Mesteri hatalom 11.

Niki csak másnap tért magához, és valóban jobban festett. Sőt, Dia (hála annak, hogy folyamatosan adagolták a különleges italát) is rózsásabban nézett ki, a fiúk legnagyobb megkönnyebbülésére.
Gyula és Zsigmond mégsem tudtak örülni. A nyugtalanság belelopta magát a szívükbe. Valami nem volt rendjén, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint Viktor rejtélyes öngyilkossága.
- Nyilvánvaló, hogy idegroncsoló lövedéket kapott – jelentette ki egyik délután Gyula. A szállásukban ücsörögtek, a szalmahalmon. Botond és Mihály távol voltak – Mihály valami olyasmit mondott, hogy sürgős -, így nyugodtan beszélgethettek.
- Igen, de ki?
- Botond, teszem azt. Csakis ő lehetett. Emlékezz csak vissza, Zsigmond, hogy együtt tűntek el. Az öreg valami olyasmit mondott, hogy dolga akadt, és mindjárt jön.
- De hát segítettek nekünk! – tiltakozott Niki. – Hiszen meggyógyítottak engem és Diát! Nektek meg szállást adtak! Miért lett volna okuk megöletni Viktort? Hisz ő csak egy fiú volt!
- Igen, ez számomra is elég ködös – mormogta Dia. – Elvégre csak egy Lagerfeltes... sőt, még az se volt. Voltaképpen egy egyszerű kölyök.
- Meg kell, hogy mondjam, ő se volt piskóta – mormogta Zsigmond.
- Ha viszont Botond és az apja meg akarnak ölni minket, minél előbb folytatnunk kell a keresést az Élet Barlangja után – mondta Dia halkan.

Gyula a fejének támasztotta az öklét.
- Várjunk. Lehet, hogy Mihály nem tudott Botondról. Úgy értem, lehet, hogy...
- Nem, az biztos, hogy egy követ fújnak. Az öreg visszatartott engem, amikor meg akartam nézni, mi történt Viktorral.
- Akkor most mi lesz? – sürgette őket Niki. – Megvárjuk, amíg mindannyiunkat megölnek?
- Nem. Nem. Várjuk, mit lépnek ők.
Gyula arcán elszántság tükröződött. Zsigmond elvigyorodott, de szemernyi boldogság nem volt ebben a vigyorban. Dia összefonta a karját, és kérdőn Nikire nézett. A lány felállt.
- Rendben van hát. Várjunk.

Nemsokára Botond lépett be, az arcán hat méteres vigyorral.
- Van egy jó hírem.
- Mi? – mordult föl Zsigmond.
- Tudjátok – telepedett le melléjük a férfi -, az apám feltalálta a zutót.
- A mit?!
- Zutó. Olyan, mint a... hogy is hívjátok...? Autó! Igen! Autó. Amolyan telepjáróforma.
- Jó. És nekünk mi közünk ehhez? – türelmetlenkedett Zsigmond.
- Az – mondta Botond -, hogy nagylelkű leszek, és odaadom a kulcsát. – előhúzta, és dobálni kezdte.
Gyula felvonta a szemöldökét.
- Így elvihetitek, és elmehettek. Gyorsabban fogtok haladni, az biztos. És a zutó kerekei mindent kibírnak. Tökéletesen biztonságos. Ja, és ha nem tudtok vezetni, az se baj. Pofon egyszerű. Mivel nincsenek közlekedési lámpák vagy effélék – erről is apám mesélt -, könnyen elboldogultok. És magától megy! Dia üvegjeit már betettük. Nem kell a zutóba semmi, apámnak van egy különleges i...
- Pofa be – mordult föl Zsigmond, és kitépte Botond kezéből a kulcsot. – Hol az a zutó?

