Holdfényes újjászületés (Vámpírmese) XV.fejezet

- Lionel! - ordítottam és rohantam hozzá.
- Lionel! Nem hallhatsz meg! Figyelj vámpír vagy! Nem halhhatsz megggg! Érteddd?! - ordítottam és sírva veszekedtem vele, de már nem halotta. Megpróbáltam, hátha meggyógyul, de hasztalan volt. Ekkor Jane jelent meg...és a szeme…vörösen izzott. Azonnal a torkának estem és a falhoz szorítottam.
- Mit csináltál?! - Ő csak nevetett majd, hirtelen átváltozott a hangja és segítségért kiabált.
- Armel! Segítss… könyörgökk… megőrült...
- MIa fenét képzelsz magadról???!!Még ezt mered tenni?- majd valósággal odébb dobtak. Fájt az arcom, vérzett és vágás nyoma maradt utána.
- Itt vagyok...- majd a szemembe nézett.
- Armel! Nem csináltam semmit és egyszerűen Anna, megőrült...szegény Lionel...-Egyenesen

Armel nyakába vetette magát, némi sírást is produkált.Armel arca eltorzult, nem kérdezett csak nekem esett.
- Anna! Szégyellem, hogy közöm volt hozzád! Te undorító cafka... - majd odéblökött. Inkább repített, egyenesen a téglafalnak. Alig bírtam kinyögni valamit.
- Armel....nem érted...Lionel....- könnyeztem, folyt rólam a vér. Armel közel hajolt hozzám.
- Menj innen, most elengedlek, de ha még egyszer találkozunk megöllek!Érted?- majd eltüntek Jannel a sötétben. Szinte vonszoltam magam, elhagyott.
- És az a lány Jane..hiába mondanám el az igazságot...nem hinne nekem. - suttogtam, nem bírtam tovább összeestem a hídnál. A fagyos szél mégjobban csípte a sebeim, ekkor valaki megszólított. Egy kislány rohant felém, és az apja meg utána.

- Nagylány! Miért fekszel itt a sötétben?- mosolygott és azt hitte valami vicces dolgot csinálok.
- Szia... Csak keresem a tündéreket, de már találtam is egyet. - ekkor az apukája odaérkezett.
- Jaj! Mondtam már ezerszer, hogy nem futkározhatsz összevissza.
- És és Nagylány! Merre van a tündér?
- Apukád is most találta meg.- majd mosolyt húztam, a szám szélére, de nem ment.
- KIsasszony!! Várjon hadd segítsek! Ki tette ezt magával? - majd a vállára vett. Észre vette a sebeimet, nem voltak szokványosak. Beszélt hozzám, hogy ébren tartson.
- Am az én nevem, Thomas, és Önt, hogy hívják?
- Anna... - nyögtem hangtalanul.
- Ki tette ezt magával? Csak nem egy vámpír?- hirtelen megállt a lélegzetem.
- Legalább, ne a lánya előtt....- ziláltam. Erre egy aprócska mosoly.
- Ő nem a lányom. Megérkeztünk. - majd egy kanapéra letett.
- Főzök egy teát és ellátom a sebeit, bár hamar gyógyul...- nem értettem mit akar, talán egy újabb halandó, aki ismeri a vámpírokat. A kislány kíváncsian közeledett felém.
- Nagylány! Te is tündér vagy?- hadd örüljön, bólintottam.
- És hogy-hogy nincs szárnyad?- ekkor jött vissza Thomas....furcsa egy férfi volt. Lerakta a teás bögrét az asztalra majd elátta a sebeim. Már nem voltam annyira erőtlen, legalábbis a bögrét meg tudtam tartani. Ahogy belekortyoltam, furcsa ize volt, mintha lenne benne más is. Megnéztem a tea színe bíbor volt.

- Nah kicsilány! Ideje aludni, menj föl, mindjárt fölmegyek. - a kislány felrohant én meg nem tudtam mit akar ezzel.
- Idd ki! Új erőre kapsz. Amúgy meg ne félj, nekem is vannak összetűzéseim más vámpírokkal, mondjuk elég csúnyán megkaptad. Hirtelen minden kitisztul, és már életerő volt bennem, de azért a sebeim még fájtak.
- Mit jelentsen az, hogy vámpírok?
- Látom még nem jöttél rá....- majd rádöbbentem, Ő is egy vámpír.
- Ohh....köszönöm... Amúgy lehet,hogy butaság, azt hittem a lányod.
- Nem. Ő a Hugom Mary. Árva volt rá is az utcán találtam. Csak nem te is árva vagy?- közben felvitt a hálóba.
- Mondhatnánk így is....
- Mindegy. Aludj, holnap majd elmeséled. - Aludtam, de a tegnap este dolgai, kísértettek, aztán amikor kinyitottam a szemem, Thomas már ott várt.

