Fantasy történetek - 38.oldal

A tűzgolyó nem adta fel. Dia hátranézett. Csaknem megdermedt a rémülettől. Zsigmond megragadta a kezét, és Gyuláék után eredt. Dia botladozva követte.
A tűzgolyó felégette a hidat, és üldözőbe vette a kis társaságot. Gyula hirtelen megtorpant, és rémülten nézett körül.
- Valaki összenyomja a falakat! – kiáltotta. – Látjátok?!
A falak vészesen közelítettek hozzájuk, ettől pedig még inkább futni kezdtek. Bekanyarodtak egy járatba. Még hallották, ahogy a tűzgolyó szétrobban,...

Visszagondolt arra a pár, roxforti évre… Mennyi lányt vígasztalt azzal, hogy egyszer, talán esélye lehet Harrynél. Mennyi nőtársát vezethette volna tévútra, vagy akár Harryt magát, csakhogy győztesen kerüljön ki… De nem. Ellenséged engedd a legközelebb – tartja a mondás. Így, ellenségek szoros, könnyező gyűrűjében telt el hét hosszú, megpróbáltatásokkal teli év...

- Tudjátok – telepedett le melléjük a férfi -, az apám feltalálta a zutót.
- A mit?!
- Zutó. Olyan, mint a... hogy is hívjátok...? Autó! Igen! Autó. Amolyan telepjáróforma.
- Jó. És nekünk mi közünk ehhez? – türelmetlenkedett Zsigmond.
- Az – mondta Botond -, hogy nagylelkű leszek, és odaadom a kulcsát. – előhúzta, és dobálni kezdte.
Gyula felvonta a szemöldökét.
- Így elvihetitek, és elmehettek. Gyorsabban fogtok haladni, az biztos. És a zutó kerekei...

A rejtélyes szörny nem jelentkezett többet. A fiúk a kikészített törölközőkhöz evickéltek. Gyula felvette a nadrágját, egy törölközőt pedig a vállára dobott. Zsigmond és Viktor nem követték a példáját.
Az öreg hamarosan visszatért, és némán intett, hogy kövessék. Hosszú ideig gyalogoltak. Már-már mindegyikük úgy érezte, agyonüti a férfit, amikor egy üregféléhez érkeztek. Fáklyák világították meg a helyiséget...

- A Lagerfeltes mestereknek vannak kötelezettségei, különleges képességei, és hagyományai. Olyanok vagyunk, mint egy nép. Védelmezők, és egyben felfedezők is. A mesterek adják a biztonságot. Ez minden mesterbe beleivódott, amióta csak kinevezték. Érthető tehát, hogy nem fogadják örömmel, ha aggódnak értük...

A sarokban különféle kések, tőrök, varázspálcák és pisztolyok hevertek. Felettük egy kékgyík őrködött.
- Hogy fogunk kijutni? – kérdezte Zsigmond.
Gyula Diára nézett.
- Ha jól látom, mindnyájunk élete Dia kezében van.
- Hogy? – kapta oda a fejét a lány. – Hogy az enyémben?!
- Igen. Neked van medálod meg különleges képességed!
- Azt akarjátok...
- Igen, azt akarjuk – bólintott Gyula...

A kékgyíkok megragadták Zsigmondot, és magukkal vonszolták a föld alá.
- Zsigmond! – kiáltott fel Dia rémülten.
Hirtelen egy hatalmas test emelkedett föléjük.
- Jaj ne! – nézett fel Gyula. Kezével épp a vért törölgette az orráról. – Felébresztettük...!
- Kit? – kérdezte Dia. Mielőtt Gyula válaszolhatott volna, már megkapta a választ. Egy, a többinél jóval nagyobb kékgyík állt előttük – magasabb volt a fáknál is, több tonnás súlya alatt további repedések keletkeztek...

Hideg szél fújt. Mardigo kisbolygója egy őserdőre hasonlított: mindenütt lombos fák, nyirkosság, és titokzatos hangoktól volt hangos a környék.
Niki, Zsigmond, Lénárd és Gyula egyaránt a hátára vette a maga hátizsákját, míg Dia utat tört maguknak a dzsungelben. Teliaggatták magukat fegyverekkel, így biztonságban érezték magukat, Nikinek mégis néha átfutott a hideg a hátán...

- Gwedmir mester, ha néhányan el tudnának menni feléleszteni Lawrent... – Jrewalt előrehajolt, és mélyen a nő szemébe nézett. - ... az valószínűleg elég nagy fordulatot hozna mindannyiunk számára.
- Igen, de miből gondolja, hogy sikerül?
- Bízni sosem késő – felelte az igazgató. – Csak legyenek megfelelő embereink a feladatra.
- Rendben, körülnézek – határozta el Gwedmir. – Azonnal útnak indítom őket...

- És mi a cél?
- Lawren Sanyi feltámasztása.
Zsigmond a homlokát ráncolta.
- Az Élet Barlangjában – fűzte hozzá Niki, mire a fiú szeme elkerekedett.
- Miii?! Ti tisztára meggágyultatok?!
- Miért? – hökkent meg Dia.
- Be nem teszem oda a lábam! Ott simán meghalnánk mind a hárman!
- Zsigmond, nem fogunk meghalni – jelentette ki Niki. – Elvégre Dia mester...