A férfit láthatólag sikerült vérig sérteni, de azért felvezette őket a felszínre.
- Csodás, ugye? – mosolygott Botond. – Kívülről is csak egy egyszerű...
Zsigmond kinyitotta a zutó ajtaját, és beült a volán mögé. Gyula az anyósülésre, a többiek hátulra kászálódtak be.
- Egyszer még elbeszélgetünk róla, hogy halt meg Viktor, és honnan tudtatok autót szerezni – mondta Zsigmond villogó szemekkel. Mielőtt Botond bármit szólhatott volna, a fiú beindította a járművet, és pár perc múlva már a dzsungel mélyében zötykölődtek.
- Nagyon fura, hogy hirtelen előáll egy autóval – dörmögte Gyula.
- Az egész egy nagy szar! – horkant fel Zsigmond, miközben bekanyarodott egy széles ösvényre.
- Azt se értem, hogyan lehet, hogy mindenhez értenek, és mindent pótolni tudnak – hallatszott Dia hangja.
Niki kibámult a zutó ablakán.
- Lehet, hogy olyan űrhajójuk volt, ahová be tudtak tenni egy kocsit – vélekedett.
- Lehet – hagyta rá Gyula.
Két óráig bolyongtak a dzsungelben; Zsigmondról már folyt az izzadság. Párás volt a levegő.
- Na jó, válts fel – mormogta Gyulának, és megálltak.
- Tulajdonképpen merre menjünk? – kérdezte Gyula.
- Nem t’om... valamerre – mutatott előre Zsigmond, és hátradőlt.

Ismét mentek, mentek, egyikük se tudta, hová. Lassan bealkonyodott. Gyula fáradtan megdörzsölte a szemét.
- Ki jön? – szólt hátra.
- Hova? – kérdezett vissza Niki.
Gyula fejével a kormányra bökött. – Álmos vagyok – magyarázta.
- Én nem – rázta meg a fejét Niki.
- Majd én – kászálódott ki Dia. – Úgyse vezettem még soha azóta amióta megtanultam a mesterektől.
- Mi még annyira se – nevetett Zsigmond. – Te, Gyula, nem akarsz a helyemre ülni?
Gyula felsóhajtott.
- De.

Dia gyors pillantást vetett Gyulára, és elforgatta az indítókulcsot.
- Kíváncsi vagyok, vajon mivel működik, ha nem benzinnel – jegyezte meg Niki. Dia a visszapillantó tükörbe nézett. Zsigmond feje Niki ölében nyugodott. Úgy tűnt, a fiú is fáradt.
- Valami különleges itallal – mondta gúnyosan. – Hisz mondta Botond.
- Na ja. Mondta. De azért ez mégis furcsa! Mit furcsa: lehetetlen!
Dia kikerült egy kidőlt fatörzset, és egyenesen száguldott tovább.
- Van egy olyan érzésem, hogy erre van az Élet Barlangja – magyarázta barátainak.
Gyula lopva rápillantott Diára. Tekintete megpihent a lány arcán, aztán elfordította a fejét. Dia nem vette észre.

A zutó kerekei valóban mindent bírtak; alattuk gallyak ropogtak.
- Bárki foghat egy kocsit, és átnevezheti – mormogta Dia mellett Gyula. Úgy tűnt, még mindig Botondon töpreng. – És ha meg akartak volna ölni, miért engedtek el?
- Valószínűnek tartom, hogy nem bírtak volna el két mesterrel meg két lagerfeltessel – vélekedett Dia. - Így hát feladták.
Nikinek rossz előérzete támadt. Hátranézett.
- Dia – szólalt meg remegő hangon. – Dia...
- Mi az? – csattant fel a lány, és Nikire nézett.
- Követnek minket! És szintén autóval.
Dia rögtön gázt adott.
- Ez az autó ugyanúgy működik, mint bármelyik másik – mérgelődött Gyula. – Fogadok, hogy benzin van benne.
- Persze, hogy az van benne! – vetette oda Dia, és bevett egy éles kanyart. – Azt hiszem, arról lehet szó, hogy bombát akartak elrejteni a miénkben, és...
Niki úgy összerándult, hogy Zsigmond felriadt.
- Mi...? Mi van? – motyogta álmosan.
- Semmi – nyögte a lány sápadtan. – Aludj csak.
Dia a fogát csikorgatta.
- Ki ül abban a kocsiban, Niki? – kérdezte.
Niki hátranézett.
- Botond.