- Na, jó reggelt. Remélem mostmár tudsz mesélni magadról, mert kíváncsi vagyok. - felültem az ágyban, és nekikezdtem.
- A nevem Anna, a vámpír, aki elbánt velem az Armel volt. A kedves kis szolgája Jane vagy ki jól, bemártott, megölte Lionelt.... - próbáltam visszatartani a sírást, de észrevette. Megtörölte a kezével, de csak eszembe jutatta, hogy gyűlöl, akit szeretek.
- Folytasd, kérlek.
- Armel most azt hiszi, hogy én öltem meg Lionelt, elhagyott. Pedig 200 évet vártunk, hogy újra megismerjem, az egész életem felfordult... újra.
- Tényleg te vagy az? - nézett meglepődve és furcsán rám.
- Nem értem....
- Vagyis te vagy az a lány akit jósoltak és a Conventus meg akar ölni.
- Örvendek...Magyarul, igen én vagyok az a szerencsétlen, akit vártatok és 200 évvel ezelőtt is, elrontotta az egészet és még csak meg se ölnek.
- Ne légy buta! És ha megjegyezhetem Armel elég ostoba, ha egy ilyen szép lányt elhagy, holmi szolgáért. Hálás vagyok, hogy megismerhetlek.
- Hát...ahogy gondolod. Viszont, nem akarok bajt hozni rátok, mennem kell.
- Nem nem! Itt maradsz és meggyógyulsz szépen.- igazán jól esett a gondoskodása. Aztán az ajtó mögül kukucskált be Mary.
- Mary! Gyere be a tündéred már jobban van!
- Tündér Nagylány! Képzeld Thomas mondta, hogy ma veszünk neked szép ruhákat!!!- értetlenül néztem rájuk, egy napja ismernek, üldözött vagyok és nem érdekli Őket. Thomas csak ekdvesen nézett rám. Ekészültem és elindultunk, minden olyan volt, mint amikor nem ismertem Armel és a lázadó tini életemet éltem. Haza érve neki estem a sok szép ruhának, nem bírtam betelni velük, d eamikor egy pillanatra lehunytam a szemem láttam, hogy Armel veszélyben van. Thomas az ordításomra jött be.
- Anna! Mi baj van? Nyugodj meg.
- Armel... bajban van... mennem kell... meg meg kell… fegyver... kard vagy akármi.
- Nem mehetsz el veszélyes! - megint eluralkodott rajtam a düh.
- De igesn is mehetek!
- Akkor veled megyek....- nem figyeltem rá csak rohantam Armelhez, éreztem merre van. Amikor benyitottam a szobába, érdekes látvány fogadott....talán nem is volt veszélyben, mivel Janenel volt. Pontosabban Armel, Jane nyakán volt és láthatólag, nagyon is jól szórakoztak. Mivel elég hangos volt a bevonulásom, Armel rögtön nekem esett.
- Te mit keresel itt?! Nem megmondtam mi fog történni?- ekkor Thomas lépett elém.
- Hmm... látom új szórakozást találtál...Őt is megölöd?- és gúnyosan folytatta, minden szava fájt és én csak dühösebb lettem.

- Armel! Fogdd már föl nem tettem semmit! - ekkor Jane kacagott fel.
- Ne is próbálkozz....Armel már az enyém, most már engedelmeskedni fog és végre megöl téged. Megindultam Jane felé és megakartam ölni, de Armel tudta mit akarok rögtön, nekem esett.
- Anna!-szólt Thomas- Jane-t bízd rám foglakozz Armellel!
- Kár, hogy Janenek engedelmeskedik!- majd kinéztem az ablakon a Hold fénye besütött, megnyugodtam. A kardomat félre dobtam, nem akarta harcolni, melegség töltött el, amikor Armel megindult felém és átdöfött a kardjával. Aztán észre vettem, hogy nem is engem ölt meg, hanem Jane-t.
- A… Armel... - majd néztem bambán, megdermedve. Egy mozdulattal végzett vele, a kardot kirántotta belőle és odébb dobta, amjd elindult.
- Armel! Várj! - mintha nem is halotta volna, utána kaptam volna, de a kezem márcsak a levegőt kapta el.