Egy sellő élete II.

A szépséges arcú sellők észrevették a közeledő, magányos csónakot, amiben Tóni elszántan evezett. Épp ezért, a halhatatlan démonok, ismét rázendítettek mámorító dallamukra. Az öregember, viszont nem torpant meg, sőt a gyengültség, és a kábultság legkisebb jelét sem mutatta. Ezt a habok teremtményei is megneszelték, emiatt, közülük néhányan, a magányos ember közelébe úsztak; majd varázsos hangversenyükbe kezdtek, megpróbálva megbűvölni a „nagyothalló” halászt.
Alig indították el koncertjüket; Tóni kezében, rögtön megállt az evező. Határozottsága, azonnal eltűnt az arcáról, megmerevedve hagyta, hogy a sellők belekapaszkodjanak, csónakja peremébe, és a Tiltott Partszakasz szikláihoz vezessék.
A szirének elégedetten mosolyogtak; tudták, hogy könnyű zsákmány lesz, az ostoba vénember. Szép hangjuk nem halkult el, sőt egyre dallamosabban bűvölték Tóni fülét. Az apó pedig nyugodtan tűrte, amint egyre több halfarkú teremtmény úszott a közelébe. Kíváncsian figyelték az agg mély ráncait, és fehér, gubancos szakállát. Ritka látványosságnak számított e külső tulajdonság a körükben. Ezért érdeklődve nyúltak Tóni felé, úszóhártyás kezeikkel.
Ám az apó, csak erre várt; amint megfelelőnek érezte a pillanatot, jobb kezével megmarkolta szigonyát, és felkészült a „halászatra”.


A szirének kezdeti zavarodottságukban azt sem tudták, mit tegyenek. Mikor megértették, hogy nem fogadta be az idegen „süket” füle, kábító dallamukat. Gyönyörű arcuk megváltozott; szép és igéző mosolyuk eltűnt. Haragosan vicsorítottak a halászra, aztán egy gyors mozdulattal a víz alá buktak.
Viszont az egyik sellő nem volt elég fürge. Az aranyhajú, nőstény vízi tündér nyakába, váratlanul Tóni hálója zuhant. A szirén próbált segítséget kérni társaitól, de azok cserbenhagyták. Úgy eliszkoltak, - a sikolyára ügyet sem vetve - mintha ők is algát tömtek volna a fülükbe.
A fogoly szabadulni próbált, fickándozott, de a ruganyos ketrece nem eresztette. A háló, az őt szorongató, érdes kezű apónak, hűen engedelmeskedett. Kinek az izmait hiába gyengítette meg a kor, erősen kitartott.
- Úgysem szabadulsz, kis halacskám! – vicsorogta, miközben, csónakjához húzta zsákmányát.
A női szirén, egyre eszeveszettebben csapkodta a vizet, ám, amint a csónak oldalának csapódott, csupán, egy elkeseredett sikításra volt ereje, aztán örökre elnémult.
Vörös vérét a tenger hullámai sodorták tova. Pirosra festette a környező szürke szirteket és a csónak oldalát. Tóni még egy ideig nézte a vergődő lény haláltusáját, aztán kihúzta szigonyát a szirén hátából. A vízben, úgy-ahogy megtisztított a fémet, majd óvatosan csónakjába fektette. Hálóját utazóeszköze oldalához kötötte, és evezőjével ellökte magát a legközelebbi sziklától, majd a biztonságos part felé vette az irányt.
Nem volt bűntudata, sőt még büszkeséget is érzett. Örült annak, hogy egy ártó démonnal kevesebb lett a világon. Ám, amint a lassan kitisztuló égboltra nézett, hamar rá kellett döbbennie, hogy sietnie is kell az evezéssel, mivel nagyjából három, rövidke órája maradt napnyugtáig. Attól is tartott, hogy a halott szirén társai, esetleg bosszút állnak majd rajta. Azonban félelme alaptalannak bizonyult. A visszavezető úton egyetlen halfarkat sem látott; így semmi sem akadályozta abban, hogy kikössön a sekélyes parton.


