Csodák Világa (18.)

Luthine arcán mérhetetlen öröm jelent meg. El sem tudta képzelni, mekkora csoda, az, hogy itt látta maga előtt a köpenyes férfit.
- Hát él! - ugrott fel. Robert eltette a kardját, majd csodálkozva mérte végig az öreget. Derend elmosolyodott, és átölelte a lányt.
- Vannak még csodák! - mondta aztán, és bólintott a másik kettőnek. - Nevem Tell Derend, de ez most lényegtelen, úgy hiszem odalent segítségre várnak.
- Igen – mondta Robert, majd nem is késlekedett többet, elindult lefele. Luthine összenézett Emilivel.
- Menjünk – mondta, majd ő is utána indult, előhúzva a kardot, amit még az apja bízott rá. Emili bólintott majd Derenddel együtt utánuk mentek. Odalent már a főtéren is csata dúlt. Robert bevetette magát a tömegbe. Luthine felsóhajtott, majd ő is csatlakozott, ahogy a maradék két társuk is. A lány a harc közben látta Daisyt, a szüleit, Harry szüleit, Danielt és Victorine-t is, de Harryt nem. Ez aggasztóan hatott rá, de a harc most lekötötte. Úgy tűnt a lirieniek túlerőben vannak, Necron serege pedig hátrált. Két vámpírral vívott harcot, és közben egy kis utcába tértek be. A lány levágta őket, majd vissza akart menni a főutcára, mikor valaki elkapta a kardját. Meg akart fordulni, de az sem sikerült neki. Egy kéz fonódott a dereka köré, és a szájára.

Tumbs csodának tartotta a történteket. A négy fiatalnak sikerült. Kinyitották az utazók utcáját, és most már hatalmas segítséget kapott. A csapat pillanatok alatt úrrá lett Necron és Meriel seregein. De a két vezetőt senki nem lelte. Most még nagyobb eltökéltséggel vágta le az ellenséget, mely a nyitott kapuk felé hátrált, sőt menekült. De még így is órákig tartott, mire a város teljesen megtisztult az ellenséges csapatoktól. Victorine a kezén megsérült, miközben egy vámpír ellen harcolt. Szerencsére nem a vámpír, csak a kardja sebezte meg, de ki kellett állnia a harcból. Szemével viszont végigkövette az eseményeket, és varázslatokkal segítette is őket. Daniel és Daisy egymás mellett harcoltak nem törődve semmivel, csak magukkal, és az ellenség elpusztításával, és így volt ezzel az összes lirieni, elinori, calmcacili... Aztán szépen lassan a város kitisztult, Derend nélkülözhetetlen varázslatai megerősítették a falakat, a papok felkutatták az utolsó csontvázakat is az utcákban, aztán a hangulat lenyugodott. Daniel Victorine-nek kezdett segíteni, James és Elli is egymással törődtek, míg Emili és Daisy elindultak megkeresni Luthine-t és Harryt, de egyiküket se találták...

Harry, miután kinyitotta az utazók utcáját, és a harcosok kezdtek indulni segíteni. Tumbs csapatának elindult az akadémia felé. Már a barlangoknál volt, mikor észrevette Meriel úrnőt az egyik sikátorba, és mellette Necron állt. Lassan óvatosan közelítette meg őket, megbújt, hogy hallja szavukat.
- Azt hiszem, tudom kinél van – szólt a vámpírt, majd körbe tekintett. - Menj, kedves, várj meg odakint, élve hozom a lányt... - Harry agyában sok minden megfordult, aztán leesett neki a tantusz. A vámpírkirálynő Luthine-ról és a Végzet kövéről beszélt Necronnak. Újra odanézett, de ekkora már egyikük sem állt a sikátorba. Megszorította a botját, majd elindult Meriel után. A nő végigment egy üres, harctalan utcán, majd felnevetett. Az utca végén, mely a Főutcába torkollott Luthine állt. Harry fel akart kiáltani, de nem tette. Mit ért volna el vele, a hangja el sem ért volna ebben a csatazajban a lányig, inkább várt. Merile elkapta a lányt, majd visszafele kezdte el vonszolni. A fiú alig tudta fékezni ösztöneit, hogy azonnal rátámadjon a vámpírra, de tudta, hogy itt még nincs esélye, ellenben a városon kívül, így elindult utánuk. Az úrnő jól ismerte a várost, a legkisebb utcákon jutott el a harcolók mögé, ki a kapun. Harry utána ment, és követte, csak mikor elég távol értek a várostól és a kaputól egy mágikus csapást küldött a vámpírok úrnőjére. Mivel az nem látta a követőjét hasra esett a csapástól, és elengedte Luthine-t, aki végiggurult a földön, majd felült.

