Holdfényes újjászületés(Vámpírmese) XIII.fejezet

Óvatosan kinyitottam az ajtót, csodálkoztam, hogy nem volt zárva. Mindenem remegett, minden egyes lépcsőfok nagyot reccsent, mintha leszakadna. Leértem a hallba, nem láttam senkit és semmit, kinéztem az ablakon és döbbentem láttam, hogy valahol a semmi közepén vagyok. Mindenhol sűrű erdő vesz körül. Még ha el is szöknék, az erdőből élve nem jutnék ki. Megint hallottam a hangokat, egyértelműen kintről jött. A nagy bejárati ajtó felzengett és amikor kitárult fagyos szél csapott meg, de a hang után kellett mennem. Megpillantottam a távolban, egy tornyot, furcsa jelenség volt a semmi közepén, ami még furcsább volt fényáradat kúszott ki a legmagasabb ablakán.
- A hangoknak is innen kell jönnie. - elindultam, bár baljós érzetem volt, mégis a kíváncsiságom mellett, döntöttem, mint általában. Korom sötét volt, a lépcsőfokokkal elégé megszenvedtem, de végül felértem. Egy ajtó mögül szűrődött ki a fény és egyre hangosabbak voltak a hangok. Valaki bentről folyamatos szöveget mondott, ha jól értettem latinul. Minden erőmet, összeszedtem és félelmemmel dacolva benyitottam, óvatosan. Ami elém tárul borzalmas látvány volt.

Mindenem, elgémberedett mozdulni se tudtam, mindenhol vér, és ott áltt a fogvatartom. Mégcsak felém se fordult, pedig hallhatta a gondolataimat, még se tette nyugodtan állt ott és mormolt tovább. A falakra vérrel festve voltak, kivehetetlen szövegek, kész rituálé volt. Futni akartam, de lépni nem tudtam, ráadásul felém közeledett, nem tudtam most mi fog jönni, de tudtam jó nem. Armelékre se számíthattam, csakis magamra, valahogy előkellet idéznem magamban azt ami akkor történt. - Ez az a Hold....- lehunytam a szemem éreztem, ahogy az erő végig járja a testem, olyan volt mintha örült lennék, de mást nem tehettem. Készen álltam arra, hogy megküzdjek vele. Hanyagul oda dobott, egy kardot, látszólag tiszta párbajt akart. Támadásnak indultam, minden erőmmel azon voltam, hogy legyőzzem, mégis mindent kivédett, nálam is nagyobb ereje volt. Kezdtem fáradni, ekkor egy óvatlan pillanatban, a kardomat elvesztettem. Ki is használta, a falhoz szorított, de nem ölt meg.

Még mindig nem ölt meg, csak nézte a szemem, láthatólag jól szórakozott. Majd szorításán engedett és ott hagyott. Ziháltam fulladoztam, még mindig nem voltam magamnál. Majd a falba kapaszkodva felálltam, és próbáltam lejutni, fájt mindenem és a faltól tiszta vér lettem. Megint lefelé mentem a sötétben, soha véget nem érő útnak látszott. Végre kiértem, szakadó eső volt, a föld már sártengerré változott, nem volt semmi erőm, megadtam magam és leülltem a torony tövébe. Ekkor hallottam valaki lépked a sárban, láttam, hogy megáll előttem, még se néztem föl, majd felvett és visszavitt a lakásba. Reménykedhettem volna, hogy a megmentőm, de csak Ő volt az. Aztán megint, ott voltam ahol nem rég ébredtem, éreztem, kezd levetkőztetni, hirtelen felugrottam.
- Mi a fenét akar? Nem állok jót magamért...- Ő csak nevetett
- Hát, ha beteg akarsz lenni, akkor maradj a csuromvizes ruhában. - nem bírtam épp ésszel felfogni, miért ilyen? Elviseltem volna, ha lent tart abban, az altemplomban megláncolva, logikusabb lett volna, ha fogolynak szánt.
- Azért egyedül is le tudom venni a ruhám... - erre tovább állt ott
- Ezzel arra céloztam, hogy most nem vetkőző show-t tartok.
- És azzal is tisztában vagy, hogy bármikor megölhetnélek?- erre nem tudtam mit mondani.

