Mesteri hatalom 1.

Mesteri hatalom
Írta: Bíró Krisztina


A 17 esztendős Kindes Diána nem tud túllépni Lawren Sándor meggyilkolásán. Kórházba kerül, egyre jobban szenved. Úgy érzi, senki nem tud már segíteni rajta. Mint Lagerfeltes mester, öngyilkossággal tud csak véget vetni az életének, s ezzel többször kísérletezik is. Csakhogy az egyik legerősebb harcosnak tartják, kit semmiképpen nem veszíthetnek el. Mardigónak szüksége van harcosaira. A legújabb fegyverrel azonban éppen a mestereket célozták meg – s a reménytelenség igen gyakran örök mélybe taszít.
A mardigói idegszanatóriumban sincs vége Dia szenvedésének – napról napra egyre reménytelenebbnek látja az életét. Hiába már minden – csak a halált látja maga előtt.
Gwedmir mester új tervvel áll elő, de már az első lépésnél kudarcot vall. Néhány ember azonban kész a feladatra, s együttes erővel elindulnak a veszéllyel teli útra, hogy feloldják az ősrégi átkot, és belépjenek az Élet Barlangjába. Azonban csakhamar rájönnek: nem várt veszélyek ezrei leselkednek rájuk...



Kindes Diána nagyon ritkán gurult dühbe. Voltaképpen szinte soha nem vesztette el a fejét, semelyik pillanatban, még akkor sem, ha már nagyon szorult a huruk a nyaka körül.
De voltak napok, amikor kifordult önmagából, s ez minden egyes nappal hosszabb és hosszabb lett.
Egy olyan harcos, mint ő, sosem ítélkezhetett meggondolatlanul. Márcsak azért sem, mert ha rosszul cselekszik, akár az esküt is megszeghette volna. De akárhányszor meg kellett ölnie egy gyereket, mindig szívbe markoló érzés volt, és olyankor sokáig hallgatásba merült.
S amikor az élete fenekestül megfordult – nos, akkor érezte először azt, hogy nem bírja sokáig lelkileg, főleg a barátja meggyilkolása után. Pedig erős volt. Ritkán ingatták meg a hitében, és elfogulatlanul próbált dönteni egy-egy tanítvány sorsa felett.
Életében nem érezte olyan magányosnak magát, mint a Sanyi halálát követő napokban. Rengeteget sírt, nem tudott semmire sem koncentrálni. S miközben egyre jobban elzárkózott a külvilágtól, egyre bosszúszomjasabbá vált.
Mardigónak rengeteg újrakezdenivalója akadt. A közeli bolygók még mindig olykor sereget uszítottak rájuk, mert tudták: elhulltak a legjobbak, most már gyenge a védelem.
Dia mégsem értette, mit akarnak elérni ennyi Lagerfeltes és mardigói megölésével. A gyilkolászást amúgy sem tartotta épp szórakoztató elfoglaltságnak. És mindez egy réges-régi király kegyetlensége miatt! Hihetetlen.
És hihetetlen az is, hogy az ő barátja, valamint rengeteg tanára és osztálytársa is áldozatául estek ennek az értelmetlen háborúnak, aminek csak egy célja lehetett: minél több ember halála. De hát mit érnek vele? Megbosszulhatják ártatlanokon egy ősrégi história szereplőjének gaztetteit, ez igaz, kiélhetik tombolási vágyukat. De az, hogy mindenki vérszomjassá váljon? Annak mi az értelme? Semmi.
És mégis, úgy tűnt, ez a forgatag, ami eddig sosem tudta megkörnyékezni, magával ragadta őt, Diát is.

