Mesteri hatalom 4.

Dia senkinek nem szólt, hogy visszatértek a hangok. Továbbra sem tudott koncetrálni a tanulásra, ismét egyre inkább zárkózottá vált. Örökös fejfájása egyre gyakrabban jelentkező álmatlansággal párosult, de a tanárok előtt igyekezett aktívnak mutatkozni.

Bowel, Gwedmir, Jrewalt és Edila végig rajta tartották a szemüket, főleg miután Bowel beszámolt az első „rosszullétéről”.
- Dia, sehogy sem tudod összeszedni magad? – pillantott fel Gwedmir Diára az egyik rosszul sikerült harc után. – Eddig olyan fantasztikusan tudtál szaltózni és harcolni...
- Sajnálom – motyogta a lány. – Nem... nem megy.
- Hé, Élő halott! – szólt oda neki az egyik ötödikes fiú. – A diliházban se gyakoroltál?
- Endre! – szólt rá élesen Gwedmir.
- Bocsánat – mondta Endre.
Dia kezdte egyre szörnyebben érezni magát.
- Menj a helyedre – mondta halkan Gwedmir.

A lány engedelmeskedett. Mikor leült, a padon nyugvó karjára hajtotta a fejét, és az óra további részében hallgatásra burkolózott.
Mikor kicsöngettek, és a többiek szedelőzködni kezdtek, Gwedmir odaguggolt Dia padja elé.
- Dia, gondolkoztál a terven?
- Miféle terven? – értetlenkedett a lány.
- Sanyi feltámasztásán.
- Ugyan! – legyintett Dia, és elfordította a fejét. – Nem hiszek benne.
- Márpedig én beszéltem az egyik mesterrel – mondta Gwedmir. – Azt mondta, a legnagyobb titokban kell véghezvinnünk. Három mester életébe kerül, plusz még kell legalább két ember, akik vállalkoznak az útra. Így összesen hatan indulnátok el.
Dia felvonta a szemöldökét.
- Jukasi Lénárd már jelentkezett nálam, de mivel nem álltál még készen, el kellett halasztanunk, neki pedig el kellett utaznia.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Dia, majd gyorsan elkomorodott, látva Gwedmir rosszalló arckifejezését.
- Tehát – fogott bele újra a tanárnő. – Ez a mester, akivel beszéltem, azt mondta, a barlangban van valami, ami megöli a három mestert. És ez a valami a Szabadság kesztyűjéből nyeri az energiáját, tehát azt is el kell pusztítanotok.
- Csodás. Ki lenne az a hülye, aki velem jönne meghalni?
Gwedmir megcsóválta a fejét.

- Sanyi nagyon fontos volt Mardigo számára.
- És?! Az a három mester is fontos! Eszem ágában sincs magammal vinni három mestert a halálba!
- Dia, már április van. Nemsokára vége a tanévnek, vizsgáznod is kell. Most kell elindulnod.
- Attól még, hogy elmegyek oda, Sanyi nem fog feltámadni csak úgy!
- Dia, ne feledkezz meg arról, hogy Lagerfeltes mester vagy, fel tudod támasztani Sanyit.
- Nem minden halottat lehet feltámasztani!
- Ez igaz, de az Élet Barlangjában életet lehet teremteni. Igaz, húsz évente csak egyszer.
- Nem viszek mestert – jelentette ki Dia. – Csak én megyek.
- Azt nem lehet! Akkor hogy...
- Két útitársat még elfogadok, de senki mást. Az egyik Dobra Niki.
- De hát Dobra Nikolett... ő már...
- Tudom, tavaly végzett. De a volt tanulók visszatérnek Lagerfeltbe, nem?
- Neki folyton küldetései vannak!
- Nem baj. Ha kell, magam megyek érte.
Gwedmir szóhoz sem jutott meglepetésében. Dia karba fonta a kezét.
- Jukasit viszont nem vagyok hajlandó megtűrni.
- Akkor kit akarsz vinni?
Dia elgondolkozott.
- Még nem tudom – vallotta be.
- Egyébként Nikolett hány éves is?
- Öö... tizenkilenc lesz, azt hiszem.
- Te meg tizennyolc júliusban, igaz?
- Igen.
- Valaki nálatok idősebbet nem ismersz?
- Azt hiszem, nem igazán. De mire gondol? Húszévesre?
- Nem, csak kérdeztem. Tehát szembe akarsz szállni a hagyományokkal. Miből gondolod, hogy így sikerül bejutnod a barlangba? A barátaidat fogja megölni a mesterek helyett.
- Nem hagyom.
Gwedmir még mindig kétkedve nézett Diára, aztán felsóhajtott.
- Nos, még nem tudom, ehhez a mesterek mit fognak szólni, majd meglátjuk.
Azzal felállt, Dia pedig összepakolt és kisietett a teremből.

***

Niki csak két hét után érkezett Lagerfeltbe. Mikor belépett az ebédlőbe, és meglátta a gúnyában üldögélő Diát az egyik asztalnál, rögtön odasietett hozzá.
- Dia! De jó hogy újra látlak!
Dia felkapta a fejét, aztán felugrott a helyéről, és megölelte barátnőjét.
- Én is nagyon örülök, Niki.
Niki boldogan rámosolygott, aztán egy kicsit elbizonytalanodott. Dia olyan furcsa volt...
- Dia – szólalt meg halkan. - Minden...
- Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne? – vágott a szavába Dia, és vetett egy pillantást a többiekre.
- De, hogyne – bólintott Niki gépiesen. Diának több se kellett: azon nyomban megragadta a lány karját, és bevonszolta őt egy üres terembe, ahol aztán becsukta az ajtót.
- Na.

