Csodák Világa (17.)

17. fejezet
A támadás
/II. lirieni ostrom 1. rész/

A következő három hét azzal telt, hogy a Másik világban keresték a Lirienieket, akik harcolnának városukért. Ez sokkal jobban sikerült, mint gondolták, így mire az összes csapat Elanorba ért a fiatalok összeszedtek még 4000 harcra kész embert.
- 8100 meg 4000 az 12100 ember. Az már talán elég lesz – számolgatott Luthine.
- Hát nem tudom, ha jól sejtem, Necronnak vannak élőholtai... - kezdte James, de Elli belefojtotta a szót.
- Hát persze, az ostromnál találkoztál is velük, de nem egy pap lesz a mi oldalunkon. Akik most már megoldást tudnak nyújtani.
- Ja! Gondoljatok csak a Cal-Castria ostromára, amit apa csinált, te Daniel ott voltál, és Emili te is!
- Igen, Harry. Emlékszem – szólt a lány eltöprengve. - Ha azt gyakrabban alkalmaznák a papok, vagy ha bevetnének pár varázslatot... hm...
- Haditervet kell csinálnunk! - szólt Victorine. - Hiszen ismerjük a várost, mint a tenyerünket...
- És minket, lovagokat meg is tanítanak stratégiára, végül is kit tudja mire lesz jó alapon. Hát most jól jön, nem?
- Hm. Stratégia? Lássuk, mit használhatnánk ki? - kérdezte Harry eltöprengve a többiekre nézve.
- Mondjuk az Akadémia barlang lépcsőit, ha jól sejtem, abban a barlangban nem csak a lépcsők vannak – szólt Luthine, majd felállt és isten tudja honnan elővarázsolta a Lirieni Akadémia tervrajzát, kirakta a többiek elé. Épp elkezdték volna megbeszélni a látottakat, mikor az ajtó kinyílott. Luthine felugrott, mikor meglátta a belépőt.
- Kell segítség? - kérdezte a belépő fiatal férfi elmosolyodva. A lány a nyakába ugrott, amitől Harry gyomra összerándult.
- Robert! Úgy örülök, hogy itt vagy! - megfogta a fiú kezét, majd asztalhoz húzta. - Csak te hiányoztál. Jaj! Akit nem ismerhetsz. Emili Kiss, Robert Frost. - Emili kezet rázott a fiúval, ahogy a többiek is.
- Tehát hol tartottunk? - kérdezte Daniel. - Ja, igen. Igazad volt Luth. A lépcsőbarlang nagyobb, mint tudtunk róla. Mellesleg hol találtál rá erre a térképre?
- Az egyik könyvemben volt – komolyodott el a lány, majd felállt és járkálni kezdett a szobába. Önkéntelenül is megfogta a medált, mely a nyakában lógott.
- Vajon hol lehet a vége a barlang ezen részének? - kérdezte Emili, miközben rámutatott a lépcsők mögött húzódó folyosóra. Harry a térképre nézett. Való igaz, hogy a barlang lépcsők mögött, mely felvezet az iskolához, meghúzódott egy hosszú folyosó, melynek a végét a térkép nem mutatta, de a fiú sejtette, hol lehet a vége.
- Talán a hegy lábánál... - mondta félhangosan.
- Ez logikus Harry, de az a hegy eléggé nagy! - szólt élesen Vic, majd kalkulálni kezdett.
- Jó, ezt tudom! - csattant fel a fiú. - De ha megnézzük a térképet, összevetjük egy nagyobbal megállapíthatjuk nagyjából a kijáratot.
- Ha van neki – rántotta meg a vállát Daisy. Luthine ránézett. Ez még eszébe sem jutott, hogy az egy természetes barlang lehet, amit feltártak ugyan, de kijárata nincs. Nagyot sóhajtott, majd a pillantása találkozott Harryével.
- Valami ötlet? - kérdezte aztán.
- Van! - szólt Robert, majd a többiekre mosolygott. - Nem kell a barlang. Lirien a mi terepünk. Csak annyi kell, hogy a kapunk bejussunk...
- Csak! - csattant fel Daisy. - Az lesz a legnehezebb!
- Vagy mégsem! - ugrott fel Daniel. - végül is teli vagyunk varázslókkal, és az I. lirieni ostrom sem volt olyan messze, nem javíthatták meg ilyen gyorsan.
- Igen, épp ezért a védelmüket nem a falra, inkább az akadémiára fogják koncentrálni. A főtéren a legnagyobb esélyük – bólintott Robert. - A falakon nem lesz nehéz bejutni.
- Eszembe jutott valami! - szólt Victorine is. - Mekkora az esély, hogy egy varázsló eljusson az Utazók utcájáig épségben?
- Attól függ, szerintem nem túl nagy – szólt Emili. - De az ötlet kiváló, és megér egy misét!
- Támadjunk két felől? - kérdezte Harry, majd leült. - Mintha a barlangon keresztül jönnénk, csak...
- Csak az utcán keresztül jövünk, de ehhez el kell odáig jutni! - szólt halk-figyelmeztetőn Luthine.
- Próbáljuk meg!