- Harry! - kiáltott fel, majd felpattant, és a fiú mögé rohant. Eközben Meriel is felállt, és arcán mérhetetlen düh hullámzott végig.
- Te, te kis patkány! - kiáltott fel, majd a két fiatalra nézett. - Ő az enyém! - felemelte a kezeit, mire a szél felerősödött. - Vámpírok istene segíts nekem, vigyél minket a sötét földekre! - mintha választ kapott volna, az ég elsötétült, s Harryék körül is a világ.
- Sehol nincsenek! - ült le Victorine az utca közepére. - Sehol!
- Nyugodj meg, Vic! - szólt rá James, majd körbe fordult. - Talán csak...
- Ne keressétek őket – lépett hozzájuk Derend. Ruhája kicsit szakadt volt, arca enyhén megtört, de pillantása határozott. Mindenki ránézett.
- Miért, hol vannak?
- Nyugaton, a fekete földön... Merile valószínűleg elvitte őket, kell neki a kő...
- De, ha megkaparintja, mi elvesztünk, nem? - kérdezte Emili aggodalmas hanggal. Derend bólintott, Vic pedig beharapta az ajkait, majd átkarolta a térdét.
A fekete sötétség hamar elmúlt, mégse ugyanaz az ég volt már Luth és Harry feje felett. Ellenben Meriel ott állt előttük gonosz vigyorral, hangosan nevetve.
- Isten hozott titeket a Sötét földön! Meriel úrnő birodalmában! - nevetett, majd körbenézett.

Harry követte a pillantását. Körülöttük egyre több csontváz és vámpír jelent meg.
- Ne bántsátok őket! - utasította a vámpír királynő, majd rájuk szegezte a tekintetét. - A vendégeim! - A harcosok, és alattvalók meghajoltak, és nem jöttek közelebb, de megtartottak egy bizonyos távolságot. Harryék összenéztek, mivel Meriel háttal fordult nekik, és elindult.
- Gyertek utánam! - mondta hangosan, majd felnevetett. A két fiatal tudta, ha megtámadják, az a vesztüket jelentené, így elindultak utána, bár Harry megmarkolta a botját a biztonság kedvéért. Meriel sötét, kihalt növényzetű rétek mellett vezette el őket, egy nagy fekete falú város felé: Necros. A kapu nyitva állt előttük, ahogy beléptek, és minden lakója gonosz népek közé tartott: élőholtak, vámpírok, csontvázak. Mind elindultak királynőjük, és a két rab-vendég mögött. Luthine megmarkolta Harry kezét, és gyorsabban szedte a levegőt, a fiú csak félt, hogy a szíve kiugrik a helyéről.

A fekete királynő a város közepén álló kastélyba vezette őket, majd hátramaradt, hogy népét visszaküldje otthonaikba. Aztán becsukatta az ajtókat, így egyedül maradtak. Harry, Luthine és Meriel.
- Necron merre jár? - kérdezte Harry.
- Ne törődj vele – legyintett Meriel. - Már dolgunk is van! - azzal csettintett, mire egy vámpír ugrott elő a sötétből, és a fiúra vetette magát, aki elejtette a botját, ami Meriel lábai elé gurult. A fiú nem tudta legyőzni a vámpírt, Luthine pedig segíteni akart, de a királynő akadályozta meg benne., így a fiú alul maradt. Érezte, ahogy a vámpír fogai a nyakához érnek, de nem mélyedtek bele a bőrébe. Ott feküdt tehetetlenül, s hallgatta Meriel beszámolóját.
- Azt hiszem, most megállapodhatunk... - mondta halkan. A lány hátrébb lépett egy lépést.
- Miben? - kérdezte remegő hangon.
- A követ, a barátod életéért cserébe... - nevetett a királynő, majd a terem végében lévő trónhoz sétált és beleült.
- Ne tedd Luth...
- Gondold át, papnő... - mondta bűbájos hangon Meriel. - A követ úgyis elvehetem tőled, hogy mind a ketten meghaltok, de az ajánlatom az: életetek a kőért!
- Én...
- Ne add oda neki! - kiáltott fel újra Harry, megkockáztatva, hogy a vámpír foga a bőrébe szalad. A lány rápillantott, a fiúnak igaza volt. Ha átadja a követ a Lirien megbukik, de Meriel úgyis elveszi tőle, legalább, ha élnek tehetnek valamit. A nyakához nyúlt, és megfogat a követ.
- Jaj, mit tegyek?
- Ne add oda!
- De add nekem, és megkímélem az életeteket és nem lesztek vámpírok se! - mondta a királynő és felállt. Luth levette a nyakából a követ, a Végzet kövét, és felé lépett.
- Engedje el Harryt! - mondta, mikor a kő már a királynő marka felett lógott. A nő bólintott, majd egy intésére a fiú megszabadult. Felállt, de akkora a kő belehullott Meriel markába, aki felnevetett, majd újra intett. Most csontvázak kapták el őket.
- Vigyétek őket! Dobjátok be az egyik cellába, és ne bántsátok őket. Az ígéret az ígéret! Élni fogtok, rabként! - nevetve hátat fordított, majd elindult a kastélyból kifelé. Harry bárhogy küzdött, nem tudott ellenük harcolni, és varázslatot sem tudott használni a hely mágikus bűverője miatt. Luthine kétségbe esetten és megtörten hagyta, hogy elvezessék. A pincébe mentek, egy folyosón, ahol több cella is állt. Az egyik csontváz kinyitotta a cellát, majd belökték őket. Harry a falnak esett, így egy ideig csak csillagokat látott, Luthine pedig a földre, és ott is maradt pár percig. Miután mind a ketten felkeltek, körbenéztek a cellában, és észre is vettek valakit. Egy harmadik személy is volt ott. Mikor felismerték, mind a ketten meghökkentek.
- Maga?