Niki kérdőn nézett rá, aztán megszólalt:
- Nagyon sajnálom, hogy eddig nem tudtunk találkozni. Nagyon... oh...! Bocsáss meg... kiment a fejemből... tudod annyi minden történt velem mostanában... levegőt venni sincs időm... Őszinte részvétem.
Dia lehajtotta a fejét.
- Köszönöm – mondta csendesen.
- És... olvastam rólad az újságban is... még... egy hónappal ezelőtt. Én... sajnálom, hogy nem tudtalak meglátogatni. De tényleg.
- Semmi baj. – Dia elfordította a fejét, hogy ne kelljen Niki szemébe néznie. – Nem is vártam.
Niki nyelt egyet.
- Mindenképpen beszélni akarok veled – mondta Dia. – A segítségedre lenne szükségem.
Barátnője meglepetten pislogott. Dia végre ránézett.
- Van egy titkos küldetésem az Élet Barlangjába.
- Tessék?!
- Igen, jól hallottad, oda. Meg kell törnöm az átkot ahhoz, hogy Sanyit fel tudjam támasztani, de egyedül nem mehetek.

Niki hallgatott. Dia fel-alá kezdett járkálni.
- Szóval, arra gondoltam, hogy útitársként téged vinnélek. Természetesen vigyáznék rád, mivel én vagyok a Lagerfeltes mester. Bár Gwedmir azt mondta, három mestert kell vinnem, mert különben nem léphetek be a barlangba, semmi értelmét nem látom, hogy három fontos harcost küldjek a halálba. Olyat akarok vinni, akivel jóba is vagyok.
- De ha nem tudsz...
- Pontosan ezért megyek magam. Állítólag annak a három mesternek előre kell bemennie. Hát amikor három mestert kérnek, bemennénk mi.
- De Dia, ez...
- Tehát? Eljönnél velem?
Niki nyugtalanul pillantott körbe.
- Nem is tudom, Dia... ez... elég... Áh! Megyek!
Dia elmosolyodott.
- Tudtam, hogy számíthatok rád.
Niki idegesen viszonozta a mosolyt.
- És jön még velünk valaki?
- Igen, de még nem tudom, kicsoda.
- Gwedmir javasol valakit?
- Igen – húzta el a száját Dia. – Lénárdot.
Niki felnyögött.
- Én is ezt mondom. Szerinted kit kéne választani?
- Hm. Az ötödikesek közül inkább senki nem jó. Az osztályomban... egyik hülyébb mint a másik, viszont... ismerek valakit, aki talán megfelelő volna... bár már húsz éves...
- Húsz?!
- Aha, akörül... eggyel fölöttem járt... a neve pedig Bálint... Bálint Zsigmond Lajos.

Dia felvonta a szemöldökét.
- Nagyon jó fej – magyarázta Niki. – Biztosan szívesen segítene. Remélem, a suliban van... megkeresem estére, rendben?
- Öö, rendben – bólintott Dia zavartan. – Köszönöm.
- Ha beleegyezik, megmondhatod Gwedmirnek, hogy...
- Várj! Ez a... Bálint...
- Zsigmond.
- Igen, igen, szóval ő... mester?
- Hát... nem. Még nem. Legalábbis nem tudok róla.
- Aha. Hát, sok szerencsét a kereséshez... és még egyszer köszönöm!
- Nincs mit – mosolygott Niki, majd elsietett.

Zsigmond nem volt Lagerfeltben. Niki csüggedten ült Dia mellett.
- ... és Edila azt mondta, holnap este tér csak vissza. Viszont szerencsénk van; állítólag legalább fél évig színét se látták. Tehát már csak holnapig kell várnunk.
- Oké, oké, persze – motyogta Dia. – Jó lesz.
- Addig beszélj Gwedmirrel – javasolta Niki.
- Rendben... bocs, most megyek. Fáradt vagyok.
- Persze, menj csak – bólintott Niki. Dia sóhajtva felállt a helyéről, visszavitte a tálcáját, aztán elhagyta az étkezőt.
Másnap este Niki Zsigmonddal együtt lépett be az étkezőbe.
- Szóval Kindes beszélni akar velem? – kérdezte a fiú.
- Igen. Várj, szólok neki.
De erre semmi szükség nem volt, ugyanis Dia már hátrafordult, és végigmérte a fiatalembert. Zsigmond 185 cm magas, kissé borostás, fekete hajú srác volt, különösen vékony testalkattal.
- Á, ott is van, látod?
- Úgy? Tehát ő a híres-neves Kindes Diána? – élcelődött Zsigmond, odalépve Diához. – Helló!

Dia felpillantott, mintha nem vette volna észre eddig, aztán letette a villáját.
- Szia. Kit tisztelhetek meg benned?
- Ó – vigyorodott el Zsigmond. – Azt hittem, beszélni akarsz velem. Bálint Zsigmond vagyok.
- Hm. Akkor egy pillanat – bólintott Dia.
Gyorsan elfogyasztotta a vacsoráját, aztán felállt.
- Nos, akkor azt hiszem, elmehetnénk egyet sétálni hármasban.
Zsigmond - érthetetlen módon -, elvigyorodott.
- Felőlem oké.
Niki elmosolyodott.
Nem sokkal később Zsigmond, Dia és Niki már a fülledt tavaszi levegőt élvezhették a néptelen udvaron.
- Csodás időnk van! – lelkendezett Zsigmond.

Dia rápillantott. Egyre jobban kételkedett benne, hogy a fiú alkalmas lenne egy ilyen veszélyes és felettébb komolyságot igénylő feladatra.
- Na, figyelj, Zsigmond. Arra gondoltunk, hogy... volna egy küldetés, ami... hogy is mondjam... rendkívűli óvatossággal jár. Ugyanis ez egy mondhatni titkos küldetés, aligha tudhatnak róla.
- És mi a cél?
- Lawren Sanyi feltámasztása.
Zsigmond a homlokát ráncolta.
- Az Élet Barlangjában – fűzte hozzá Niki, mire a fiú szeme elkerekedett.
- Miii?! Ti tisztára meggágyultatok?!
- Miért? – hökkent meg Dia.
- Be nem teszem oda a lábam! Ott simán meghalnánk mind a hárman!
- Zsigmond, nem fogunk meghalni – jelentette ki Niki. – Elvégre Dia mester.
- Jó, de mi még nem vagyunk azok!
- Majd Dia megvéd, ha kell. – Niki nyelt egyet, ahogy barátnőjére nézett. – I-igaz?
- Természetesen. Nem kell aggódni. Úgy gondolom viszont, hogy te és Niki is elegendő tapasztalatot szereztetek már a küzdelemhez.
- Na jó – mondta Zsigmond kelletlenül. – Tegyük fel, hogy elmegyek veletek. Mikor indulnánk?
- Minél hamarabb. Utána Kathbodára megyek Sanyival, ha minden jól megy, és Jael-re is elmennék.