Még két napot ültek a haditerv felett, míg az utolsó csapatok is megérkeztek Elanorba. Mikor ez megtörtént elfelezték az egész sereget, pontosabban nem felezték. A greenpointiak, a notherniek és az allanstoniak vállalták a nyílt harcot, hozzájuk csatlakozott Emili, Luthine, Harry és Robert. Ők négyen vállalták, hogy megpróbálják nyitni az utcát. 900 ember addig eltereli Necron csapatainak figyelmét. A maradék haderő átment a Másik világba a kis faluba, majd az ott lakók házaiban várakoztak az átkelésre. Ez újabb egy hetet vett igénybe, így ősz végére elérkezettnek látták az időt, hogy elinduljanak Lirienhez. A hegy alatt gyűlt össze a sereg, ahol a négy fiatal már nem volt ott. Ők a biztonság kedvéért utána néztek a barlangnak. Roger Tumbs volt a haderő vezetője, kezében karddal mosolyogva nézett a monumentális falakra, és a kissé megviselt kapura.
- Csak eltereljük a figyelmüket, és megpróbálunk a lehető legkisebb veszteséggel bejutni a kapunk, érthető? - fülsüketítő moraj zúgott fel. Fémek hangja hallatszott, ahogy felkészültek a támadásra. Néhány embernél faltörő kos volt, ők indultak meg elsőnek. A falakon felhangzottak a vészjelző kürtök, és az oda lenti kis csapat íjai megfeszültek, nyilak repültek, és a fent lévő barbárok lehullottak. A faltörő kos elérte a kaput, majd megkezdődött az újabb ostrom.

Emili jobbra-balra fordulva nézte a hegy lábát, de barlang bejáratnak helye nem volt.
- Igaza volt Daisynek, nincs másik bejárata. Máshol kell bejutnunk, de gyorsan...
- De hol? - kérdezte Robert.
- Nézzétek, ott a bejárat! - ugrott fel Luthine, majd futva elindult a bejárat felé, ami mint kiderült később zsákutca volt. Robert dühöngve csapkodta a falat, ami elválasztotta őket a lépcső barlangtól. Harry nagyot sóhajtott, majd kisebb fénnyel égette a botja végén a fényt. Emili egyszerűen letört volt. Mind a hárman a falat nézték.
- Ha lenne rá valamilyen varázslat... - szólt Harry. - De nincs...
- Akkor csinálj! - nézett föl a barátnője hirtelen. - Itt a könyv nem? És Derend megmutatta, hogyan használd. - Harry bólintott, majd a táskájából elővette a könyvet, majd egy tintát. Kinyitotta, majd az abrakadabra varázslat után a paraméterhez beírta: Falakat tegye átjárhatóvá. Az írás eltűnt, majd helyette más tűnt fel. Varázslat: Franqueable. Ez is eltűnt, majd az előző mögött megjelent: Franqueable: Falak átjárhatósága. Mellette pedig ez: Unfranqueable: visszaállítás.
- Remek! - nézett fel Luthine. - Lássuk sikerült-e?
- Franqueable – szegezte Harry a botját a falnak, majd a többiekre nézett, és hozzáért. A keze benyomódott a falba, mintha ott sem lett volna. Visszahúzta, majd a többiekre kacsintott.
- Azt hiszem, sikerült! - szólt Robert, majd elsőként ment át a falon. Pár pillanat múlva visszadugta a fejét. - Jöhettek, jó fele megyünk. Luhine és Emili nyomban követte, Harry maradt utoljára. Azon gondolkozott, hogy visszaváltoztassa-e a falat, de menekülési szempontból úgy gondolta, jobb, ha így hagyja. A barlang, ahova jutottak elvitte őket a lépcsők mögé. Ott már álltak élőholtak, de csak páran, és azok is izgatottan beszéltek valami támadásról. Hárman álltak ott. Luthine előrébb ment, majd a kezét feléjük nyújtva halkan megszólalt.
- Dios Biabas! - amint az utolsó hang is elhalt, fény támadt, egyenesen a középen álló élőholt csontvázra, az össze is omlott, míg a másik kettő megszédült.
- Remek! - szólt Robert, majd a kardjával előre akart sietni, de a lány megállította. Megfogta a kardja pengéjét, majd újra elmormolt egy varázsigét.
- Sancte Brío! - a penge sárgán, szentként felragyogott. - Most mehetsz – közbe hátrament Harryhez.
- Ügyes volt – szólt Emili. A lány bólintott.
- Vigyázz magadra, kérlek... - szólt a fiúhoz. Harry elmosolyodott, majd bólintott, és megcsókolta a lányt.
- Nem lesz gond... - indult volna, de Luth megfogta a kezét.
- Egy varázslatot engedj meg. - A fiú bólintott. - Sancto Defensa! - a fiú körül szent védelem jelent meg. - Megvéd tőlük. Vigyázz magadra! - Harry elindult ki az immár szabad kapun, köpenybe kezében a karddal, nyakában a védelmet nyújtó medállal.