Sanyi halála után teljesen megváltozott. Ingerültebb lett. Sosem állt úgy a dolgokhoz, mint azelőtt. Régen Sanyival mindig kiegészítették egymást – ha az egyik fáradt, a másik biztatta. De ennek már vége. Nem volt senki, aki lelket önthetett volna a lányba. Így hát lassan Dia belesüllyedt a bánatba. Ritkán szólt, és alaposan elhanyagolta a külsejét. A karikás szemek és a szembetűnő fogyás mellett a tanulmányai megromlottak, a haja állandóan kócos volt.
Emellett pedig rémálmok is gyötörték. Egyszóval Kindes Diána lelkileg katasztrofálisan összeomlott.
Az új arcokat és tanárokat is nehéz volt megszoknia. Gwedmir mester és Edila tanárnő maradt csak életben a régiek közül. Dia osztálya is jelentősen megfogyatkozott:
Aerti Leila, Vores Kinga, Jeles Katalin, és Katona Balázs élte csak túl a tavalyiakat.
Így összevonták őket az ötödikesekkel.
A Lovagtant egy ősz hajú nő tanította, aki igen kedves volt és jó harcos – de Dia például könnyűszerrel lefegyverezhette volna. A Varázstant egy férfi tanította, akit nagyon utáltak a diákok.

Mivel Dia Nikit is elvesztette, hisz a lány a múlt évben végzett, még jobban magányosnak érezte magát. Nem volt ott már semmi, ami Lagerfelthez kötötte volna.
- Akárhányszor rád nézek, mindig elfog a nyugtalanság – mondta Leila neki egyik este, mikor meglátta Diát kuporogni az egyik sarki fotelban. Leguggolt hozzá.
Dia nem válaszolt, csak nézett maga elé, mint aki nem is hallja Leila szavait.
- Dia – noszogatta a lány szelíden. – Össze kell szedned magad! Lagerfeltes mester vagy, nem? Muszáj példát mutatnod másoknak! Nekem is fáj, hogy ennyien meghaltak, de mégis talpra tudok állni!
- Te nem voltál együtt vele négy évig. – Dia rekedt hangja furcsán csengett. – Te nem szeretted őt úgy.
- Nem – ismerte el Leila. – Én Mátét szerettem.
- Máté nem szeretett téged.
- De ő is halott.
Hallgattak.
- Sanyi annyiszor meghalhatott volna. És pont akkor.
Dia lehajtotta a fejét, és folytatta:
- Nem tudom elhinni. Nem tudom.
- Dia, Sanyi biztosan nem szeretne így látni téged. Alig alszol, és így meg fogsz bukni.
- Kit érdekel! – csattant fel a lány dühösen. – Nem érdekel semmi, érted?! Ha kicsapnának, az se érdekelne!
- Túl kell lépned rajta. Sanyi meghalt.