Niki meglepetten nézett Diára.
- Hé! Ezt még nem is mondtad!
- Fel kell robbantani Jaelt. Nem tud még senki róla, viszont most eszembe jutott, hogy úgy vége lenne az örökös háborúnak. Elvégre a jaeliek a legpaprikásabbak a mardióiakra.
- Ez igaz, de...
Dia azonban nem foglalkozott vele.
- Szóval, örülnék, ha velünk tartanál. Ígérem, hogy vigyázni fogok rátok.
- Kindes, hány éves vagy?
- Tizenhét – válaszolta Dia. – Miért?
- Aha. Semmi. Mit kéne magammal hoznom?
- Mindenképpen fegyvereket, mert nem tudom, mi lakozhat ott, zsemlámpát, köteleket, eleséget, kötszert... szóval ami egy veszélyes barlangba kell.
- Aha. Akkor majd szóljatok, hogy mikorra készüljek fel, ok?
- Jó – mondta Dia. Zsigmond otthagyta őket.
- Na? – nézett barátnőjére Niki. – Megfelel?
- Nem is tudom... – Dia keserű ízt érzett a szájában. – Majd meglátjuk – morogta hosszú hallgatás után, és hátat fordítottak az udvarnak.

***

Egy héttel később Dia Nadizar mesterrel szemben ült egy széken.
- Örülök, hogy végre összeszedted magad – mondta a férfi. - Minden rendben van most már?
- Hát, öö... – Dia a hangokra, a fejfájására és az álmatlanságára gondolt. Megvonta a vállát. – Úgy-ahogy.
- Kindes, ez nem vicc. Teljesen egészségesnek kell lenned ahhoz, hogy el tudj indulni az Élet Barlangjához.
- Jó, fáj a fejem, nem tudok aludni, és... néha még hangokat hallok. De...
Nadizar azonban beléfojtotta a szót:
- Miféle hangokat?!
Dia kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- A... szóval... de ezeket már a gyógyintézetben is hallottam!
- Az orvosok tudtak róla?!
- Igen, tudtak.
- És arról, hogy most is vannak hangok?!
- Hát... arról... nem.

Nadizar a tenyerébe temette az arcát.
- Most viccelsz velem, Kindes? – kérdezte végül, nyugalmat erőltetve magára.
- Figyeljen, egyre ritkábbak a hangok, tehát jobban vagyok. Készen állok Sanyi feltámasztására.
- Hát én meg úgy veszem észre, hogy mégsem!
- El fognak múlni – bizonygatta Dia. – Tényleg el fognak múlni.
- Azért még egy alapos vizsgálat nem ártana – jegyezte meg sötéten Nadizar.
Dia összeszorította a száját.
- Már elegem van abból, hogy mindenki elmebetegnek hisz! – fakadt ki végül. – Be akarom bizonyítani, hogy jól vagyok!
- Kindes, néztél tükörbe mostanában?
- Ez meg hogy jön ide?
- Majd nézd meg, és azután vitatkozz. Azonnal elrendelem a vizsgálatot.
- Nem! – pattant fel Dia. – Nem megyek vissza!
- Kindes, ez nem akarat kérdése.
- Nem érdekel!
- A tanulmányaid jobbak lettek valamivel?
Dia megvonta a vállát.
- Ez most igen vagy nem?
- Jó, nem! De majd kijavítom.

Nadizar hátradőlt a székén.
- Nemsokára ismét elbeszélgetünk – mondta végül. – De addig nem engedem meg, hogy elmenj.
A lány bosszúsan hagyta el a Tanácskozó Tornyot. Elege volt Nadizarból. A végén a férfi miatt nem mehet el az Élet Barlangjába!
- Mi a baj, Dia? – kérdezte Leila Varázstanon.
- Semmi! – vetette oda a lány.
Leila igyekezett elereszteni a füle mellett a sértő választ, s aggódva méregette osztálytársát.
- Aha, látom – mondta komoran. – Rosszul vagy?
- Igen! Nagyon! – vágta rá Dia dühösen. – Sose az van, amit szeretnék! Igen, nagyon rosszul vagyok!

Leila rögtön elhallgatott.
Hogyan mondja meg Zsigmondnak és Nikinek, hogy le kell fújniuk a küldetést? – Dia így folytatta a töprengést. – Hogyan? Hogyan, hogyan? Hogyan fogják így feltámasztani Sanyit? Hogyan, hogyan, hogyan?
Mikor kicsöngettek, bemenekült az egyik mosdóba, és magára zárta az ajtót. Nem akart összetalálkozni senkivel. És még van három órája! Matek, Lovagtan és Különleges képességtan.
Csak becsöngetéskor indult fel a szobájába, remélvén, hogy nem fut össze se Zsigmonddal, se Nikivel.
Szerencséje volt. Kicsit megnyugodva baktatott a matekórájára, amikor egyszercsak valaki a vállára tette a kezét.
- Dia!
Dia összerándult. Maweda volt az.
- M-Maweda tanárnő – dadogta.
- Hogy vagy mostanság? Nagyon örülök, hogy visszatértél Lagerfeltbe.
Dia nyelt egyet.
- Hát... jól...
- Biztos?
- Igen, persze.
Maweda elmosolyodott, megveregette Dia vállát.
- Akkor jól van. Vigyázz magadra!
Azzal elment. Dia felsóhajtott. Úgy érezte, amióta betette a lábát az iskolába, újból elkezdődtek a monoton napok monoton órái. Folytatódik a szenvedés. Folytatódik a magány érzése.

