Fantasy történetek - 39.oldal

A kékgyíkok megragadták Zsigmondot, és magukkal vonszolták a föld alá.
- Zsigmond! – kiáltott fel Dia rémülten.
Hirtelen egy hatalmas test emelkedett föléjük.
- Jaj ne! – nézett fel Gyula. Kezével épp a vért törölgette az orráról. – Felébresztettük...!
- Kit? – kérdezte Dia. Mielőtt Gyula válaszolhatott volna, már megkapta a választ. Egy, a többinél jóval nagyobb kékgyík állt előttük – magasabb volt a fáknál is, több tonnás súlya alatt további repedések keletkeztek...

Hideg szél fújt. Mardigo kisbolygója egy őserdőre hasonlított: mindenütt lombos fák, nyirkosság, és titokzatos hangoktól volt hangos a környék.
Niki, Zsigmond, Lénárd és Gyula egyaránt a hátára vette a maga hátizsákját, míg Dia utat tört maguknak a dzsungelben. Teliaggatták magukat fegyverekkel, így biztonságban érezték magukat, Nikinek mégis néha átfutott a hideg a hátán...

- Gwedmir mester, ha néhányan el tudnának menni feléleszteni Lawrent... – Jrewalt előrehajolt, és mélyen a nő szemébe nézett. - ... az valószínűleg elég nagy fordulatot hozna mindannyiunk számára.
- Igen, de miből gondolja, hogy sikerül?
- Bízni sosem késő – felelte az igazgató. – Csak legyenek megfelelő embereink a feladatra.
- Rendben, körülnézek – határozta el Gwedmir. – Azonnal útnak indítom őket...

- És mi a cél?
- Lawren Sanyi feltámasztása.
Zsigmond a homlokát ráncolta.
- Az Élet Barlangjában – fűzte hozzá Niki, mire a fiú szeme elkerekedett.
- Miii?! Ti tisztára meggágyultatok?!
- Miért? – hökkent meg Dia.
- Be nem teszem oda a lábam! Ott simán meghalnánk mind a hárman!
- Zsigmond, nem fogunk meghalni – jelentette ki Niki. – Elvégre Dia mester...

- Azt mondja, hogy... hány óra? Fél tíz? Huh. Akkor Varázstanra kell mennem.
Előkotorta nyakkendőjét, köpenyét és ingét, gyorsan felöltözött, aztán előszedte a varázspálcáját is.
Bedobálta a szükséges holmijait a táskájába, vállára lendítette, azzal lesietett a lépcsőn. Megint megbámulták, valaki még fel is nyögött, de most sem törődött vele. Zihálva nyitott be a Varázstan terembe...

Tudta azt is, hogy hiába utazik el Kathbodára. Hiába fog győzni – minden hiába már. Egy éve kifejlesztették a Lagerfeltes mesterek ellen a fegyvert: az idegroncsoló lövedéket. Egy Lagerfeltes mester saját kezüleg véget vethet az életének – s Dia búsan arra gondolt, hogy ez az ötlet egyre többször fordult már meg a fejében, de lépésre sosem szánta el magát – még mindig élt benne egy halvány reménysugár, hátha a holnap jobb lesz... majd holnap történik valami...

Miután kiszálltak, nem csak az idő miatt hűlt le a levegő. Hermione szabályosan lelassult. Minden értelemben. A járása, a reakciói, de még a beszéde is… Ám a Jones- ra való tekintettel próbált kedves lenni a vendéglátókkal. Udvariasan kezet fogott és – amennyire tudott – elbeszélgetett velük. Néha ugyan elbambult és ez nemegyszer Harry irányába történt, mégsem történt különösebb kihágás a személyes kis etikettjében. Igen, gondolta, ezt is csak ő nevezhette el így…

Tóni, úgy érezte, hogy ruhái iszonyatosan szűkek, és testét dörzsölő durva szövetté válnak. Eddig még sosem volt ilyen érzékeny a bőre; nem tudta elviselni ezt a rengeteg kínt. Ezért, ledobálta magáról szegényes gönceit, és anyaszült meztelenül a vízhez vonszolta magát. Nem értette, miért cselekszik így. Talán azt hitte: hogy, terhe, ott akar megszületni. A tengerbe fog világra jönni az, az új szirén, akiért akaratlanul, a saját létét fogja áldozni...

- Sellők... sellőket láttam, Apám! - a fiú egyből felélénkült, amit a vízi lényekre gondolt; bár nem sokra emlékezett a találkozásukból, az a kevés, mégis mélyen megmaradt benne.
- Sellőket!? Az nem lehet... már a falu közelébe is bemerészkednek! - majd, mint aki szörnyű dolgot mondott volna, és félné, hogy ezért megbünteti a tenger istene, ujjával gyorsan magára rajzolta vallása egyszerű jelképeit.
- Miket beszél, apám? - értetlenkedett a zavarodott tekintetű fiú. Legbelül,...

- A varázslat mindenhol itt van körülöttünk. A mágia része minden: amit látsz, amit hallasz, amit belélegzel, amit megérintesz, amit nyelveddel megízlelsz. Ti emberek tudatlanul egy semmitmondó szót alkottatok az ősi varázsra: azt mondjátok, ez a természet. Azért mondom ezt, mert így talán könnyebben megérted...