Mesteri hatalom 10.

Hamar maguk mögött hagyták Viktorék hajóját. Botond útközben mindenféléről magyarázott a csapatnak. Viktor végig szemmel tartotta Diát, aki mogorván baktatott utánuk. Gyula hátra-hátravetett néhány pillantást. Ilyenkor mindig nehéz szívvel, sóhajtva fordult vissza.
Botond hosszú, kanyargós ösvényeken keresztül vezette őket végig. Úgy tűnt, vége sincs a túrájuknak.
- Hogy lehet, hogy csak ti ketten éltek itt? – tette fel a kérdést Zsigmond. – Azt hittük, ez a kisbolygó lakatlan. Elvégre eddig csak mindenféle különös izékkel találkoztunk...

Botond felnevetett, és félrehajtott egy faágat.
- Hát igen, vannak bizarr lakói is – bólintott. – Nem sok magamfajtával találkoztam. De az apám többet tudna mesélni erről.
- Hány éves az apád? – kérdezte Viktor.
Botond megint nevetett.
- Hát, én negyvenkettő vagyok, ő meg hetvenkilenc.
- Miii?!
- Ez van – vonta meg a vállát Botond, és megvakarta az állát.
- Hogy- hogy tudtok magyarul? – kérdezte Viktor.
Botond rámeredt.
- Azt hittem, mardigói vagy – folytatta a fiú. – De tökéletesen beszélsz magyarul, pedig azt hallottam, hogy a mardigóiak elég sokat bajlódnak a nyelvvel. Ráadásul – tette hozzá, mikor Botond közbe akart szólni -, magyar neved is van. Ha nem hallottál Lagerfeltről, hogy kerülsz ide?

Kérdésére először hosszú csend volt a válasz. Gyula összevonta a szemöldökét.
- Ez valóban érdekes – fordult Botond felé.
- Hát... igen, magyar vagyok. Az apám Mardigóra utazott volna, de itt zuhant le.
- És te hogy kerülsz a képbe?
- Hát, gondolom az anyámat magával hozta, aki nem sokkal a születésem után meghalt. Az apám pedig itt nevelt fel. Hát ennyi a történet.
- Az apád honnan tudna bármilyen gyógyszert Dia elmebajára?
- A gyógyfüvek szakértője – vont vállat Botond.
Hamarosan elérkeztek egy lyukhoz a földön, ami olyan széles volt, hogy Botond könnyedén beleugorhatott.
- Gyertek ti is! – hallották még tompán a hangját.
A fiúk összenéztek, de végül követték a példáját. Gyula megállt, és bevárta Diát. Mikor a lány odaért, kézenfogta, és lesegítette.

Egyikük sem gondolta volna, hogy Botondék a föld alatt élnek.
- Így védve vagyunk – magyarázta Botond, és egy fáklyát gyújtott. Zsigmond megütközve nézett rá.
- Ezt meg honnét szedted?
- A falról – szerénykedett Botond. – Ha jobban megnézed, mindenütt vannak fáklyák.
- Na és ezeket honnét szedted? – mordult fel Viktor.
- Apámtól kérdezd – volt a válasz.
Botond előreindult, Dia azonban megtorpant. A többiek nem vették észre.
- Mi baj? – suttogta Gyula.
- Valaki sikoltott – motyogta Dia, és Gyulára nézett. A többiek hangja a sötétbe veszett. Immáron nem volt semmi fény a járatban. – Segítséget hív.
Gyula megnyalta az ajkát.
- Menjünk tovább – mondta.
- Ne! Kérlek. Maradjunk itt, és várjuk meg.
- Nem, Dia, most nem lehet. Gyere. – Gyula szelíden húzni kezdte a lányt.
Érezte, hogy Dia felzárkózik mellé. Remegett a keze.
- Gyula – szólalt meg.
- Hm?
- Te nem hallottad a nőt, ugye?
- Nem.
Dia pár pillanatig hallgatott, végül...
- Azért hallom, mert mester vagyok – dörmögte csak úgy magának, mintegy magyarázatképpen. Gyula meglepetten hallgatta.
- Én... én is mester vagyok, Dia.
- De én különleges mester vagyok – jelentette ki a lány.
- Dia...
- Nekem van különleges képességem! – Dia hangja szinte hisztérikussá vált. – Tehát tőlem kérnek segítséget. És az a két férfi... akik meg akartak ölni... azok is azért kerestek... mert én más vagyok...

