Fantasy történetek - 47.oldal

Mivel a vallatások során általában csuklyában volt ezért szabadon mászkálhatott a városban, és nem kellett attól tartania, hogy esetleg valaki felismeri őt. Most is ült a többi ember között, és gondolkodott, hogyan vághatna vissza annak a vén koronafejűnek...

- Elimno kilta! Fejezte be a teleportációs varázslatot a magas, szürke mágus. De a látvány, ami fogadta, megdöbbentő, és elkeserítő volt. Baloldalt 2 ocsmány sárkányt látott amint ördögi, rég elfeledett nyelven kántáltak pusztító varázslatot.
Jobb oldalt, nem messze a vártól, csak egy mészárszéket látott, tele emberi testrészekkel, kígyónyelvűekkel, és néhány még életben maradt katonával, akiknek már nem volt sok hátra.
Hát mégis elkésett! Pedig úgy igyekezett, ahogy csak tudott......

A hosszan elnyúló jajkiáltást még az udvarhölgyek is meghallották, akik a várban vendégeskedtek. Persze közülük is csak azok, akik nem maradtak a kijelölt határokon belül. A hóhér éppen most törte el a kínzott könyökét. Várt, kérdezett, üvöltött, ütött, üvöltött, már szinte saját magával kiabált, mert egyre jobban kezdett kétségbe esni az esetleges kudarca miatt...

A gondolatait valami zavarta, amit tudta, hogy nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, de mielőtt kitalálhatta volna a zavarát a horda, és a védelem összeütköztek. A dárdák süvítése, a fejszék, harci szekercék suhogása minden mást elnémított...

Sok keserves koncentrálással töltött perc után sikerült kutyává változnom, így jobban el tudtam viselni a dementorok dermesztő közelségét, de sajnos nem tartott sokáig, mert nem volt pálcám, amivel tartósabb átalakulást tudtam volna elérni...

Az aurorok megragadtak és a Minisztériumba vittek, ahol kikérdeztek, és megkínoztak. A végén már nem érdekelt semmi, csak az, hogy hagyjanak békében meghalni. De valahogy mégsem veszett el minden erőm, és kitartottam amellett, hogy ártatlan vagyok, de a bizonyítékok ellenem szóltak, így elitéltek...

Hagrid az ajtóhoz lépett, majd benyomta. Odabent törmelékek súrolták a padlót. Ahogy belépett a nappaliba, vissza is fordult volna, amikor meglátta James élettelen testét a padlón. Behunyta a szemét, amiből újra könnyek kezdtek el csorogni, majd kikerülve a holttestet gyors léptekkel elindult az emeletre. Volt már itt egyszer-kétszer, így tudta merre keresse a gyerekszobát. Az romokba állt. Itt érte a legnagyobb keserűség, amikor meglátta Lilyt, és a kis Harryt, aki sírva ott ült mellette,...

Rossz előérzete volt. Az ajtóhoz lépett. Odakint csend volt. Rémisztő csend, amit egy hirtelen kiáltás tört meg.
- Lily! Fog Harry és menekülj, Ő van itt, menjetek! - Lilyn végigfutott a rémület. Visszasietett, majd felkapta a fiút. Arra gondolt, hogy lesiet a lépcsőn, majd a konyhában ki tud menni, de ekkor oda lentről kegyetlen hang hallatszott fel...

- Igen, az volt – mondta Lily, aki a kis Harry két kezét fogta, és úgy tanította járni. Ha már az egyik kezét elengedte a kisfiú leült. James a kanapén ült és teát töltött ki az igazgatónak.
- Azért jöttem, hogy elmondjam, miből tudom, hogy veszélyben vannak. - Elővett egy papírt, majd átadta Jamesnek, aki hangosan felolvasta a szöveget...

- Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... – mondta túlvilági hangon. Dumbledore feszülten, és most már érdeklődve figyelte. - Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, – folytatta a jósnő. - S a hetedik hónap halála szüli őt.... - Mikor befejezte a sort, valami robaj hangzott odakintről. Az ajtó benyílt, és Perselus Piton esett be rajta. Dumbledore felállt, Trelawney pedig, még mindig önkívületi állapotba arra fordította a fejét...