Az első védelmi támadás megtépázta a kis csapatot a város előtt. Már sokan elestek, mire a kaput sikerült a harcosoknak betörni, és bejutni. Itt nagy meglepetés érte őket. Necron élőholt serege nagyobb volt, mint az bárki gondolta volna. A sereg mind ott állott a kapuk mögött előttük. Tumbs megállt, az immár alig 700 főből álló sereg megdermedt. A vezér egy ideig nézte a vámpírok, barbárok és csontvázak seregét, majd felemelte a kardját.
- A szabadságért, a békéért, Lirienért! - kiáltott fel, mire 700 fegyver lendült a magasba, és a roham megindult.
Harry lassan jutott előre. Bár a legtöbb katona a kapunál harcolt, még így is jutott elég az utcákra, így eljutni az utazók utcájához nehéz volt. Abban reménykedett csak, hogy Tumbs és Luthine-ék jól végzik a dolgukat. Óvatosan besurrant a Romlás közbe, majd egy kis utcán keresztül eljutott a Harsona volt nyomdájához. Sóhajtva nézett végig a romba dőlt épületre. Ablakok betörve, ajtó kitörve, sőt úgy tűnt az emelet is leszakadt. És nem ez volt az egyetlen. Egész Lirien romokba hevert hasonló állapotba. A valaha virágzó város, most a mélypontján volt, és a fiú reménykedett benne, hogy nem sokáig. Átment még egy utcán, mire a Berezelt utcába jutott. Innen már egy ugrás volt az Utazók utcája. Be is fordult, mire szembe került három csontvázzal, akik véresen és gonoszul vigyorogtak vissza rá. Mind a három egyszerre rontott neki a fiúnak, aki épphogy ki tudta védeni botjával a csapásokat. Két kardos és egy bárdos támadt rá. A bárd majdnem eltörte a fiú varázsbotját, de ez nem tántorította meg. Előrántotta a kardját, majd egy varázslattal a csontvázak számára is halálossá tette. A két kardos szinte ikrekként egyszerre támadott a bárdos csak utána. Ez mindig így folyt le. Amint erre Harry rájött, már könnyebben csapott vissza. Először a csontvázakra figyelt, majd megelőzve a bárdot levágta a fejét. Az ezüst pengének köszönhetően össze is esett. Már csak a két kardos volt, akiket egy jól irányzott tűz varázslat, és egy két jó csapás leterített, innen sima útja volt az utcában.

Luthine, Emili és Robert elindultak felfele a lépcsőn az akadémia udvarára, ahol több vámpír is várakozott. A fiú egyből nekik ugrott, míg a két lány varázslatokkal segítették őt. Mikor mindet legyőzték, Emili körbetekintet, és elámult a kastély nagyságán, és szépségén.
- Oltári lehetett itt tanulni.
- Jó volt – válaszolt sután Luthine, majd körbenézett. - Vajon megtaláljuk?
- Azt mondtad, hogy...
- Csak azt mondtam lehetséges! - csattant fel a lány. - végül is, az is lehet, hogy...
- De meg akarod nézni, nem? - kérdezte Robert visszanézve rá.
- Persze, de nem sok reményt fűzök a dologhoz, csak eszembe jutott.
- Rendben... akkor merre? - kérdezte a másik lány toporogva. Luthine mutatott egy irányt, mely fele mind elindultak. Luthine körbenézett a tisztás szélén. Arcán végigfolyt egy könnycsepp, annyira elkeseredett. Ha megtalálják nagy segítség lett volna, de így... nagy valószínűséggel nincs többé. A lány sóhajtott egyet, letörölte a könnyeit, majd a két társához fordult.
- Menjünk vissza, segítsünk a többieknek, és Harrynek. - Emili bólintott. Robert el is indult nyomban. Luthine nézelődött egy kicsit, majd utánuk indult. Épp a lépcső barlangokhoz értek volna, amikor hirtelen egy köpenyes alak került eléjük. Rob előkapta a kardját, Emili hátrált pár lépést, Luthine is megállt, de a köpenyes letolta a fejéről a csuklyát.
- Szép esténk van!

Tumbs és maroknyi serege elkeseredve küzdött. Alig voltak már pár százan, de kétszer annyi ellenfelet vágtak le, mint ahányan elestek. A férfi és társai immár nem törődtek a sérülésekkel, az életükkel, csak avval, hogy segítsék a háborút. Épp azon gondolkozott, hogy vissza kellene vonulni, hogy most már édes keveset tehet, amikor hatalmas csatakiáltással, az ellenség háta mögül egy hatalmas csapat jelent meg. Tumbs felemelte a kardját, majd a maradék seregnek felkiáltott:
- Előre Lirienért!