Gyula kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Igen, valóban különleges képességű ember vagy, de most már menjünk. Nézd, már a többiek is eltűntek!
- Ha továbbmegyek, megölnek – mondta Dia csendesen.
Gyula rámeredt, bár a sötétben nehezen tudta kivenni a lány körvonalait.
- Megölnek?
- Már várnak rám. Nem mehetek tovább.
- Dia, téged nem tudnak megölni! Halhatatlan vagy. No, gyere már! – ismét karonfogta a lányt, de amaz nem mozdult.
- Nem érted?! Meg fognak ölni!
- Jaj, Dia, hagyd már ezt! – sóhajtott fel a férfi. – Ha üldözési mániád van, arról nem tehetek, sajnálom. Na, gyerünk, lemaradtunk, és fáradt vagyok.
- Te menj, de én nem megyek.
Egy pillanattal később Dia a fejéhez kapott. – Jaj, jaj, már megint! Megőrülök! Jaaj! Hasogat!
- Mi hasogat?
- A nő, megint itt...! Jaj, jaj, jaj! Segítség! Másznak rajtam...!

Gyula a hajába túrt. Dia megragadta a könyökét.
- Bogarak... – suttogta, felnézve a férfira. – Nem hallod? Az agyamba másznak... jaj! Jaj!
Gyula hirtelen ölbe kapta Diát, és elindult.
- Hé, tegyél le!
- Kapaszkodj a nyakamba! – morogta Gyula, megszaporázva a lépteit.
Dia vörös fényt látott az alagútban. Fekete szemek villogtak rá, bogarak másztak föl rájuk, a nő egyre kétségbesettebb volt...
- Jaj, ne! – nyöszörögte. – Meg fog halni! – sírva fakadt, feje Gyula nyakára bukott. – Segíts rajta!
Gyula nem felelt.
Végre meghallotta a többiek hangját. A lábdobogásra felfigyeltek.
- Hé, valaki jön!
- Gyula!
- Gyula – VIGYÁZZ!

Dia éles kiáltására valamennyien összerándultak. A lány egy vakító villámot küldött barátai felé, akik elestek. A villám sisteregve a földbe csapódott, a fáklyák elaludtak.
- Aú!
- Mi történik?
- Miért lett sötét?
Gyula a földre zuhant: Dia kiszabadította magát, és heves dühtől fűtve Viktorra rontott.
- Segítség! – jajdult fel a fiú.
Zsigmond előkapta a varázspálcáját, fényt varázsolt.
- Dia! Már megint?
- Nem engedem! – nyögte a lány, és béklyó-lebegéssel felemelte Viktort. – Nem engedem, hogy ölj!
- Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Botond.
Gyula Dia vállára tette a kezét.
- Dia, engedd el. Semmi baj sincsen.
Viktor összeszorította a szemét.
- Ááú!
- Botond, szaladj el az apádért! Azt mondtad, talán ő segíthet. Siess! – szólt a férfinak Zsigmond.

Botond bólintott, és elrohant.
Beletelt néhány percbe, mire Dia elfáradt. Leroskadt a földre.
- A nő... nem tudtam... megmenteni. Kudarcot vallottam – motyogta megsemmisülten.
Zsigmond letérdelt hozzá.
- Hamarosan minden megoldódik – súgta.
Dia felsóhajtott, a fejét rázta. Többet nem szólt.