Dia összeszorította a száját. Leila felegyenesedett, lenézett rá, aztán otthagyta őt.
Merengőn bámulta a padlót. Nem gondolt semmire, üres volt az agya. A lelkében lakozó félelmes szörnyeteg pedig jólesően nyújtózott egyet.
Fáj? Bocsáss meg. Nem tudok mit tenni.
Örülök, hogy itt vagy velem, Dia.
Maradj velem, Dia! Mindig maradj velem. Szükségem van rád.
Dia felnyitotta a szemeit. Sanyi. Ha Sanyinak szüksége volt rá, akkor miért hagyta itt? Ha annyira szerette őt, miért okoz ekkora fájdalmat?
Veled maradok, akármi történjék.
Nem maradt velem – gondolta Dia. – Itthagyott örökre.
Szerette Sanyit. Jobban, mint bárki mást a világon. Hiába lett Mester, a fájdalmára nincsen gyógyír. Őt csak Sanyi gyógyíthatná meg, de ő már nem fogja. Nem tudja.
- Dia?
Dia felkapta a fejét. Maweda volt az; az új Lovagtan tanár.
- Minden rendben, Dia? Kimerültnek látszol.
Dia nem válaszolt. Végül halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Semmi bajom, Maweda mester.
A nőt azonban nem tudta becsapni. Leült a szemközti fotelbe.
- Dia, tudom, hogy miken mentél keresztül. Nem csodálom, hogy szomorú vagy. Borzalmas lehetett.
- Igen, az volt – bólintott Dia sírós hangon, s szemét elárasztották a könnyek. – Nagyon.
- Legalább Lagerfeltes mester lettél. Ez sem vidít fel?
Dia megrázta a fejét.
- Én nem akartam, hogy mester legyek. Én nem akarok semmit az élettől. Én most... most már nem. Nem tudok meghalni, de talán jobb lenne.
- Ne beszélj butaságokat, Dia! Az Élet nagy ajándék.
- Ajándék, amit szintén az Élet vesz el tőlünk! – Dia hangja remegett. – Akkor minek élni?!
Maweda felsóhajtott. Kinyúlt, hogy megsimogassa Dia kezét, kimutassa, hogy együtt érez vele, de a lány elrántotta a kezét.
- Gyűlölöm a világot. – nem nézett a mester szemébe. – Nem akarok élni. Nincs rá szükségem. Amiért érdemes volt szenvedni, megbukott. Hát akkor pont én, aki tovább szenved, miért élek túl mindent?
Maweda hallgatott.
- Azt mondták rám, nagy harcos vagyok, szükségük van rám. Arra nem gondoltak, hogy egyszer én is meggyengülök? Hogy egyszer nem fogom tovább bírni? Lagerfeltes mester vagyok, s lám, meglőniük sem kell ahhoz, hogy kilátástalannak találjam az életemet. Itt ülök, a közelgő vizsgáim előtt, és senki se foglalkozik azzal, hogy nem vagyok képes harcolni. – megvetően horkant egyet. – Egyszer, úgy szeretném, ha rájönnének, hogy milyen fájdalmat érezni belül, úgy igazán! Amikor fáj, és tönkretesz!
Dia elhallgatott. Nagyot nyelt, hogy visszafojtsa kitörni készülő könnyeit.
Maweda a szavakat kereste.
- Igen, teljesen igazad van, Dia – mondta csitítóan. - De ha keresnél magadnak valakit, aki túl tud léptetni a fájdalmadon...
- Nem! Nekem nem kell senki! Minek? Hogy megint elveszítsem a végén? Nem. – a fejét rázta. – Halandó nem kell.
- És ha egy másik mestert keresnél magadnak?
- Nekem nem kell senki, csak Sanyi.
- Sanyi meghalt.
Dia lehajtotta a fejét.
- Tudom. De nekem mégsem...
Maweda felsóhajtott.
- Borzasztóan nézel ki, Dia. Egy Lagerfeltes mester nem hagyhatja el így magát.
Dia nem felelt.

„Ha Sanyi itt lenne...” – gondolta csüggedten. Utolsó évét tölti Lagerfeltben, mégsem érzi azt, hogy otthon van. Nem fél attól, hogy ezután máshol alszik. Hogy többet utazik majd, és többet küzd mint egész eddigi életében. Már minden életérzés meghalt benne. Neki mindegy volt, mit csinál a többi élő. Ő csak egy külső szemlélő lett.
A világ, melyet megalkotott, elhagyta őt.