Az apó gyorsan kivonszolta zsákmányát a partra, és sebtében tüzet rakott. Még egy utolsó, sajnálkozó pillantást vetett, áldozatára. Megcsodálta bőrének fehérségét, valamint testének kecsességét. Egész formás lánynak vélte, ha uszonya helyett, lábai lettek volna.
Merengéséből, azonban, gyorsan magához tért. Ismét fellobbant szemében, az eltökéltség tüze.
A női rész húsához nem mert hozzáérni, inkább a pikkelyes farokból vágott le egy kis darabot, és megsütötte rögtönzött tábortüzénél. A tetemtől, távolabb verte fel a vackát; nem akart a megcsonkított sellő közelében maradni. Miközben sült a hús, Tóni kikotorta az algát mindkét füléből, és azon tűnődött, hogy valóban igazat mond-e a legenda:
- Tényleg fiatal, és halhatatlan leszek?
Majd látva, hogy az oszladozó felhők mögül kikukucskáló Nap, kezd nyugovóra térni, lekapta a nyársról a húst, és még melegébe befalta. A forró étek, égette a nyelvét és a száját. Kicsit keménynek is találta; ám ez, nem igazán zavarta. Szinte nem is rágta, úgy nyelte a leharapott falatokat. Nem érezte az ízét, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Ha lett volna ideje jobban átgondolni, hogy egy fél-ember testrészét csócsálja, biztosan, azon nyomban kiöklendezi.
A „lakoma” végeztével, aludni tért; ám még látta, hogy elejtett sellője teste az éjszaka leszálltával semmivé válik. A szeme előtt, percek alatt semmivé oszlott zsákmányának húsa, erőteljes fehér fény kíséretében. Csupán néhány csont maradt emlékeztetőül, viszont ezek is hamar porrá váltak. Az apó, mégis félem nélkül közelítette meg; a maradványok mellé térdelt, beletúrt a hamuba és elégedetten, így szólt:
- Az erőd, most már engem fog szolgálni - úgy érezte, hogy a megpróbáltatásai itt véget érnek. Nem lesz más dolga, mint lefeküdni és várni, hogy hajnalban ifjúként ébredjen.


Az éjszaka közepén, azonban rettenetes görcsök gyötörték. Az öreg nyugtalanul forgolódott rongyos fekhelyén, és úgy érezte, mindjárt belehal a kimondhatatlan fájdalmaiba. Hideg rázta, mégis forró volt a homloka. Hányinger kerülgette, de képtelen volt kiadni magából a vacsoráját. Mintha, az önálló életre kelt volna. Úgy feszítette a gyomrát, mintha az egész sellő maga elevenedett volna meg benne.
Belőle fog újjászületni a szirén, miközben elemészti a testét! Elpusztítja! Bosszút áll rajta, amiért megölte!
Tóni, úgy érezte, hogy ruhái iszonyatosan szűkek, és testét dörzsölő durva szövetté válnak. Eddig még sosem volt ilyen érzékeny a bőre; nem tudta elviselni ezt a rengeteg kínt. Ezért, ledobálta magáról szegényes gönceit, és anyaszült meztelenül a vízhez vonszolta magát. Nem értette, miért cselekszik így. Talán azt hitte: hogy, terhe, ott akar megszületni. A tengerbe fog világra jönni az, az új szirén, akiért akaratlanul, a saját létét fogja áldozni.

Tóni most már sejthette, hogy mit élhet át egy vajúdó anya - de ő nem akarta ezt az érzést.
- A legenda, hamis! Nem halhatatlanságot, hanem szenvedést hoz arra, aki eszik a sellők húsából - nyöszörögte fájdalmában, miközben a tengerbe mártotta remegő testét.
Amint, bőre a hűsítő vízhez ért, úgy érezte, lassan a kínjai is alábbhagynak.
Már egy ideje a sekély tengerpart felszínén lebegett, és kezeivel a part nedves köveit markolta; de még mindig nem volt képes lábra állni. Emiatt, a fejét jobb, kinyújtott karjának vállára helyezte, így az arca nem merült el a vízben. Közben, pedig engedte, hogy testét a hűsítő hullámok ringatózva simogassák.
Nagyon gyengének érezte magát. Már azt sem tudta, hogy mit gondoljon. Egyszerűen, csak hagyta, hogy a szelíd tenger álomba ringassa. Az sem tűnt már fel neki, hogy a fájdalma szinte teljesen elmúlt, és hogy most esetleg, a hideg vízben fogja majd lelni a halálát. Képtelen volt a szárazföldre vonszolni magát, a kimerültség az egész testét átjárta. Úgy hitte, most már képes aludni; akár örökre is, ha kell. Beletörődött a sorsába: jöjjön, aminek jönnie kell.