- A francba! – szitkozódott Dia. Gyula meglepetten nézett rá. Talán ez volt az első, hogy káromkodni hallotta Diát.
- Mit akartál mondani egyébként? – szólalt meg.
- Csak annyit – kezdte Dia, görcsösen szorítva a kormányt -, hogy bizonyára elfelejtettek bombát rakni hozzánk, és úgy gondolták, mégiscsak utánunk erednek.
- Most már két autójuk is van! Hogy lehet ez? Nem a Földön vagyunk – töprengett Niki.
- Ha akarod, felváltlak – ajánlotta Gyula Diának, de amaz a fejét rázta.
- Arra nincs idő!
Ebben a pillanatban Botond autója Diáéknak ütközött.
- Jaj, ne! – nyögött föl Niki. – Dia, siess...!
- Sietek – morogta a lány. – Egyébként... azt hiszem, ez valóban furcsa, Niki. Autók Mardigo kisbolygóján? Ez olyan, mintha... jaj!

Az autó kerekei megcsúsztak a síkos talajon. Dia épp idejében kanyarodott be, mert máskülönben egy jókora mocsárterületbe zuhantak volna.
- Jönnek még, Niki?
- Jönnek – hallatszott az elkeseredett válasz.
- Hol van már az az átkozott barlang? – fakadt ki Zsigmond. Már nem feküdt – idegesen pillantott hátra. – Ez a szemét úgy nyomatja a gázt, hogy mindjárt... ááá!
Az autójuk ismét megcsúszott. Botond belerohant, és egy szakadék felé lökdöste őket. S bár Dia igyekezett visszajutni az útra, a szakadékba zuhantak. De csodák csodájára a kocsi a kerekeire érkezett, Dia pedig rögtön gázt adott.
Zsigmond a fejét tapogatta. Niki a karját dörzsölgette.
- Csoda, hogy ezt túléltük! – jegyezte meg.
Dia idegesen a hajába túrt.
- Szerencse, hogy az autó mindent kibír. Már kezdtem roncsderbi terepen érezni magam.
- Annak sincs sok értelme – mormogta Gyula, miközben a szájáról letörölte a vért. Igencsak az ajkába harapott.
- Dia, lehet, hogy rossz felé mész – mondta halkan Niki. – Valószínűleg Botond azért lökött le, hogy... – a mondat velőtrázó sikolyba fulladt, ugyanis Niki hátranézve észrevette, hogy Botond zuhan lefelé.
- Dia, taposs rááááá!

A zutó sebessége nem ismert határt. Olyan gyorsan mentek, hogy úgy érezték, csaknem kirepülnek.
Hangos csattanás jelezte, hogy Botond is megérkezett mögöttük.
- Dia, siess! – nyöszörögte Niki. – Mindjárt utolér!
- Mit gondolsz, mit csinálok?! A gázt nyomom már évek óta!
Dia bevett egy éles kanyart, aztán ismét a dzsungel sűrűjébe hajtott.
- Remélem, így lerázzuk – mormogta.
- Azt nem hiszem – jegyezte meg Gyula. – Ő maga mondta, hogy csodajárgánya van.
Botond valóban követte őket. És igencsak kitartóan.
A másik autó, amiben Mihály ült, végleg lemaradt.
Időközben be is esteledett. A zutó fényszórói kísérteties utakat világítottak meg.
- Hát az már biztos, hogy nem érünk oda egyhamar – jegyezte meg Dia. Niki kezdte kényelmetlenül érezni magát a sötétben. Zsigmond ránézett, és átfogta a vállát.
- Félek – vallotta be halkan a lány, és szorosan odahúzódott Zsigmondhoz. Gyula elnevette magát, igaz, igencsak idegesen.
- Igen, az biztos – biccentett oda Diának. – Látsz még?
- Igen – mondta a Lagerfeltes mester. – Niki, nem látod, mögöttünk vannak-e még?