Észre sem vette, hogy Maweda továbbállt. Némán bámult a padlóra, ugyanolyan üres tekintettel, mint az előbb. Bárki mondhat neki bármit, nem érdekli.
Nem tudta, meddig ülhetett ott, de végül rászánta magát, hogy lemenjen az étkezőbe.
Semmi étvágya nem volt. Az étkező, melyet sikerült újjáépíteni, barátságos volt. Ugyanazok a padok, és székek. Ugyanaz a terem, ahol Sanyival minden nap ettek.
De mégis, már mennyire másnak látja ezt is!
Megállt a vidáman csevegő diákok mögött, nézte őket. Milyen gondtalanok! Ők persze, nem tudnak semmit...
- Kindes!
Dia összerezzent, és megfordult. Legnagyobb meglepetésére Jukasi Lénárd sietett felé – az, aki tavaly magába akarta bolondítani őt, és végzős volt, de pár napja ismét Lagerfeltben tartózkodott.
- Szia, Lénárd – köszönt tartózkodóan.
- Figyu, nem... nem jönnél velem egy kicsit?
- Minek?
Lénárd megvonta a vállát.
- Csak dumálni.
- Megint bájitalt akarsz adni? Mert akkor kösz, inkább kihagynám. – azzal Dia hátat fordított a fiúnak, de Lénárd elkapta a karját.
- Nem, dehogy! Az már... az már rég volt.
Dia szemében megvillant valami.
- Nem volt az olyan régen!
- Jó, tavaly, de azóta annyi minden történt... én...
- Igen, tényleg sok minden történt. De ettől függetlenül még mindig nem értem, mi mondanivalónk lenne egymás számára.
- Figyelj, Dia, tudom, hogy szemét húzás volt, amit tettem, mert miattam balhéztatok össze Lawrennel... tényleg ökörség. De én nem mindig vagyok ilyen!
- Mit gondolsz, Lénárd, mióta érdekel engem, mikor milyen vagy?
Lénárd bosszús arca elárulta, hogy kezdi feladni.
- Csak sétálni hívlak, ebben mi a rossz?!
- Semmi rossz nincs benne – felelte erre Dia -, csakhogy nekem se kedvem, se időm nincs sétálgatni.

Lénárd megeresztett felé egy vicsorgó mosolyt, de aztán vállat vont.
- Hát jó, nem nyaggatlak... na csá.
Dia izzó tekintettel nézett utána.
- És ne akarj nálam próbálkozni! – kiáltott a fiú után, azzal dühösen félrelökött egy elsőst az útjából, és lezuttyant egy székre. Elege volt. Meddig kell még tehetetlenül várnia, amíg történik valami? A napok elteltek, de olyan monotonná vált az élete, hogy ettől majd’ megőrült. És Jukasi meg itt nyaggatja őt!
Aztán beléhasított egy gondolat. Egy fájdalmas gondolat, méghozzá Sanyi szüleinek meglátogatása. Nem tudta miért érezte azt, hogy oda kell mennie, mert ott vigaszt talál, de egyből felállt, és felkereste az igazgatót.

Jrewalt egy nagyon csöndes ember volt, de pontosan ezért tisztelték annyian. Senki se hitte volna, hogy csak huszonnyolc éves. Feltűnően jóképű Lagerfeltes mester volt, s amit egyszer elhatározott, véghez is vitte. Dia úgy gondolta, Jrewalt pontosan az, aki meg fogja érteni.
Felsietett a dolgozószobájához, és bekopogott.
- Tessék!
Dia lenyomta a kilincset, s belépett.
- Jó estét!
Jrewalt elfordult az ablaktól. Mikor meglátta Diát, mosoly terült szét az arcán.
- Nohát, Dia! Mi járatban?
- Szeretnék... kérni valamit.
Jrewalt bólintott, és az íróasztala előtti székre mutatott.
- Hát akkor, foglalj helyet!
Azzal ő is leereszkedett a székére.
- Most jelenleg nincsen küldetés számomra a Föld közelében? – kérdezte Dia.
Jrewalt meglepetten nézett rá. Az állát simogatta.
- Azt hiszem, nincs. – az asztalán heverő papírstócra nézett, és előhúzott párat; átlapozta.
- Jukasi Lénárdnak kell egy hónap múlva elutaznia, Vores Kingának, és Vági Rebekának – tudod, ő nagyon tehetséges Lagerfeltes volt, akkoriban végzett, amikor te Sanyival a Zombik Völgyében voltál. Hamarosan talán a Rendünk úgy is dönt majd, hogy mester lesz – mert hát, gondolom tisztában vagy vele, hogy nem mindenkiből lehet mester...
- Igen, tudom – vágott a szavába Dia türelmetlenül. – És másnak nincsen feladata?
- Számodra nemigen – csóválta a fejét az igazgató. – De mondd, miért kérded?
Dia beharapta az ajkát.
- Tudom, hogy idén végzek Lagerfeltben, de... Amit kérni szeretnék, egy kis idő – távollét Lagerfelttől.
- Szabadságfélére gondolsz?
- Nem. Sanyi szüleihez akarok elutazni.
Jrewalt kicsit ijedten nézett rá.
- Sanyi szüleihez? – ismételte. – Csak nem akarod...
- De igen – vágott a szavába Dia. – El akarom mondani. Mesteri kötelességemnek tekintem – elvégre mi azért is vagyunk részben, hogy a Jegykönyvekről való hírt elvigyük a szülőknek, nem? Vagy a... vagy a halálhírüket.
- Dia, idővel úgyis megtudják. – Jrewalt előrehajolt. - Miért pont te akarsz elmenni oda? Ahelyett, hogy összeszednéd magad...
Ebben a pillanatban valaki kopogott az ajtón. A férfi kiegyenesedett, és emelt hangon megszólalt:
- Tessék!