Hamarosan egy öregember érkezett meg Botond kíséretében, kezében egy üvegcsével. Szó nélkül odament Diához, megragadta az állkapcsát, kitátotta a száját, és beleöntötte az üvegcse tartalmát.
- Ettől aludni fog – magyarázta rekedt hangon. – Egy óráig alszik majd. Két órára visszazökken a normál elmeállapotba.
- Két órára?!
- Több üveggel főztem – mondta az öreg. – Egyébként a nevem...
- Senkit nem érdekel – vágott közbe durván Zsigmond. – Fürödni lehet valahol?
Az öregen látszott, hogy bántja a bánásmód, amiben részesült. Kelletlenül bólintott.
- Gyertek – mormogta.
Viktor a földön ült, a nyakát maszírozta.
- Mégis, hova?
- Ez az alagút egy barlangba vezet, ott pedig van egy sekély tavacska. Én magam fejlesztettem ki a tusfürdőt.

A fiúk meglepetten néztek rá.
- Mi a fene... maga mihez nem ért? – gúnyolódott Zsigmond.
Az öreg elhúzta a száját.
- Sok mindenhez – mormogta, és intett, hogy kövessék.
- Érdekes a medál, ami a lány nyakában van – jegyezte meg csak úgy mellékesen. Zsigmond és Gyula megmerevedett.
- Dia medálja? Miért, mi van vele?
- Egyszer már láttam ilyet. Különleges képességű, ugye?
- Mármint mi? Dia, vagy a medál?
- Gondolom, mindkettő. Mondjátok csak, nem akarják megszerezni ezt a lánytól?
Zsigmond lélegzete felgyorsult.
- De! De igen! Gyilkossági kísérletek... kétszer, amíg az elmegyógyintézetben kezelték.
- Gondoltam – bólintott az öreg, akit egyébként Mihánynak hívtak.
- Hé – mondta Zsigmond. – Honnan tud maga ennyi mindent?
- Nagyon rejtélyesnek tűnik – súgta Viktor Gyulának. Amaz komor bólintással jelezte egyetértését.
- Sose hallottatok a Quz bolygóról, mi?
- Miért, kellett volna? – ráncolta a homlokát Gyula.
- Ott csak magyarok élnek. Én nem Földi vagyok.
- Nem? Érdekes! És hol van ez a Quz?
- Messze. Nem érdekes. De ha jól sejtem, a társatok – hogy is hívják?
- Kindes Diána – mormogta Zsigmond.
- Kindes Diána. Szóval, ha jól sejtem, elég híres, ha ilyen medálja van. Ugye, értitek, mire gondolok?
- Igen, talán túlságosan is híres. Hihetetlen, miken ment keresztül. Megakadályozta a napkő ellopását Mardigón, elpusztította a Zombik Völgyét, megmentette Dawint, megölte Famiont, segített Dumno békéjét elhozni, túlélte a Mardigói Nagy Háborút, és mindezek tetejébe Lagerfeltes mester is lett.

- Akkor hogy került elmegyógyintézetbe? Úgy tudom, a Nagy Háború két éve volt!
Zsigmond felsóhajtott.
- A barátja. Lawren Sándort megölték a háborúban. Depressziós lett. Nem tudom, vajon már akkor is kezdett-e megőrülni, mindenesetre... felrúgva az esküt, egy nap kivetette magát a szobája ablakán.
- Öngyilkos lett? – csodálkozott Mihály. – És hogyan él még mindig?
Gyula fürkészőn nézett rá. Mihály gyorsan újra elindult.
- Felélesztették a mesterek. Van, amikor sikerül... és ez olyan eset volt. Dia azonban, felélesztése után is követelte, hogy engedjék meghalni, ezért hát a biztonság kedvéért beutalták a Mardigói Gyógyintézetbe. Ott meg egyre furábbakat produkált. Többször megkísérelte az öngyilkosságot... és nyilvánosan vágyakozott a halál után...
- Elég kalandos életű lány. De még mindig azt kell hogy mondjam, veszélybe van.
- Veszélyben? – ismételte Gyula nyugtalanul.
- Igen, a medál miatt főképp. Mennyien akarnak ilyet! Dia nagyon szerencsés, hogy a birtokában tudhat egy efféle kincset. De ami az állapotát illeti... nem hinném, hogy képes szembeszállni a rosszakaróival.
- Meg fog lepődni: Dia remekül meg tudja védeni magát. A különös betegsége nem befolyásolja a harci képességeit.
- Valóban? Ez igen különös. Kár, hogy őrült.
- De maga meg tudja gyógyítani... igaz?