Legalább a halál ki tud menekíteni erről a helyről.
Dia teljesen ledermedt. A hang!
A halál valóban ígért neki egy szebb jövőt...
A lányt kiverte a verejték – aztán azon kapta magát, hogy egyszeriben nekicsapódik a teste a falnak, és nyöszörögve lerogy a tövébe, fejét fogva ordít, zokogásban tör ki, köréje pedig ködszerű sötétség nehezedik. A hang ordítássá fokozódott.
- Hagyd abba, hagyd abba, neeee!
- Dia? – az egyik lány hajolt le hozzá. Dia erre megragadta a kezét, magához húzta a lányt, és belekapaszkodott.
- Segííííts... eljööött...
A lány rémülten próbálta kiszabadítani magát Dia karmából, akinek kicsurgott a nyál a száján – egy megtébolyodott embert látott maga előtt.
- D-Dia...
Dia pár pillanatig még kábultan meredt rá, könnyáztatta arccal, aztán a szemei kifordultak, eleresztette a lányt, és elterült a padlón.

***

Hunyorognia kellett a beáramló napfénytől. Hol lehet?
- Így mégsem engedhetjük el! – hallott egy ismerős hangot, mire egy férfi válaszolt:
- Meséld el még egyszer, kérlek, hogy mi történt!
- Én... – egy lány szólalt meg, remegő hangon. – Nem is tudom... arra lettem figyelmes, hogy... hogy... nekivágja magát a falnak, és... és mikor odamentem hozzá, lerántott magához. Sírt, azt mondta... segítsek... mert eljött... aztán folyni kezdett a nyála, a szemei meg... ki... kifordultak! Utána meg... összeesett!
Dia érezte, ahogy valaki hideg borogatást tesz a homlokára. Egy kéz a csuklóját fogta.
- Hol... – motyogta.
- Dia!
Dia kinyitotta a szemét. Embereket látott maga körül – Elsősorban Gwedmirt és Yubalt, sőt, ott volt Jrewalt, Niki és Zsigmond is – ők egy kicsit hátrébb álltak.
- Csakhogy magadhoz tértél!
- Mi... mi történt?
- Hát épp ez az! – lépett előrébb Jrewalt. Dia most jobban körülnézett. A kórházi részlegen feküdt.
- Nem emlékszem... – suttogta.

Yubal Jrewalt-ra pillantott, aztán leült Dia ágya szélére.
- Azért hívattak ide, mert állítólag különös rohamot kaptál a folyosón.
- Ro... rohamot?
- Igen.
Dia nyelt egyet.
- Nem emlékszel semmire? – faggatta Gwedmir.
A lány a fejét rázta.
- Nos, azt javaslom, pár napig még feküdjön – szólalt meg Yubal. – Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Ha ez ismételten előfordul, azonnali beszállítást írok elő a Mardigói Gyógyintézetbe. Hagyok itt gyógyszereket neki.
- Micsoda?! – hördült fel Dia. – Én nem... én nem megyek vissza...!
Yubal azonban már hátat fordított neki, aztán Gwedmirékkel együtt elhagyta a kórtermet, csak Niki és Zsigmond maradt ott.
- Ez... – hápogott Dia. - ... Én nem megyek vissza! – társaira nézett. – Hé! Szóljatok már valamit...! Mi a csuda ütött ezekbe?!
Zsigmond zavartan megvakarta a fejét, Niki beharapta a száját, de egyikük sem szólt semmit. Dia felült.
- Hé! Megnémultatok? Hát senki se tud mondani nekem semmit?!
- Pihenned kell – mondta végül Niki, és karon ragadta Zsigmondot. – Majd később benézünk. Szia.

Azzal, mielőtt Dia bármit is mondhatott volna, már ott sem voltak.
- Gyertek vissza! – kiáltott fel kétségbeesetten Dia, és kipattant az ágyból, az ajtóhoz rohant, de a terembe belépő Larax rögtön rászólt:
- Dia, feküdj vissza!
Dia megfordult.
- Mi... Larax! Maga meg mit... mi folyik itt?!
- Feküdj csak vissza – felelte Larax, miközben megtisztogatott egy vizes kancsót. Diának úgy tűnt, mintha szándékosan hátat fordítana. – Pihenned kell, hallottad.
- Nekem?! Semmi bajom!
Dia felháborodottan lépett Laraxhoz, azonban a férfi most sem nézett rá.
- Hé! Legalább maga mondja el, mi folyik itt! Vagy valami!
- Feküdj le!
Diának feltűnt, hogy mint az imént Niki, Larax sem nézett a szemébe.
- Úgy? Tehát senki se hajlandó beszélni velem?! Hát én már csak egy megtűrt személy vagyok?
- Ilyet senki se mondott, Dia. – Larax úgy tett, mintha nagyon elfoglalná a vizes kancsó, ami már szinte vakítóan tiszta volt.
- Nem érdekel! Mindenki... áh! Megyek! – azzal Dia villámló szemekkel feltépte a kórterem ajtaját, és kiviharzott rajta. Larax felegyenesedett.
- Reménytelen eset – morogta belépő gyógyítótársának.
- Majd visszahozzák! – Aksik elrendezte Dia ágyát.
- Biztosan – motyogta Larax, bár erősen kételkedett a férfi szavaiban.

Dia lezuttyant az ágyára. Iszonyatos düh öntötte el. Hát senki se érti meg őt?!
Nem értenek meg. De én itt vagyok veled. Ha velemjössz, megláthatod. Ott van egy kötél az ágyad alatt.
- Neeeem! – Dia felordított. – Nem akarom hallani! – a tenyerébe temette az arcát, a feje majd’ széthasadt a fájdalomtól. Tetőtől-talpig remegve felállt, hogy egy pohár vízért menjen, de mindudatlan a földre roskadt.
- Ez az ő hibájuk! Mind! Mind! Gyűlölöm őket...! Gyűlölöm!!!
És a halál? Miért... miért mondta a kötelet?
Simán megtenné?