Dia nagy meglepetésére maga Edran lépett be – az a mardigói tanár, aki még másodikban a Bolygótant oktatta. Dia nem sokat találkozott vele azóta. Edran szakállt növesztett, kicsit sápadtabb és beesettebb volt az arca, mint régen – az a vicces arca is sokkal ijesztőbbnek hatott. Fekete köpenyt viselt, és fehér tunikát. Lábát egyszerű sötét csizmába bujtatta.
- Elnézést zavarás – kezdte halkan -, de hír hoz... hoztam.
- Ah, Edran – bólintott Jrewalt. – Egyáltalán nem zavart meg – csak Diával beszélgetek. Nos?
Edran nyugtalanul nézett a lányra.
- Rossz hír – mondta. – A... egy gyerek... küldetés volt... de... fej... fejbelőtték.
Jrewalt szeme egy pillanatra megvillant. De a következő pillanatban, mikor megszólalt, hangja ugyanúgy csengett, mint eddig.
- Fejbelőtték az egyik diákunk?
- Igen.
- Név szerint kit, és hol?
- Kathbodán történt... neve... Vágot János, tizenöt éves.
- De hát János nagyon tehetséges volt, főleg varázslásban! Akkor meg hogy...
- Hírek szerint nagy szerencsétlenség. Éppen le akar vágni ellenség fejét, mikor lelőtte.
Jrewalt mélyet sóhajtott.
- Ki látta? – kérdezte szomorúan. – És mi történt a tolmácsával?
- Egy bennszülött – felelte Edran. – János fordítója meghalni. Azonnal értesítés volt Lagerfelt... Lagerfelt...
- Lagerfeltnek? – segítette ki őt Dia.
- Igen – bólintott megkönnyebbülten a mardigói. – Én fogad üzenet.
Az igazgató összeszorította a száját.
- Én magam küldtem Kathbodára Jánost – mondta csendesen. – Fontos küldetés volt. Nem hittem volna, hogy valaha történhet ekkora szörnyűség. Így Kathboda is elveszik.
- Hacsak nem megy oda valaki segíteni – jegyezte meg Dia.
A két férfi feléje fordult.
- Segíteni? Dia, mire gondolsz? Kit tudnánk odaküldeni?
- Bárkit.
- Várj csak... Kathboda nincs messze a Földtől. Vállalkoznál rá, hogy elmész oda?
- Én?!
- Miért ne? Ha jól emlékszem, amúgy is küldetés felől érdeklődtél. Ja, és még valami – fordult vissza Edranhoz. – Adja ki a parancsot János holttestének hazahozatalára! Dia majd értesíti a szüleit.