Aztán kiment. Így legalább tudtam gondolkodni, hogyan szökjek el, aztán eszembe jutott, a csábosságnak nem tudnak ellen állni, magamhoz csalogatom és amikor nem figyel, elintézem egy harapással. Kérni se kellett máris, jött be a szokásos serleggel, egy húzásra megittam, ettől mindig erőre, kaptam. Megcsókolt. Fura volt, nem is kell semmit csinálnom? Simán kijutok innen, túl egyszerű volt. Ekkor viszont csak az lebegett a szemem előtt, hogy kijussak. Vadul csókolt, mintha erre várt volna mindig is. Kezdtem félni, hogy túl egyszerű, egyre lejebb haladtam a szájától, elértem a nyakát, eljött az idő, viszont hirtelen, felült, és így szólt.
- A harapásoddal nem mész semmire, innen nem jutsz, ki.- szóval tudta....de honnét tud mindent?
- Amúgy a vér amit ittál az az enyém volt, remélem ízlett, és azt is remélem tudod mit jelent ez.- igen leesett, ezután az Ő szolgája leszek, és ezt nem hiszem el, hogy így át vert.
- Miért csinálod ezt?!- eszméletlen dühös lettem, sírtam, meg se hatotta csak nézett üveges szemmel. Bárcsak Armelék itt lennének, minden olyan lenne, mint régen.
- Mint ahogy neked is, nekem is megvan a feladatom. Ezért csinálom, amúgy van egy jó hírem a megmentőid, erre tartanak.
- Mi?
- Jól hallottad, de szerencsétlenek utoljára látnak.-ezzel kiment. Felcsillant a remény, még kijutunk innen és magunk mögött hagyhatjuk ezt az átkozott helyet.
Halottam Armel hangját, kinéztem az ablakon, télleg Ők jöttek, de , hogy találtak rám. Nem lényeg az a fő, hogy figyelmeztessem Őket, hogy tudja, hogy jönnek.
- Armel-próbáltam suttogva kiabáálni, ami elég nehéz...
- Armel!Nézdd ott van Anna- Armel közömbös volt és ez fájt.
- Tudja, hogy jöttök....
- Micsoda? Honnét?
- Én se tudom, de tudja...- valahogy segítenem kellett nekik, elindultam az emeleten, hátha megtalálom és feltartóztathatom. Mindent átnéztem sehol nem találtam, az egész ház üres volt. Apró pici sarkoktól kezdve, mindent emgnéztem, de semmi. Ekkor valaki betörte az ajtót, persze, hogy Armelék votlak azok. Lefutottam és a nyakukba borultam, anynira örültem, hogy vége van. Legalábbis, mostmár csak jobb lehet.
- Anna! Merre van?
- Nem tudom eltűnt...- Armelék is mindent átnéztek, de semmit nem találtak. Jobbnak láttuk, hogyha haza indulunk, amíg van időnk. Armel, még mindig haragudhatott, mert nem szólt egy szót se hozzám. Végre otthon voltam, az ágyam is itt volt, alíg vártam, hogy nyugodtan alhassak. Nem jött álom a szememre, éber voltam, minden apró pici zajt meghalottam, forgolódtam. Úgy döntöttem lemegyek a konyhába, valami altatóért. Kutatok a szekrényben, sehol semmi, aztán az ablakban mintha láttam volna a tőrdobálos, Conventus tagot. Az álmosságnak véltem be, és nem foglalkzotam vele. Egyre idegesebb lettem, mert halottam, hogy hív. Megindultam, az ajtó felé, hogy végre megöljem, mert már iszonyúan elegem volt. Persze a hatalmas ricsajra, Armelék is felébredtek.
- Mi a fenét csinálsz reggel 10kor? Szeretnék aludni ha már megkelett menteni valakit....-fintorgott Lionel.
- Igen, erre én is kíváncsi lennék, szóval hallgatunk.- mint valami, megkeseredett börtönőrök álltak ott felettem.
- Öö..szóval....Á nem érdekes menjünk inkább aludni!- elindultam és próbáltam tovább jutni, de Armel, elkapott. Olyan furcsa volt, megint közel érezni magamhoz, de hirtelen ellökött.
- Armel mi a fenét csinálsz?Nem lehetsz ennyire durva vele!- Lionel elindult, hogy segítsen.
- Lionel! Ha jót akarsz magadnak, nem segíted fel!- Armel üvöltött, azt hittem azonnal meg fog ölni.
- Armel mi a franc van ve...?
- Ivott a véréből...Az van.....

- Anna! Tényleg ittál a véréből?- elkapott a sírógörcs, csak folytak a könnyeim és üresen néztem előre.
- Nah mondd meg csak Lionelnek szépen...Ittál a véréből igaz?!
- Armel hagydd már abba.....
-Lionel inkább nézzd!-majd megragadta az arcom. Lionel is szörnyülködve nézett, mintha valami torz lény lennék. Én meg csak sírtam, miért csinálják ezt...
- Armel, most mit csináljunk? Meg nem ölhetjük....
- MIért nem? Már úgysem sikerülhet...nem várhatunk megint 200 évet, hogy a Kisasszony észhez térjen.
- Armel ne túlozz. Mennyit kaptál a véréből?
- KÉtszer kaptam, de fogalmam sem volt róla, hogy az övé. Ha tudom...akkor meg se iszom.
- Micsoda?- nézett rám meglepődve Armel.- Azt akarod mondani, hogy nem tudtad?-majd elcsuklott a hangja.
- Igen.....de mostmár mindegy, úgyse akartok látni, ha akartok meg is ölhettek, nem érdekel.- alig érthették a szavaimat, de megkönynebbültséget láttam az arcukon. Lionel odasietett és felkisért a szobámba.
- Amúgy ne haragudj Armelre....Csak megijedt. Tudod elég sok az a 200év.
- Nem értem mit láttatok a szememben. És miért voltatok olyanok...vagyis Armel.
- Láttad már annak a szemét, vörösen izzik. Születésedtől fogva, benned is van ilyen vér, mivel amikor csecsemőként megakartak ölni, anyád kimentett. Ő is Conventus tag volt neki volt a feladata, hogy kihordjon. Könnyebb legyen megölni téged, amíg nem vagy erős.
- De honnét tudták mikor születek? Nem értem...azt hittem azóta üldöznek mióta vámpír lettem.
- Nem....Rád elégé soká vártunk mindannyian. Majd később megérted, az a lényeg, hogyha iszol a vérükből a szolgájukká válhatsz ugyanúgy izzik a szemed..
- Akkor azért szokott akkor is, amikor rám tör az a roham?
- Pontosan, mert a véredben van. Az önuralmad még viszont megvan és ez jó jel. Pihend ki magad.- majd kiment ekkor viszont Armel nyitott be,persze pont akkor amikor öltöztem, mert csak Ő lehet ilyen.

- Armell! Nem tanítottak meg 200évvel ezelőtt kopogtatni?-tudtam mire gondol.Csak egy apró mosoly ült ki az arcára. Már megint felhozza az intim kapcsolatunkat..
- Anynira utállak! - és a nyakába ugrottam.