Gyula hátranézett.
- Öhm... nem látom – mondta.
Dia ránézett.
- Téged hívnak Nikinek?
- Hagyd őt – hajolt előre Gyula, mintha a műszerfalat tanulmányozná. Dia észrevette, hogy vigyorog. – Dolga van.
Dia megcsóválta a fejét, és áthajtott két fa közt.
- Azt hittem, nehezebb lesz ezt vezetni – jegyezte meg.
- Nem nagy kunszt, ha lehagyjuk a szabályokat – mondta Gyula. – Csak rángasd a kormányt jobbra balra!
Dia nevetett.
- Szerintem ha előbb találkozom veled, biztos belédszerettem volna.
Gyula félrenyelt.
- Na, ne vedd komolyan – nevetett Dia. – Csak vicc volt.
Gyula nagy nehezen összeszedte magát.
- A... akkor jó.

Némán suhantak az éjszakában, több szó nem esett köztük. A hátsó ülésen csönd honolt. Gyula a műszerfalat piszkálta. Dia a vezetésre koncetrált, bár fogalma sem volt róla, merre mennek igazából.
Botond nem adta föl. Felzárkózott melléjük, és erősen oldalba lökte az autót. Dia gyorsított, aztán behunyta a szemét.
Minden idegszálával a férfira összpontosított. Botond hirtelen a levegőbe emelkedett. Dia lassított, letekerte az ablakot, és kedvesen odaszólt:
- Csak nincs valami baj?
- Á-átkozott – kapkodott a férfi levegő után. – E... ezek után...
- Igen. Tudod, nem szeretjük, ha ki akarnak nyírni minket. - Dia leállította az autót, kinyúlt, megragadta Botond ingét, és egy erőteljes mozdulattal kirántotta a kocsiból. Kinyitotta az ajtót, és nekivágta Botondot a kocsi oldalának.
- Oké, és most elmondod szépen, mi folyik itt!
- Eressz el! – nyögte ki Botond.
Gyula kiszállt, és odasietett.
- Dia, mi...
A lány egy pillantással elhallgattatta.
- Nos? – fordult vissza Botondhoz. – Miért is jöttél utánunk?
- A... én... én csak...
Dia előrenyúlt, és megrántotta a férfi fejét, mire az felszisszent.
- Ide figyelj – sziszegte, egész közel hajolva a férfi arcához. – Perceken belül meghalsz, ha nem nyögöd ki, hogy mi a tervetek! Tudjuk, hogy te lőtted meg Viktort. Szóval?
- Jól van, jól van! – ordította Botond, attól félve, hogy Dia elroppantja a nyakát. – Földi vagyok! Onnan hoztam ezeket a... kocsikat. Még... még régebben... mert... hallottam, hogy ide... jöttök. Nem tudom ki bízott meg! – tette hozzá ordítva. - Nem ismerem!
- Bombát akartál rakni a kocsinkba, és elfelejtetted belerakni. Így van?!
- Így, így! Csak engedj el!
- Miért nem intéztél el minket akkor, amikor autóban voltunk?
- A... apám nem... akarta... csak a fiút... akarta... kinyírni...
Dia előrelökte, és hátulról megragadta Botond nyakát.
- Niki! – kiáltotta élesen. – Nyisd ki a hátsó ajtót!
A lány sietve engedelmeskedett. Dia belökte Botondot, intett Gyulának, és visszaült a volán mögé.
- Útközben majd elénekelheted nekünk, miért vagyunk a főnököd útjában, és hol van az Élet Barlangja!
Azzal indított.

Botond számára kínkeservesek voltak a következő percek. Dia utasította Nikit és Zsigmondot, hogy jó alaposan faggassák ki a férfit, ő maga pedig néha közbeszólt:
- Most merre?
- Öö... egyenesen! Csak egyenesen! – nyögte Botond.
Dia tehát ment tovább, egyenesen.
- Ajánlom, hogy ne hazudj Diának! – mordult fel Zsigmond.
- Akkor megöljük – vetette hátra Gyula egykedvűen.
Botond hatalmasat nyelt.
- De azért elengedtek, ha végeztünk?
Dia felnevetett.
- Ne is álmodj róla!
- De hát... már mindent elmondtam – hebegte a férfi. – Nem tarthattok csak úgy fogva!
- Ó, dehogyisnem – duruzsolta Zsigmond. – Akár évekig is eljátszogathatunkj veled. Ne feledd, a te érdeked is, hogy eljussunk az Élet Barlangjába.
- Már miért lenne az?
- Mert talán Lawren Sándor megkegyelmez neked.
- Lawren? Na neee... egyébként meg, nem hinném, hogy eljutnátok odáig. Annyi veszély van ott!
- Téged küldünk elsőnek – szúrta közbe Gyula gonoszul.