Dia egyre rosszabb hangulatban hallgatta az igazgatót. Valahogy egyáltalán nem dobta fel a tudat, hogy Kathbodára kell mennie.
Edran elment. Az igazgató ismét Diára függesztette a tekintetét.
- Nemrégiben Jaelok támadták meg Kathbodát – kezdte, de Dia rögtön felcsattant.
- Micsoda?! Jaelok?!
- Igen. Mostanában sok csapatot küldtek szerte a világban. Ha nem vigyázunk, akár a Földet is megcélozhatják...
- Én nem megyek Kathbodára! – jelentette ki hevesen Dia. – Elegem van a Jaelokból! Elég volt eggyel találkozni!
- Dia...! Lagerfeltes mester vagy, könnyedén legyőzheted őket. Alig vannak tízen! Mások több százzal néztek szembe!
- Én akkor sem megyek! – ismételte Dia eltökélten.
- Másképp nem engedlek el Sanyi szüleihez.
- De hát...
- Mész, vagy nem?
- Megyek – morogta a lány, és dühösen összeszorította a fogát.
- Holnap délután indulsz. Egy tolmács is rendelkezésedre fog állni, név szerint Fodori Tatjána.
- Az meg ki?
- Egy nagyon erős mester; huszonnyolc éves.
- Nagyszerű, még felnőttfelügyeletet is kapok.
- Nem. Harcolni fog ő is, de leginkább rád fogja hagyni.

Dia magában füstölögve felpattant.
- Remélem, hamarosan találkozunk! – intett búcsút Jrewalt, de a lány köszönésre se méltatta, úgy csörtetett ki a dolgozószobájából.
- Elegem van Jrewaltból! – fakadt ki, mikor leült vacsorázni az egyik ötödikes mellé.
- Miért?
- Folyton küldetésre küld! Mintha Eleshar lenne!
- Eleshar halott – felelte az ötödikes. – Kötve hiszem, hogy beleköltözött volna Jrewalt-ba.
Dia elhúzta a száját.
- Mindenesetre kísértetiesen hasonlítanak – morogta, és nekilátott a bundáskenyerének.
Az ötödikes felnevetett, aztán otthagyta Diát.
Az étkező fokozatosan kezdett kiürülni. Dia keze megállt, mikor ismét bele akart harapni a kenyerébe. Tekintete egy nevetgélő csoportra tévedt, akik egy asztallal odébb ültek.
- Fogadjunk, hogy holnap feleltetnek Varázstanból! – mondta egy fiú.
- Ja – morogta a társa, és ferde pillantásokkal nézett körül. – Utálom Bowelt! Baebar sokkal jobb volt! Legalább megértettem, miről van szó!
- Bár Baebar újra itt lenne! – sóhajtozott egy szőke lány.
- Ja – morogta az, aki megjósolta a feleltetést. – Kár, hogy meghalt.
- Engem majdnem lelőttek – szólt közbe egy negyedikes, akiről Dia csak azt tudta, hogy félig magyar, félig mardigói.
- Az semmi! Én túléltem tavaly egy robbanást!
- Figyeljetek, a Nagy Háború annyi embert ölt meg, minek hánytorgassuk fel?
- Baebar volt a kedvenc tanárom! – heveskedett az egyik. – És... és a szemem láttára...
- Lőtték le – fejezte be a szőke lány.
Dia összevonta a szemöldökét. Azt ő nem látta, hogy Baebart hogyan ölik meg.