Mihály a fejét ingatta.
- Nem mondtam, és nem is fogok ilyet állítani soha. Pár órára egészséges lesz. Tudjátok, Quz-on mindenki maga talál fel szereket. Sokkal jobbak, és sokkal hatásosabbak, mint a földiek. – csakúgy köpte a szót.
- De hát... akkor... a fia hogy kerül a Földre? Nekünk azt mondta, ott született.
- Ó, igen, a feleségem földi volt... de Botondot a születése után elhoztam ide.
- Vagyis... nem zuhantak le?
- Dehogy! Én akartam idejönni. Quz-ot ugyanis megtámadták.
- Kik?
- Jaelek. – Mihály keserű ízt érzett a szájában. – A szemetek!
- Jaelek? – hökkent meg Gyula. – Hogyan...?
Kérdését nem fejezhette be, ugyanis Mihály előremutatott.
- Odamegyünk!

A fiúk felkapták a fejüket. Előttük, a fáklya fényében egy tó vonalai körvonalazódtak ki.
- Tessék – invitálta őket közelebb az öreg. – Később visszajövök, hogy szállást adjak nektek. Diát elviszem a társatok mellé.
- Oké – bólintott szórakozottan Zsigmond.
Az öreg elment, a fiúk pedig levetve ruháikat, belemásztak a tóba.
- Hé, ez hideg! – kiáltott fel Viktor.
- Miért, mit gondoltál? – gúnyolódott Gyula.
- Ez érdekes – dörmögte Zsigmond, kicsit távolabb. – Itt már meleg.
- Megyek hozzád – mormogta Viktor.
Elkezdett úszni a fiú felé, azonban hirtelen valami lerántotta a víz alá.
- Viktor! – kiáltott fel Gyula.
A tó felszínén buborékok jelezték a fiú lélegzetvételét. Hamarosan felbukkant ismét.
- Az ördögbe! Valami elkapta a lábamat!
Zsigmond megvakarta az orrát.
- Az öreg azt mondta, ez a víz sekély.
- Attól még bármi lehet benne – vágott vissza Gyula idegesen. Odaúszkált Viktorhoz, és megragadván a fiú vállát maga mellé rántotta.

A rejtélyes szörny nem jelentkezett többet. A fiúk a kikészített törölközőkhöz evickéltek. Gyula felvette a nadrágját, egy törölközőt pedig a vállára dobott. Zsigmond és Viktor nem követték a példáját.
Az öreg hamarosan visszatért, és némán intett, hogy kövessék. Hosszú ideig gyalogoltak. Már-már mindegyikük úgy érezte, agyonüti a férfit, amikor egy üregféléhez érkeztek. Fáklyák világították meg a helyiséget. Niki és Dia egy szalmahalmon feküdt, a földön vizeskancsó, pár rongy.
- Hol van Botond? – érdeklődött Zsigmond.
Mihály láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Elfordította a fejét.
- Öhm... dolga akadt – dörmögte.

Felemelte a vizeskancsót, de az úgy remegett a keze között, hogy elejtette, s ripityára tört.
Gyula összehúzta a szemöldökét.
- Viktor – szólalt meg. Odafordult a többiekhez.
- Viktor...?
A fiú nem volt ott. Már csak Zsigmond állt a háta mögött.
- Viktor! Hová lett?
Mihály a szalmazsákra mutatott.
- Üljetek le. Majd előkerül. Biztos csak elkószált. Láthattátok, mennyi elágazást építettünk.
A fiúk leültek, de Zsigmond kisvártatva felpattant.
- Megkeresem – kezdte, de Mihály durván megragadta a karját, és visszalökte. – Nyughass! – dörrent rá. – Majd előkerül – tette hozzá csendesebben, s egy mosollyal is megpróbálkozott.
Zsigmond beharapta a száját.
Csendben ültek egy darabig, de a nyugtalanságuk fokozódott. Aztán váratlanul eszeveszett ordítozás verte fel az üreg csendjét. Botond rohant be.
- Gyertek, siessetek! Viktor...!
- Mi van Viktorral?! – pattant fel Gyula.