Dia közben leparkolt egy terebélyes fa alatt.
- Na, ennyi mára – mondta. – Aki akar, elmehet, csak ne messzire. A kocsiban alszunk. Már aki szeretne.
- Hm... jól hangzik! – Zsigmond fürgén kipattant.
Valamennyien kimentek a friss esti levegőre. Gyula a fa alá telepedett, Zsigmond nekidőlt az autó oldalának, és úgy beszélgetett Nikivel. Botond a kocsiban ült. Mivel Diánál volt a kulcs, így nem sok hasznát vette a vezetői tudásának.
Gyula elmerült a gondolatai közt, és végiggondolta mindazt, ami eddig velük történt. Gondolkodásából Dia hangja zökkentette ki.
- Min gondolkodsz ilyen elmélyülten?
- Hm?
Dia letelepedett a mester mellé.
- Ó, hát nem is tudom – felelte végül a férfi, és végigsimított az állán.
- Jössz egyet sétálni?
- Öö... – Gyula megdermedt. Dia rámosolygott.
- Öö... – kezdte újra Gyula. – Megyek.
Feltápászkodtak. Niki észrevette, hogy elmennek.
- Vigyázzatok a rabunkra! – ezt üzente Dia tekintete, ahogy még odapillantott. Niki bólintott – inkább csak önmagának -, és folytatta a beszélgetést.

- Várod már, hogy újraláthasd Sanyit? – törte meg a csendet Gyula. A kemény föld elnyomta lépteik zaját, a csillagok vidáman hunyorogtak a fejük felett. Békés éjszaka volt.
- Igen, már nagyon.
- Elfelejtettük megkérdezni Botondtól, mennyi idő még, mire odaérünk. Gondolod hogy tényleg annyira veszélyes lesz bemenni, mint mondja?
- Igen. Elvégre mindenki hülyének nézett amikor közöltük az elhatározásunkat. Ami, ráadásul, nem is az én ötletem volt.
- Hanem kié?
- Gwedmir. Tudod, ő tanítja a...
- ... különleges képességtant. Igen, tudom.
Gyula Diára nézett.
- Sosem hittem volna ám, hogy egyszer egy élő legendával fogok sétálgatni!
- Jaj, Gyula, hagyd már ezt a fals dumát! – fakadt ki Dia. – Ugyanolyan ember vagyok, mint te. Ami meg a „hőstetteimet” illeti, ahogy ti nevezitek, nem szívesen emlékszem vissza rájuk, mivel olyankor mindig majdnem meghaltam.
- De hát hős vagy! Ez nem fals duma! Ez tény!
Dia a fejét csóválta.
Némán sétáltak egy darabig.
- Mit fogsz csinálni a küldetésünk után? – kérdezte Dia.
- Hogy mit? – Gyula felsóhajtott. – Azt, amit eddig.
- Vagyis?
- Jaj, Dia, te is tudod, hogy mi a mesterek dolga.
- Jó, igaz. Bocs.