- Na és Calistar? – vetette föl az egyik.
- Utáltam!
- Én is!
- Azt hallottam, őt is lelőtték – gondolkozott az egyik fiú. – Szerintem sokkal jobb az a tanár, aki helyette van.
- Ja! Szerintem is!
Dia rosszkedvűen elfordult.
„Ostobák. Nem is ismerték!”
Evett volna tovább, de megütötte a fülét a felharsanó kacagás.
- Tényleg ezt mondta?! – nevetett az egyik lány.
- Aha!
- Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel Calistarral – csóválta a fejét egy fekete hajú, nyúlánk srác.
- A kedvenckéje is hasonlóan végezte, mint ő – jegyezte meg egy másik.
- Ki? Hát Calistarnak kedvence is volt?
- Úristen, ne mondd hogy nem tudtad! Lawren.
Dia ledermedt.
- Ja, az a srác, aki olyan híres volt? – fanyalgott a szőke lány, és lesöpört a pólója ujjáról egy szöszt. – Szerintem nagyobb volt a felhajtás körülötte, mint kellett volna. Beképzelt alak!
Dia azon kapta magát, hogy remeg az indulattól, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
- Őt mondjuk kegyetlenebbül nyírták ki... úgy tudom, leszúrták.
- Megérdemelte!
- Miért?
- Unszimpatikus fickó volt nekem – vonogatta a vállát a szőke lány. – De ahogy a halála körülményeit nézzük, másnak is.
- Fú, ha túlélte volna... biztos kinevezik mesternek, mint a barátnőjét.
- Kindest?
- Ja. Tudod ki az, nem? Ugyanolyan híres, mint Lawren.
- Igen, igen, hallottam már róla... de még nem volt szerencsém hozzá. Igazából még a suliba se láttam. Egyáltalán hogy néz ki?
- Hát... ezt elég nehéz elmondani, ha még nem láttad. – Dia látta, hogy a fekete hajú keresni kezdi, úgyhogy gyorsan visszafordult.
- Nem látom sehol – dörmögte a fiú.
- Biztos ugyanolyan, mint Lawren volt. Tudod: két hülye egymásra talál!
Dia ebben a pillanatban felállt. Elment az étvágya.
Elhaladt a kis csoport asztala mellett. A fekete hajú egyből észrevette.
- H-hé! Izé...! Kindes, vagy hogy hívnak!
Dia megtorpant, és lejjebb eresztette a tálcáját.
- Nem akarsz ideülni hozzánk? – próbálkozott a fiú.
Dia végigmérte a társaságot.
- Köszönöm, nem – felelte hűvösen. - Elég kényelmetlen lenne számomra olyanokkal beszélgetni, akik hülyének néznek és a halott barátomat kritizálják.

A szőke lány felszisszent.
- Hallotta! – nyögte ki halkan.
- Igen, hallottam – bólintott Dia, rá nézve.
- Hát ez gáz – morogta a fekete hajú. – De igazából azért mondta Flóra, mert... szerintem... egyikünk se ismert titeket igazán.
- Nem is baj – vágta rá Dia. Tudta, hogy udvariatlan, de nem érdekelte.
De a társaság tagjai nem adták fel.
- Bocsi az előbbiekért, tényleg... na, légyszi, ülj ide!
Dia összeszorította a száját, de végül nyugalmat erőltetve magára így szólt:
- Elviszem a tálcámat, és jövök, jó?
- Köszi! – lélegzett fel a fekete hajú.
Mikor Dia visszatért és letelepedett hozzájuk, a fekete hajú bemutatkozott.
- Én István vagyok.
- Én Flóra – kacarászott a szőke lány.
- Én Dani.
- Én pedig Zénó.
Dia némán biccentett, aztán összefonta a karját.

- Nos? Mit szeretnétek tudni?
- Te tényleg mester vagy? – kérdezte Zénó tágranyílt szemekkel.
- Igen, az vagyok – bólintott Dia.
- És... tényleg halhatatlan, meg minden?
- Igen.
- Hú. Ez tök király lehet. És... öö... mi volt a... a... barátoddal?
Diát váratlanul érte a kérdés, s rögtön érezte, hogy összeszorul a torka.
- Sanyi meghalt. – önmaga hangját is távolinak hallotta, egyszerre öntötte el mindenét a fájdalom. Arca megkeményedett, lelkére az üresség érzése nehezedett.
Flóra cseppet sem látszott megértőnek.
- Azt tudjuk. Hogyan halt meg?
- Erről... nem kívánok beszélni – jelentette ki Dia halkan. – Még nem tudok.
- Oké, bocsi, hogy megkérdeztük – mentegetőzött István.
Dia bólintott, de aztán felállt.
- Sajnálom, mennem kell. További jó mulatást. Sziasztok.
- De hát... – kezdte Zénó, de addigra a Lagerfeltes mester ott sem volt.