Dia mélyeket lélegzett, de a halálvágya félelemmel töltötte el. Úgy érezte, mintha száz suttogó árny lopódzott volna köréje. Összeszorította a szemét.
- Hagyj békén... nem akarom, hogy itt legyél... hagyjál!!!
A hang nem hallgatott el, sőt, tovább beszélt.
- Azt mondtam, hallgass! – Dia felpattant. – Hall-gass!
Ekkor kopogtak, és Niki dugta be rajta a fejét.
- Dia? – szólalt meg aggódó arccal.
- Hallgass! – Dia dühödten toppantott, aztán végül barátnője felé fordult.
- Nem akar elhallgatni!
- Öö... ki?
Dia már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül hallgatásba burkolózott. Niki beljebb lépett.
- Dia, kérlek, szedd be a gyógyszereket. Nem... nem teljesen normális dolog, hogy... ordibálsz a semmivel, meg hogy ilyen... fura rohamaid vannak.
- Mi?! Már te is kezded?!
- Dia, kérlek, gyere le velem.
- Nem megyek sehová! Csinálj amit akarsz, nem érdekel! – Dia levetette magát az ágyára, és összegömbölyödött. Arcát a karjába temette, hogy még véletlenül se lássák meg.
- Dia... ez a hang...
- Hagyj!
- ... ez a hang tényleg nem jó dolog! Mármint ha hallod!
Beszéljen, amit akar. Én mindig veled vagyok. Elviszlek. Nézd, mennyi csillag van ott! Ott, emeld fel a fejed, meglátod. Nincs itt senki rajtunk kívül! A csillagok...
- ... és Yubal is azt mondta... Dia...?!
Niki elképedve nézte, ahogy Dia a plafont nézegeti.
- Dia! Hahó!
- Hm? – Dia végre visszazökkent, de aztán – teljesen váratlanul megremegtette a szobáját. Niki nekivágódott a falnak.
- Úristen! – sikított fel.
Dia rávetette magát a lányra, de egy pillanattal később az ágyához támolygott, és ledőlt. Niki remegve feltápászkodott – a nyakát masszírozta.
- Jól vagy?!
Dia nem felelt. Eltakarta az arcát.
Niki pár pillanatig döbbenten nézett Diára.
- Tehát tényleg megőrültél – mondta halkan. – Régen nem viselkedtél így. Nem támadtál rá az emberre hirtelen, nem ordítoztál, és nem hallottál hangokat sem. Édes Istenem... – forró könny árasztotta el a szemét. Már Diára sem bírt ránézni, úgy rohant ki a szobából.

Mikor Larax berontott a szobába, síri csönd fogadta. Dia a szoba közepén állt, és éppen egy kötelet csavart a nyakára.
- Jézusom, mit csinálsz?! – az orvos azonnal odarohant. – Dia!
Dia mély levegőt vett.
- Ennyi! – mondta megcsukló hangon. – Elegem van.
Azzal elengedte a kötelet.
Larax kővé dermedt, de egy pillanattal később épp idejében kapta el Diát, és egy érintéssel elszakította a kötelet.
Dia a padlóra zuhant. Már eszméletlen állapotban szállították be a Mardigói Gyógyintézetbe – miután megkísérte felakasztani magát, nem is ellenkezett többet, amikor Larax kivonszolta a szobájából.
Niki a kezét tördelte, mikor az orvosok után nézett, ahogy egy hordágyon elviszik Diát.
- Nem hiszem el... – motyogta. – Minden olyan...
- ... jónak tűnt? – Zsigmond jelent meg mellette. – Hát, erre mondják: nem minden arany, ami fénylik.
- Most komolyan, mit tegyünk?! Oda az egész küldetés!
- Azért nem egészen – felelte Zsigmond. – Attól még mi tovább készülhetünk a feladatunkra.
Niki felvonta a szemöldökét.
- Hát jó – mondta végül. – Készülni készülhetünk... csak azt nem tudom, mi lesz most szegény Diával?!

Dia az újbóli bekerülése után két hétig nem kelt fel, nem beszélt, nem evett. A gyógyszereket bevette, de azt is szótlanul – most hiába próbáltak beszélni vele.
Most egy ablakos szobába került, de vasat szereltek az ablakra.
- Kinyitom kicsit az ablakot – mondta az ápoló -, hadd áramoljon be a friss levegő!
Dia nem felelt. Mozdulatlanul feküdt a hátán, a plafont bámulta. Az agyára köd szállt. Nem voltak gondolatai. Nem érzett semmit.
Szinte alig különbözött az alvás az éberségtől. Úgy tűnt, fel se fogja, mi történik körülötte.
Azt se tudta, hogy Sanyi szülei egyik nap bementek Yubalhoz.
- Mi történt Diával? Hogy-hogy megint beszállították? – hitetlenkedett Lawren András.
- Furcsa rohamai voltak, a hangokat megint hallotta, és fel akarta akasztani magát. Mindez teljesen váratlanul ért minket.
Lawren úr felsóhajtott.
- És nem tudnak vele semmit sem csinálni? – kérdezte Lawrenné.
- Nos, idővel a gyógyszeres és terápiás kezelés hatni fog. Egyenlőre nem mondott még semmit, de úgy tűnik, se ereje, se kedve nincs felkelni.
- És mindez a fiunk miatt! – sóhajtott fel Lawrenné.
Yubal elrendezgette az iratait.
- Bocsássanak meg, most mennem kell. Hamarosan érkezik egy új betegünk – elég súlyos az állapota.
- Persze – bólintott Lawren András. – Mi meg elmegyünk enni valamit.
- Meddig maradnak Mardigón?
- Ameddig Dia fel nem épül – válaszolta Sanyi apja. – Nagyon szeretnénk, ha javulna az állapota.
- Na látják, azt én is! – mondta a mardigói. Hóna alá csapott egy fekete mappát, és kinyitotta vendégeinek az ajtót.
- Amint Dia állapota javulást mutat, értesítjük önöket. Gondolom, szeretnék majd meglátogatni.
- Természetesen. Erről jut eszembe, Márta! – fordult Lawren úr a feleségéhez. – Beszélhetnénk a mesterekkel – még vacsora előtt.
- Rendben – egyezett bele Lawrenné. – Akkor hát viszontlátásra, Yubal doktor!
- Viszlát – biccentett az orvos.

