húsa is kezdett löttyedni, elfolyni, és olyan bűzt árasztott, mint egy frissen kibelezett harcsa.
A rém karmos ujjaival megsimogatta Gabi kamaszborostás arcát, és érzelmes szürcsögéssel a füléhez hajolt. – Rendben… szerelmünk emlékére megkíméllek tőle. De

(és e szó után a szájába nyúlt, és kirántott onnan egy hatalmas, zöldesszürke, püffedthasú poloskát, és Gabi bal fülébe dugta, miközben a jobba beszélt tovább)

egyvalamit elmondok, hogy mi nincs ott: Szerelem.
A Molly-szörny az égnek emelte foltos, kegyetlen pofáját, és elnyújtott, síró hangon üvölteni kezdett a holdba.
- Nincs szerelem! Nincs szenvedély! Nincsenek nyári hajnalok, sem alkonyok, sem férfiak borostájának karistolása puha női arcomon, nincsenek erős karok, sem becéző szavak. Nincs meleg ágy és csókok özöne testem minden pontján… ó, magány, zord, idők, Seol szürke hamuval borított sírkertjei!
A rém ekkor egy erélyes mozdulattal feljebb vetette magát a fiú mellkasán, úgy, hogy csupasz, szürkülő húsú combjai Gabi szája fölött nyíltak széjjel.
- Nyalj ki drágám, és elengedlek. Nyalj ki, és szabad vagy. Nyalj ki, mint akkor, halálom végtelen nyarán, mikor szép volt a bőröm s feszes a popsim, s piroslott az őszi vetés.
Gabi szemei színtiszta borzadállyal meredtek ki az üregükből arra a rettenetre, amely elétárult. Egy ocsmány, pikkelyes, hullabűzű RÉS, amelyből lárvák patakzottak és kétfejű csigák jártak ki-be komótosan, testnedveikkel mosdatva a fekélyes, ocsmányul megduzzadt csiklót.

Reteráton szörcsögő,
Jó szörpöket hörpölő,
Sertésdisznajt pörkölő,
Temetőben örködő.

- Nyalj kedves… - lefetyeeeelj… - Molly hátsó fele felől hosszan elnyújtott, recsegő gázos hang hallatszott.
Gabi lehunyta a szemét, és kinyújtotta a nyelvét, miközben még mindig azon töprengett rángó gyomorral, van e más választása.
Azután, miután nekilátott, és apéje a gyomrába kúszott, csak egy gondolat, egy bölcsesség dübörgött már elborult elméjében: HAGYD BÉKÉBEN NYUGODNI A HOLTAKAT.