Hajnalodott, amikor Tóni magához tért. A Nap első sugarai, lágyan megcirógatták vízben ázó testét. A halász lassan nyitotta ki a szemét; kábán körbenézett, és értetlenül bámulta a kavicsos partot.
- Élek?... Nem haltam meg! - kurjantotta vidáman. - Ez hihetetlen!
Kinyújtott karjaira nézett, ami már nem egy öreg halász érdes mancsaira hasonlítottak, hanem egy ifjú kezére. Olyan selymes volt a bőre, akár egy grófkisasszonynak, mintha nem is a tengerben áztak volna fél éjszakán át.
Elkezdett harsányan kacagni; hangja, úgy csilingelt, akár egy kamasznak, amikor szerelmes dalokat énekel kedveséről, vásárba menet. Arcába csüngő vizes haja, ismét visszanyerte, régi, élénkvörös árnyalatát. A megfiatalodott Tóni, jobb kezével végigsimította az arcát. Eltűnt a szakálla és a ráncai.
Kedve lett volna táncra perdülni, vagy elfutni a falujába. Hogy ott, mindenkinek elmesélhesse, milyen csoda történt vele. Azonban, hiába próbálkozott, képtelen volt talpra állni; úgy vonaglott a vízben, mintha béna lenne a lába.
- Az nem lehet, hogy... - alig mert hátranézni.
Két szőrös lába helyén, hatalmas, smaragdzöld pikkelyekkel borított halfarok csapkodott. Tóni a hátára fordult, és megpróbált felülni, de képtelen volt rá. Kezeivel félve érintette meg az uszonyát, nem hitte el, hogy ez a valami, mostantól, tényleg az ő végtagja lesz. Azonban, amint ujjai megérintették a csillogó pikkelyeket, felfedezése bizonyossá vált. Azonnal elkapta a kezét, és teli torokból ordítani kezdett:
- Becsaptak! Én ezt nem így akartam!



Emberek közeledtek a távolból, akik Tóni halászfalujából származtak. Az ifjú felé futottak, azt hitték, hogy a parton kiabáló szerzet, a tegnap elsüllyedt hajó egyik szerencsés túlélője; ám amint meglátták, a vízből kiemelkedő, ingerülten csapkodó, hatalmas zöld halfarkat. Megmarkolták, magukkal hozott szigonyaikat, és üvöltve Tónira támadtak:
- Átkozott ördög!
- Mit tettél a tengerészekkel?! Te, szörnyeteg!
- Öljük meg!... – mindegyik legény, ingerülten kiabált.
A frissen sellővé vált Tóni, látva a lincselni vágyó tömeget, egyből menekülésre fogta a dolgot. Meg sem próbált magyarázkodni. Gyorsan ellökte magát a kavicsos parttól, és amilyen hamar csak tudott beúszott a nyílt tengerre.
Kezével hajtotta magát, míg uszonyával, úgy csapkodta a vizet, mintha mindig is sellő lett volna. Eközben próbálta a feléje repülő dárdák, és kövek útjából kitérni. A parton szitkozódó tömegtől, mihamarabb távol akarta tudni magát.
Mikor kellő messzeségbe ért, a haragos csőcseléktől; visszanézet rájuk, majd az öklét rázva, hatalmasat üvöltött. Aztán a víz alá bukott, és eltűnt a sötét mélységben.
„Nyomorult halászok!” - átkozódott magában Tóni. – „Azt hiszik, hogy csak, úgy elüldözhetnek innen? Hogy, hagyom magam megöletni? Mit képzelnek ezek magukról? ... De, várjatok csak! Majd, én megmutatom nektek, milyen az örökké élő fiatalok lángoló bosszúja! Megtudjátok szánalmas halandók, hogy nem érdemes ujjat húzni egy sellővel!”