Egy héttel később egy kicsit borostás, barna hajú férfi bukkant fel Lagerfelt környékén. Nagyszerűen beszélt mardigóiul, és azt mondta, szállást keres.
- Várok valakire – magyarázta. – A neve Kindes Diána.
- Kindes Diána? – a mardigóiak megrettenve néztek össze. – De hát ő Mardigo Gyógyintézetében van!
- Hogy-hogy? Miért? – hökkent meg a férfi.
- Kindes Diána elmebeteg lett – magyarázta a mardigói.
- Oh. Ezt nem tudtam. Meg tudnám látogatni? – kérdezte a férfi udvariasan.
- Biztosan, bár elég kockázatos. Eltalál oda?
- Nem, nem hiszem. Segítenének?
A mardigóiak készségesen elvezették a férfit, aki mosolyogva megköszönte a segítséget, aztán belépett.
Nagy csarnokban találta magát, amiből folyosók és lépcsősorok nyíltak. Egy nővérkétől megérdeklődte Dia szobájának számát, aztán a mondott irányba sietett.
Reménykedett benne, hogy senkivel nem fut össze. Mikor bekopogott Dia ajtaján, senki se válaszolt.

A férfi lenyomta a kilincset, és benyitott, Dia ágya azonban üres volt. A takaró gyűrötten hevert, ebből a férfi rájött, hogy nemrég még ott feküdhetett.
- Uram?
A férfi összerezzent, és megfordult. Egy orvos nézett rá.
- Keres valakit?
- Öö, igen. Kindes Diánához jöttem.
- Kindes Diánához? Nem fogadunk látogatókat ma, uram. Egyébként is, Kindes Diána Yubal doktornál van. Jelenleg nem áll készen arra, hogy látogatókat fogadjon.
- Ó. Sajnálom. Mikor beszélhetnék vele?
Az orvos végigmérte.
- Ki maga?
- Dia egyik ismerőse.
- A neve?
- Ó... hát én... A... Andor vagyok.
- Rendben. Majd megmondják neki, hogy egy Andor nevű ismerőse kereste.
- Biztosan fogja tudni ki vagyok! Kérhetek majd hozzá egy időpontot?
- Semmiképpen sem, uram.
- De hát muszáj beszélnem vele!
- Majd ha a beteg készenáll rá, akkor majd bejöhet. Elküldjük a hírt levélben. A címe?
- Ó, ó, hát én nem maradok Mardigón sokáig. Nem tudom, meddig leszek itt. Most kellene beszélnem vele.
Az orvos karbafonta a kezét.
- Nos, akkor ezt beszélje meg Yubal doktorral! Üljön le arra a padra, és megvárhatja őket.
- Hálás köszönet – hajolt meg Andor, és leült. Közben azon töprengett, vajon maradhat-e kettesben a lánnyal.
Türelmetlenül dobolt a térdén. Már egy órája vár. Meddig beszélgetnek ezek?!
Végre meglátta Kindest. Döbbenetében felállt.

Kindes Diánáról eddig csak újságokban hallott, és csak fényképen látta, élőben sohasem. A hírek szerint a most tizenhét esztendős Kindes Diána lett az egyik legfiatalabb Lagerfeltes mester, és igen nagy erőre tett szert rövid időn belül. Veszélyes ellenfél.
A lány magas volt, barna haja szinte zuhantagként omlott a vállára. Sokkal soványabbnak nézett ki mint az újságokban, és az arca beesett, sápadt volt. Kicsit remegett is, ahogy az orvosába kapaszkodott. Hosszú köntöst viselt, mely halkan súrolta a padlót. Léptei bizonytalanok voltak, szemei megduzzantak a sok sírástól.
- Kindes Diána! – kiáltott fel Andor tetetett örömmel. – Yubal doktor! Micsoda meglepetés!
Yubal megütközve nézett Andorra.
- Maga meg kicsoda?
- Andor vagyok – mosolygott a férfi. – Diához jöttem.
- Diához? – Yubal Diára nézett. – Nem tudok róla.
- Hallottam a szörnyű hírt. – Andor sajnálkozva nézett Diára. – Szegénykém.
- Azt kérdeztem, ki maga! – ismételte meg Yubal. Dia megszorította a karját.
- Ki ez? – kérdezte rekedten.
- Uram! Ne izgassa fel Diát, ha megkérhetem! Pihennie kell! A többit majd megbeszéljük az irodámban.
Andor ebben a pillanatban egy revolvernek tűnő tárgyat rántott elő, Yubal-ra szegezte, és lőtt.
A lövedék hangtalanul hasította át a levegőt, aztán Yubal szívébe fúródott.