Lirien lassan újra megtelt emberekkel, bár mindenki fegyverbe járt-kelt a város házaiba felmérve a kárt. Derend és a Harsona szerkesztőinek első feladat viszont a kapuk helyretétele volt, melyben egy-két varázsló sokat segített.
- Vajon mi lehet Luhine-nal és Harryvel? - kérdezte Emily halkan, miközben druida varázslatával egy fát növesztett megfelelő méretűre.
- Ne is beszéljünk róla, kérlek! - szólt Ellie megcsukló hangon. - Vic még mindig nagyon kivan borulva...
- Igen, Daniel próbálja vigasztalni – szól a megérkező Daisy. A lány megtörölte az arcát, majd a többiekhez fordult. - Most jöttem tőlük, szegény lány...
- Isten adja, hogy ne legyen bajuk... - mondta James, majd még egyet csapott a kalapáccsal a kapura. - Lassan kész van... már csak az az oszlop kell, amivel Emili foglalkozik...
- Remek! - szólt Robert, és leült a kapu mellé, pont mikor hatalmas robajjal egy forgószél söpört be a kapun. Derend hátrébb ugrott, Rob felállt és előrántotta a kardját, ahogy Daisy, és Ellie is. A forgószél megállt, és közepében feltűnt Meriel királynő, nyakában a Végzet kövével!
- Boruljatok térdre előttem! - kiáltotta, majd elkezdett nevetni. - Én vagyok a világ leghatalmasabb királynője! - Robert felemelte a kardját.
- Inkább meghalok! - majd támadt. A kard felemelkedett, de a királynő egyetlen intésére a kő a nyakában megcsillant, és a kard Rob kezében felforrósodott. A ifjú elejtette a kardot, majd térdre borult. A vámpír újra nevetni kezdett.
- Ahogy akarod! - kiáltott fel, majd felemelte a kezét. Emily eldobta a kardját, majd Robert előtt térdre borult.
- Könyörüljön rajta! Kérem! - kulcsolta össze a kezét, de a nő gonoszul elvigyorodott, és intett.

A lány mögött a fiú összerándult, és ordítani kezdett a fájdalomtól. Emily elkapta, hogy ne boruljon a földre. Ellie elfordult és a fülére szorította a kezét, hogy ne hallja az ordítást, közben a könnyei elkezdtek folyni. James leengedte a kardot, és átölelte. Derend pedig megpróbált rajta segíteni, de sikertelenül. Daisy volt az egyetlen, aki rátámadt a királynőre. Kardja a kezét érte, mire a másikkal odakapott, így a varázslat abbamaradt.
- Ezt megkeserülöd! - kiáltott fel, majd újabb forgószél kezdett körötte megformálódni. - Hatalmasabb sereggel térek vissza! - kiáltotta, majd elviharzott, szó szerint. Daisy, és a többiek a kínlódó Roberthez futottak. Hiába tört meg a varázslat, a fiú már halott volt...