Botond a fejét rázta, és kifelé mutogatott. Gyula ingerülten fellökte, és kiviharzott.
- Az első elágazás... balra! – hallotta Botond kétségbesett hangját.
Gyula befordult balra, végigsietett az alagúton, aztán egy, az előbbinél kisebb üreghez ért. Körülnézett.
Viktor egy késsel a kezében állt a fal mellett, és ködös tekintettel nézett a fegyverre. A kés éle a mellkasa felé mutatott.
Gyula rögtön odaugrott hozzá, és megragadta a csuklóját.
- Mit művelsz?!
Közben Zsigmond is odaért, de Mihály hirtelen visszahúzta.
- Hagyd, majd a barátod elintézi. Felébredt Dia.
Zsigmond megtorpant, s az öregre meredt.
- Gyere – intett az, s visszakalauzolta. Zsigmond nyelt egyet. Valahogy egyre jobban nyugtalanabb lett.
„Itt valami nem stimmel” – gondolta, s sóhajtva lépett be a szállásukba.

- Hagyj – nyögte ki rekedten Viktor, és kiszabadította magát Gyula markából. – Dolgom van.
- Miféle dolgod?! – reccsent rá Gyula. Nem érte el a kést – Viktor vadul félrelökte, meglendítette a kést markoló kezét, hogy máris magába vágja...
Gyulát megbénította a rettenet. A kés suhogott a levegőben, majd lesújtott.
A férfi fel sem fogta, mi történik. Szúró fájdalmat érzett a vállában. A sarokba roskadt, a fájdalomtól kábultan érzékelte, ahogy Viktor kihúzza a fegyvert a vállából, és ezúttal önmagát szúrja le vele.

A fiú összerándult, majd kétrét görnyedve keresett valami támaszpontot. Kezéből csörrenve esett ki a kés, pontosan Gyula elé, aki fogát összeszorítva megpróbált talpra állni.
- M... miért...? – kezdte.
Viktor ránézett – szeméből könnyek buggyantak ki, aztán a földre zuhant. Gyula összeszedte minden erejét, kinyúlt, és talpra állította Viktort.
- Hol szúrtad meg magad? – kérdezte szigorú arccal.
Viktor válaszolni akart, de csak egy fájdalmas kiáltás szakadt fel a torkából – egy kis vérrel vegyítve.
Gyula igyekezett higgadtan gondolkozni. Óvatosan lefektette a fiút.
- Maradj nyugton. Megpróbálok segíteni.
Behunyta a szemét, azonban már akkor érezte, hogy nem fog menni. Túl gyenge volt. Nem, most nem tud erőt átadni. És nem is mindig lehet...
Hirtelen megszédült. Aztán minden elsötétült előtte.

Dia valóban felébredt. És, csodák csodájára, valóban visszanyerte korábbi tudatát. Teljesen egészségesnek tűnt.
Miután Zsigmond elmagyarázta neki, hogy hol vannak, töprengve nézett körül.
- És hol van Gyula?
- Elment Viktort megnézni – felelte Zsigmond, majd összeráncolta a homlokát. – Vagyis... tényleg. Hová tűnt? Már jó fél órája elment. Megyek, megkeresem.
- Várj – mondta Dia, és felállt. – Én is megyek.
Befordultak az elágazásnál. Szinte futva tették meg a hátralévő utat. Ott találták meg Gyulát, aki a falnál hevert. Mellette Viktor.
- Gyula! – Zsigmond odarohant, a hátára fordította a férfit. – Gyula, az isten áldjon meg, mi történt veled?