Dia rémülten nézett Yubalra, aki csak rámeredt Andorra, és nem szólt semmit.
- Maga... gyil... gyilkos – suttogta az orvos. – M... me... – Dia úgy tűnt, felfogta, hogy baj van; odaugrott Yubalhoz, és megtartotta. Közben érezte, ahogy Yubal ruhája tiszta vér lesz.
- Yubal doktor... – nyögte ki. – Yubal doktor, ne....!
A férfi nem felelt. Dia nem bírta sokáig tartani, így Yubal a földre csuklott, és holtan terült el Dia lábai előtt.
Dia felsikított, Andor pedig felnevetett.
- Szegény!
Dia tédre rogyott Yubal mellett.
- Yubal doktor... Yubal... válaszoljon, kérem...
- A te doktorod halott – felelte Andor. – Sajnálom, útban volt.
Dia felnézett, aztán haragtól eltorzult arccal felegyenesedett.
- Ki vagy te?!
Andor ravaszul csillogó szemmel figyelte.
- Találkoznom kellett veled.
Dia azonban már támadásba lendült: nekiugrott a férfinak, aki azonban számított rá, és kigáncsolta.
Dia felpattant, de Andor ökle arcon találta. Ismét a földre zuhant. Megpróbálta a dühét használni, de a revolver felé repült, majd a fején koppant. Andor Dia fölé hajolt, egészen közel a lány arcához. Felemelt egy kést.
- És most véged!
Azzal beledöfte Dia hátába a kést.
Dia felkiáltott, de aztán nevetett.
- Ostoba – zihálta, és megragadta Andor lábát. – Hát elfelejtetted, hogy engem nem tudsz megölni?
Andor ekkor lecsatolta az oldaláról az eddig elrejtett nyílvetőjét.
- Idegroncsoló is van nálam.
Dia felhunyorgott rá.
- I... ideg... idegroncsoló?
- Úgy bizony – vigyorgott a férfi. – Amúgy is öngyilkos akartál lenni, nem igaz? Így megteheted!
Dia haragja mégis váratlanul érte; nekicsapódott Dia ajtajának, majd a földre zuhant. Dia a revolverét is utánavágta. Nagy-nehezen térdre küzdötte magát, bár a háta iszonyatosan fájt.
- Most én öllek meg téged – nyögte, és utolsó erejével gyilkos villámokkal borította be a férfit. A folyosó képe összemosódott a szeme előtt. Megragadta Yubal vállát, aztán a férfi mellé bukott, és nem mozdult többet.

Nem sokkal később Zsigmond és Niki térdeltek Dia körül. Két nővér borogatást tett Dia homlokára.
- Olyan szörnyű! – sóhajtott fel Niki. – És még megölték Yubal doktort is!
- Yubalt fel lehet támasztani – felelte Zsigmond, Dia arcát figyelve. – Dia elvégre Lagerfeltes mester. Hatalma van a halál felett.
- Dia...! Hát igen, de Dia most nem tudja feltámasztani!
- Ha magához tér, még megteheti.
Dia ekkor nyöszörögni kezdett, aztán lassan felnyitotta a szemét.
- Dia! – kiáltott fel az egyik nővér. – Hál’ Istennek!
- Mi... hol... hol van... a... gyilkos? – motyogta a lány. Erősen verejtékezett az arca, és látszott, hogy nagy erőfeszítésébe kerül még a beszéd is. – Hol...?
- Őrizetbe vették – válaszolt Niki. – Alaposan elintézted, mert állítólag kómában van.
Dia felnyögött.
- Megölte... megölte Yubalt...
- Igen. Fel tudod támasztani? – kérdezte Zsigmond.
Dia erre felé fordította az arcát.
- Nem tudom – suttogta, és újra nyögött egyet. – Lehet. A... hátam...
- Bekötöttük. Most már nincsen baj.

Dia hirtelen felült, aztán nagy-nehezen talpraállt, barátai és a nővérek nagy ijedelmére.
- Hol van a gyilkos?! Hol van...? – kiáltotta erőtlenül. Hangja nyögésbe fúlt, és összeesett.
- Dia! – a nővérek odasiettek hozzá. – Dia...
Niki aggódva Zsigmondra nézett.
- Egyet nem értek – mondta halkan. – Úgy hallottam, ez már a második merénylet volt Dia ellen. De hát Dia ebben az évben jóformán küldetésen se volt! Ki akarná a halálát akkor?!
- Dia sok ellenséget szerezhetett – gondolkozott el Zsigmond. – Elvégre elég híres lett.
- És azért akarják megölni?!
- Nem tudom. De valami oknak kell lennie.
Diát visszafektették, és elzavarták Nikiéket, mondván, hogy Diának feküdnie kell.
Mikor Dia újból magához tért, a nővérek megkérték rá, hogy élessze fel Yubalt, ha tudja.
- Hát... megpróbálhatom – motyogta a lány, és Yubal fölé hajolt. Ritkán csinált ilyesmit, mégis érezte, mit kell tennie. Tenyerét az orvos homlokára helyezte, és behunyta a szemét.

Egyre fojtogatóbbnak érezte a levegőt. Mintha valaki elszívta volna az erejét. Lüktető fájdalom hasított a fejébe. Felordított, de a keze alatt megjelenő sárga fény nem engedte, hogy felálljon. Ordítva és rémülten bámulta Yubalt. A nővérek igencsak megriadtak Dia ordításától, de tétlenségükben csak nézték a mestert.
Aztán Diába hasított valami.
- Lagerfelt! – kiáltott fel, éppen akkor, amikor Yubal feléledt. Dia teste nekicsapódott a falnak, mintha egy láthatatlan erő hátrataszította volna.
- Dia! – kiáltottak fel az ápolók.
- Semmi baj – zihálta a lány. Vadul kapkodta a levegőt, és felállni sem volt ereje. – Lagerfeltet... megtámadták...
- Tessék? – hökkent meg az egyik nő.
- Lagerfeltet megtámadták! – kiáltotta újra Dia, és nagy-nehezen felállt. A folyosó vége felé botorkált.
- Dia, állj meg! – az ápolónők utána futottak. Egyikük ottmaradt Yubalnak segíteni. A férfi igencsak nem volt tudatában, mi is történt vele.