Dia sóhajtva leült az ágyára, és kezébe vette az első Varázstan füzetét. Szomorúan megmosolyogta saját, kezdetlegesen gyerekes írását, de erről egyből az jutott eszébe, hogy Sanyi is hasonlóan írhatott, és hogy Baebar tanította őket, akit szintén megöltek...
Felállt, az íróasztalához ült, a fiókjába nyúlt, de itt is csak fájó emlékeket talált. Ajkát összepréselve az ablak felé fordította a fejét.
Mikor fog már tudni egyszer is nem gondolni az egy évvel ezelőtti borzalmakra?
Soha. Ebben biztos volt. Még az idő se gyógyíthatja be a sebeit.

Nem tudott magával mit kezdeni már. Minden napja monoton tempóban telt el: felkelt, bejárt órákra, s az utolsó órától egészen lefekvésig kínozta a magány és a fájdalom.
Úgy érezte, senki nem érti meg őt igazán. Bár a mardigói Nagy Háború kerülendő téma volt az iskolában, úgy tűnt, csak neki, Diának fáj leginkább. Sanyi nélkül nem látott semmi reményt önmaga számára.
Minden éjszaka megjelent lelki szemei előtt a fiú mosolygós arca, vagy éppen az együtt töltött boldog napok percei. A következő pillanatban pedig Sanyi újra holtan hevert a karjai közt, nyitott szemmel.
Hát mit tehetne így?!
Tudta azt is, hogy hiába utazik el Kathbodára. Hiába fog győzni – minden hiába már. Egy éve kifejlesztették a Lagerfeltes mesterek ellen a fegyvert: az idegroncsoló lövedéket. Egy Lagerfeltes mester saját kezüleg véget vethet az életének – s Dia búsan arra gondolt, hogy ez az ötlet egyre többször fordult már meg a fejében, de lépésre sosem szánta el magát – még mindig élt benne egy halvány reménysugár, hátha a holnap jobb lesz... majd holnap történik valami...

De sosem történt.
Elhúzta a függönyt, megmarkolta az ablak szélét, kinyitotta, és lebámult az udvarra. Mi történne, ha kiugrana innen?
Szitkozódva a szoba felé fordult, körülnézett. Miért éljen? Van-e valami, amiért élhet?
Nincs.
Mardigót sem tudja már szolgálni – és az eskü arról szólt, hogy ameddig érzi, tudja szolgálni, addig szolgálja – de hát ő nem tudja már!
A terv villámcsapásként érte, s remegve maga elé húzott egy papírt. Gyorsan írt, a keze vadul remegett.

Aki ezt a búcsúlevelet olvassa, közölje mindenkivel: nem bírom tovább. Én nem tudom már szolgálni se Mardigót, se mást – ha meg is szegem az esküt, halálnál rosszabb nem lehet! Boldogan vetem le magam, bízom abban, hogy odaát jobb lesz... Sok sikert a többieknek!

Kindes Diána

Zokogva, talpig remegve a padlóra dobta a levelet, aztán felmászott az ablakra. Nagyot nyelt, mikor látta a sötét udvart. Hát itt van, mindjárt leugrik, és végre vége a fájdalomnak. Talán még Sanyival is találkozik majd!
Végigcsorogtak könnyei az arcán, s vasmarokkal markolta az ablak szélét. Valóban megoldódik minden...? Biztos, hogy nincs más megoldás?
Nem. Nem tudja megtenni.
Nem oldana meg semmit. Sanyi nem ezt akarná.
- De őérte teszem! – kiáltott fel szenvedélyesen, azzal hátralökte mesteri köpenyét, s kivetette magát a hálószoba ablakán.

Folyt. köv.