Semmi válasz. A fiú két keze közé fogta Gyula arcát, felhúzta a szemhéját is.
- Zsigmond! Nézd! A válla! – mondta Dia.
- Valóban... olyan, mintha megsebesült volna. És Viktor?
Dia megnézte őt is, és halkan felnyögött.
- Mi az? – nézett oda Zsigmond.
- Zsigmond... Viktor... halott!
- Miii?! – a fiú elengedte Gyulát, és ő is Viktor fölé hajolt.
- De hát... hogyan?!
Dia megrázta a fejét. Tekintete a késre siklott.
- A kés...
Gyula ekkor tért magához.
- D... Dia? – suttogta elhalóan.
Dia megfordult.
- Igen – hajolt a férfi fölé.
Gyula zavartan nézett rá.
- Hogy kerülsz... ide?
- Hát... magam sem tudom pontosan – morogta. – Zsigmond valami...
Gyula felült, és váratlanul magához szorította.
- Hála Istennek – suttogta. Dia kiszabadította magát, és kicsit aggódva nézett rá, azonban Zsigmond megelőzte a kérdésben.
- Mi történt?

Gyula töprengve nézett Viktorra; egyik kezével még mindig Diát ölelte magához.
- Amikor bejöttem... épp le akarta szúrni magát. Megpróbáltam megakadályozni... aztán... engem szúrt le. Utána meg... – a homlokát ráncolva igyekezett visszaemlékezni. - ... öngyilkos lett. De... nekem úgy tűnt, maga is meglepődött rajta. Aztán... arra emlékszem, hogy megpróbáltam erőt adni neki, de...
- De?
Gyula megrázta a fejét.
- Többre nem emlékszem.
- Dia, akkor talán te – próbálkozott Zsigmond.
- Ha már több mint negyed órával ezelőtt halt meg, nemigen segíthetek – rázta meg a fejét Dia búsan.
- Hát ez nem igaz! – fakadt ki Zsigmond dühösen. – Semmi oka nem volt rá! Semmi! Nem volt depressziós, mint Dia, nem voltak gondjai...
- Én sejtem, hogy mi történt – szólalt meg Gyula csendesen. – Ideglövedék.
- De hát... – Zsigmond széttárta a karját. – Ki?
Gyula vállat vont. Dia szótlanul nézte őt.
- Ez kész őrültség – mormogta Zsigmond, lebámulva Viktorra. – Kinek állhatott útjában?
- Nem tudom – felelte Gyula. Elengedte Diát, és felállt. – Jobb, ha nyitva tartjuk a szemünket, és minél hamarabb elindulunk. A végén tényleg kinyírnak minket.

Dia letérdelt Viktorhoz, és megsimogatta a fiú homlokát.
Zsigmond hátat fordított nekik, és töprengve visszaindult. Gyula várt pár pillanatig, majd odakuporodott Dia mellé. Dián látszott, hogy vívódik magában.
- Nem tudom, ki tehette – szólalt meg a férfi. Dia odakapta a fejét.
- Senkinek sem ártott! – jajdult fel. – És... és... a tanítványom lehetett volna! Érted?! A tanítványom!
- Vagy a tanítványunk – helyesbített Gyula.
- Először Lénárd, most meg ez? – Dia a kezeit tördelte. – Nem tudom elhinni. Ez kész rémálom.
Hallgattak egy darabig. Végül Gyula beharapta a száját. Elfordult Viktortól, és keményen Dia szemébe nézett.
- Most hagyjuk ezt. Beszélni akarok veled.
Dia felvonta a szemöldökét.
- Velem? Miről?
- Sanyiról.
Dia meghökkent. A szíve vadul dobogott a torkában.
- S... Sanyiról? Mit...?
Gyula mély levegőt vett.
- Szereted még?
Dia még jobban megriadt.