Dia lesietett a lépcsőn. Őserdőt látott maga körül, szeme előtt máris az égő iskola képe lebegett. Sötét árnyak bukkantak elő a fák mögül. Haragjával megpróbálta eltaszítani őket, de csak még többen lettek. Aztán megbotlott, lebukfencezett a lépcsőn.
Erre felriadt. Nyögve próbált talpra kecmeregni.
- Dia!
Hátranézett. Az ápolók odarohantak hozzá. – Minden rendben?
- Semmi bajom – sziszegte összeszorított fogakkal, és kitépte magát a nővérek markából. – Meg kell mentenem Lagerfeltet... eresszenek!
- Dia!
Dia tovább vonszolta magát.
- Hagyjanak! – vetette oda a nővéreknek. – Érzem, hogy baj van!
- Nincs baj, Dia, nyugodj meg!
Dia hirtelenjében rohanni kezdett. Sikeresen elérte a bejáratot. Kirohant az utcára. Csak az volt benne, hogy Lagerfeltet megtámadják, és nem lesz, ki megvédje. Oda kell érnie...
Már látta is az iskolát. Kifulladva, az oldalát szorongatva belökte az ajtót, de rögtön hasra zuhant. Nem tudott felkelni. Árnyak ragadták meg. Felordított. Már nem hallott semmit, ismét köd borult köré.
„Nem tudok szabadulni, nem tudok szabadulni... meg fognak ölni... meg fognak ölni... végem van...” – gondolta, s remegve kinyújtotta a kezét.
- Hagyjatok... nem öltök meg... nem... nem hagyom!
Lagerfeltes diákok siettek oda, megfogták a karját, de ő árnyaknak hitte mindet, és vadul dobálta magát. A földre roskadt, összegömbölyödött, miközben az árnyak beleköltöztek a testébe is, szinte égett tőlük a bőre, a szemeit mintha kifelé nyomták volna, iszonyatos fájdalom járta át minden porcikáját.
- Dia!
- Dia, válaszolj!
- Nyugodj meg!
- Maweda mester!
- Valaki!

Dia ordított. Súlyos láncokat látott magára tekerve. Tagjait ólomsúlyúnak érezte, mégis fáradhatatlanul küzdött ellene, hogy megbénítsák. Már négyen próbálták lefogni, de haragja ereje telibe találta őket, s mind a földön kötöttek ki. Dia szorosan összehúzta magát, karjával védte a fejét, de sírt a kíntól. Az árnyak mindudatlan közelebb jöttek.
- Hagyj! – zokogott fel a lány. – Hagyj!
Karjával a lagerfeltesek felé csapott, kiket fekete alakoknak hitt. Az egyiküket fejen találta.
Maweda és Gwedmir ekkor siettek le a lépcsőn.
- Dia?! – rökönyödött meg Gwedmir. – Mit keres itt?!
- Nem tudom, de jobb lesz, ha sietünk – vágta rá Maweda. – Nézd!
Dia felpattant, vicsorogva egyik, majd másik diákra támadt. Aztán tetőtől-talpig remegve térdre rogyott.
- Neeee! Hagyjatoook...! Áááá! – az árnyak mintha belülről hasogatták volna széjjel. Fájt a feje, az egész arca, a teste. Szédült, hányingere volt. Az arcára szorított kézzel térdelt a földön.

A lagerfeltesek zihálva bámultak rá. Volt, akinek vérzett az orra, vagy a feje. Mások csak a levegőt kapkodták, de egyikük sem mert közelebb merészkedni a Lagerfeltes mesterhez.
Maweda és Gwedmir moccanni sem bírtak a döbbenettől. Végül odasiettek Diához, aki addigra már a földön dobálta magát.
- Segítség! Segítség! Fááááj....!
Valóban fájdalom égette mindenütt.
- Meghalok! – sikította. – Meghalok! Segítsetek! Meg...
- Dia! – Maweda letérdelt, Gwedmir egy gyors mozdulattal lefogta. Maweda a két kezébe fogta Dia arcát, de a lány erre is csak fájdalmasan felsikoltott.
- Mi baja? – motyogta Gwedmir.
Yubal és a nővérek ebben a pillanatban rontottak be Lagerfeltbe.
- Yubal doktor! – kapta fel a fejét Maweda.
A férfi zihálva lépett oda hozzájuk.
- Mi... mi történt Diával? – kérdezte.
- Nem tudjuk. Megint valamilyen rohama lehet – tünődött a Lovagtantanár. – És fáj valamije.
- Dia! Hallasz engem? – hajolt a lány fölé Yubal.
Dia nem válaszolt. Lassan abbahagyta az ordítást, mozdulatlanul feküdt a padlón, összeszorított szemekkel.

Érezte, hogy valaki egy zsebkendővel letörölgeti a verejtéket és a könnyeket az arcáról. A fájdalom kezdett enyhülni. Hagyta, hogy Yubal a karjába vegye. Alig fogta fel, mi történik körülötte.
- Az árnyak... – suttogta erőtlenül még, mikor visszavitték a szobájába.
Az egyik ápoló megitatta egy pohár vízzel. Ekkor merte csak kinyitni a szemét. Nehezen bár, de felismerte Yubal arcát. Mintha a köd is szétfoszlott volna. Aztán eldobta a műanyag poharat, és zokogva borult az orvos nyakába.
- Semmi baj, Dia – dörmögte a férfi. – Nincsen semmi baj.
- Meg akartak ölni! – zokogta bele Dia a mardigói vállába. – Kínoztak! Meg akartak ölni!
- Nyugodj meg, most már minden rendben van.
Dia visszafeküdt, de nem tudott aludni. Yubal mindvégig ott ült mellette.
- Kik akartak megölni? – kérdezte halkan. – Tudsz róla beszélni, Dia?

A lány sokáig csak meredten bámult rá. Aztán elrántotta a fejét.
- Minden... mindenem fájt.
- Ki okozott fájdalmat?
- Mindenem fájt – ismételte meg Dia. – Azt hittem, meghalok!
- Ki kínzott meg? Emlékszel rá?
- Mindenem fájt.
Yubal lemondón felsóhajtott. Végül úgy döntött, megvárja, amíg Dia magától beszél. De hiába, a lány csak azt hajtogatta, hogy mindene fájt.

Egy idő múltán Dia elfáradt, úgyhogy Yubal elhagyta a szobáját, és gondterhelten leült az irodájában.
Már maga sem tudta, mitévő legyen. Mit tehetnek Diáért? Szegény lány már azt sem tudja, kihez és mit beszél, képzelődik, és fájdalmai vannak. Méghozzá megmagyarázhatatlan fájdalmai. Hát mi lehet a teendő ilyen reménytelen helyzetben...?

Folyt. köv.