- Mi bajod? – kérdezte. – Persze, hogy szeretem!
Gyulát mintha mellbevágták volna.
- Biztos?
- Igen! Vagyis... hát... – Dia elbizonytalanodott egy pillanatra. – Ha élne, szeretném.
Gyula mélyet sóhajtott.
- Oké – bólintott. – Most már jó lenne végre találkozni is Sanyival, nemcsak emlegetni. De úgy tűnik, a dolog nehezebb, mint gondoltam.
Dia nem szólt semmit.
- És ha Sanyi visszajön, mit csinálsz? – faggatózott Gyula. – Visszamész Lagerfeltbe?
Dia felsóhajtott.
- Emlékszem a Gyógyintézetben töltött napjaimra – mondta halkan. – Az a legszörnyűbb, hogy... mindenre emlékszem. De... én nem tudom... megakadályozni a... rohamokat, vagy elmezavarokat. Akkor én...nem én vagyok. És... igen, lehet, hogy igazatok van: lehet, hogy beteg is vagyok. Depresszió... hát... igen. Nem, nem hiszem, hogy így visszamehetnék. Semmiképpen sem. Ki tudja, mit művelnék még?! Az a baj, hogy én... félek magamtól, és Sanyit is féltem. Ha a közelembe jön... az is lehet, hogy elevenen fojtanám meg. És később jönne le csak, hogy mi is történt. Nem, ezt nem élném túl még egyszer. Abba... bele... belehalnék! És nem tudom, hogyan tovább. Lehet, hogy életem végéig rámsütik az őrült bélyeget, és onnantól kezdve egy gumiszobában őrjönghetek majd, és... és onnan nem lesz megváltás semmi, napokig, hónapokig, vagy évekig sínylődhetnék ott, és akkor végleg megőrülök. És akkor... nem tudom, mi lesz!

A tenyerébe temette az arcát – sírva fakadt.
- És nem tud megnyugtatni senki! Nem, mert érzem, hogy menthetetlen minden! Hogy nincs többé a világnak szüksége rám, nincs helyem benne többé, és elvesztettem mindazt, ami az enyém... ami talán soha nem volt az enyém... És nincs tűz, ami felmelegítene, fázom, fázom, mintha megüresedtem volna, csak a hideg van... nincs már remény számomra, ó, nem! Ott fogok meghalni, egy szobában, és a reménytelenség lesz az, amit utoljára érezni fogok! Nem tud segíteni senki, engem elhagyott a világ! Elhagyott minden! – egyre hevesebben zokogott. Gyulának összeszorult a torka.
- És – folytatta Dia, nagyot nyelve -, többé nincs velem semmi és senki, mert engem kivetett magából a mindenség. A szenvedésemet se veszik majd észre! Mert tudják azt, amit én. Egy őrült, egy depressziós, egy bukott ember, nem is ember, roncs... hát ki akarna egy ronccsal... foglalkozni?! Még ti se, még ti is kerültök, féltek! Féltek... tőlem! Akkor mihez kezdhetnék?!

Gyula hallgatott. Nem tudta, mit tegyen.
- És ha félek... akkor se találok valamit... keresem magam, de elvesztem... kereslek titeket: sehol nem vagytok... keresem a világot: elhagyott... elegem van, érted?!
Gyula megköszörülte a torkát.
- Igen, Dia, értelek. De nincs veszve minden. Csak hinni kell. No... gyere, menjünk.
Karon fogta a lányt, és elindult vele. Dia kézfejével letörölgette a könnyeit. „Igaza van Gyulának” – gondolta keserűn. „Ostoba vagyok. És még azt se mondhatom, hogy nem vagyok hibás. Hiszen az egész miattam van!”

Hirtelen Sanyi jutott eszébe. Jaj, mikor látja viszont, és hogyan? Az ő hibájából történt mindaz, ami történt... hasznát nem látja. Nincs már haszna semminek. Hogy is volna?
Már majdnem beértek, amikor, maga sem tudta, miért – váratlanul megragadta Gyulát, és magához húzta, de nem nézett rá.
- Mi az? – suttogta Gyula.
Dia nem felelt. Nézte, nézte a földet, szorosan markolva a férfi karját. Végül felemelte a fejét, és Gyula szemébe nézett.
- Olyan, mintha már évek óta ismernénk egymást – mondta csendesen.
Gyula fanyarul elmosolyodott.
- Talán így is van. Talán előző életünkben... hiszel a reinkarnációban?
- Én már csak a halálban hiszek – sóhajtotta Dia, elengedve Gyulát. Újra elindultak, s szótlanul léptek be a szállásukra is.

Folyt. köv.