Megint hallgattak.
Gyula megállt – a kezében egy ág volt, azt piszkálta.
- Öhm... Dia...
- Hm? – Dia megállt mellette.
- Te emlékszel... mindenre?
Dia érdeklődve fürkészte az arcát.
- Ezt hogy értsem?
- Hát.... az elmúlt... egy-két hónapra. – a férfi megköszörülte a torkát.
- Igen. Mint mondtam korábban is, mindenre emlékszem.
Gyula beharapta az ajkát. Láthatólag zavarban volt.
- Gyula – mondta Dia szelíden, és Gyula karjára tette a kezét. – Tudom, mire gondolsz. De... az csak vigasz volt. Úgy értem... meg szerettél volna vigasztalni. És ezzel semmi baj nincsen. Ne aggódj, nem haragszom érte.
Gyula nyelt egyet.
- Akkor... oké – bólintott idegesen.
- Attól féltél, hogy úgy látszik, kihasználod a helyzetem? – kérdezte Dia mosolyogva.
- Hát... valami ilyesmi.
Dia halkan nevetett.
- Ti férfiak... – hirtelen elkomorult, és nem fejezte be a mondatot.
- Mi az?
- Semmi. Csak... kicsit most olyan érzésem lett, mintha félnék Sanyit újra látni.
Gyula elnevette magát.
- Csak ez a baj?
Dia lehajtotta a fejét.
- Meg fogok én valaha gyógyulni?
Gyulából mintha kiszippantották volna az összes levegőjét.
- Dia, ezt nem tudjuk. Yubalékon múlik.

Dia reményveszetten nézett a semmibe.
- Én már nem tudom, ki vagyok valójában – motyogta. – Sem azt, minek élek.
- Ne kezdd megint! Most például joggal büszke lehetsz magadra: egy éve vezettél utoljára, most mégis profi módon intézted el az üldözőnket!
- Azt hittem, ez a mesteri kötelességeim körébe tartozik.
- Is. De az nem, hogy ilyen jól vezess! Biztos nem vezettél még soha a mesteri éveiden kívűl?
Dia fáradtan pillantott rá.
- Gyula. Alig voltam tizenkét éves, mikor eljöttem hazulról.
- De nem érdeklődtél soha az autók iránt?
- Nem, soha. Csupán azt tettem, amit az apámtól láttam néha.
- Áhá, szóval innen a nagy tudás! – Gyula játékosan megfenyegette Diát: - Nagy szélhámos vagy te!
- Nem vagyok szélhámos! Különben is, amikor mester lettél, téged is megtanítottak vezetni, nem? Azon kívül meg már mondtam: csak apám...
- Jól van, jól van! Apropó, ki is az apád?
Dia arcán egy pillanatra árny futott át.
- Kindes László. Nem Lagerfeltes. De már nem él.
- Ó. Sajnálom.
- Sanyi ölte meg – folytatta Dia színtelenül. – Még a Mardigói Nagy Háborúban. Többek között apám is közrejátszott a mészárlásban.

- Micsoda?!
- Ezért sem bánom, hogy meghalt. Kegyetlen volt, és érzéketlen. Megszállottként üldözte Sanyit – azért raboltatott el engem, hogy visszakapjon. Azt hiszem, kissé őrült volt – tette hozzá bizonytalanul.
- Mindig ilyen volt?
- Igen. Kocsmázott állandó jelleggel. Féltünk tőle.
- Van testvéred?
- Volt, egy bátyám, de ő is meghalt már vagy... négy éve.
- Tényleg, elfelejtettük a szülinapodat! Most már nagykorú vagy!
Dia legyintett.
- Nem érdekes.
- Nem mindig tizennyolc éves az ember. Nagy szó.
- Jaj, te ne is beszélj azzal a huszonakárhány éveddel.
- Huszonhárom – vigyorgott a férfi.
- Akkor pláne!
- Ugyan, a huszonhárom nem sok. A tizennyolc viszont...
- Na azt ne mondd hogy az valami bazi nagy életkor!
- De hát az! Már felnőtt nő vagy, azt csinálsz, amit akarsz!
- Már hat éve azt csinálom.
Gyula felsóhajtott.
- Szerintem menjünk vissza – javasolta. Dia bólintott.
- Oké.
Visszafelé már nem esett szó köztük.
Mikor visszaértek, Dia rögtön odalépett Botondhoz, kinyitotta a kocsi ajtaját, és beült a férfi mellé. Becsukta az ajtót, és Botond felé fordult.
- Na. Most szépen nekem is elmeséled, mi történik, de azt is hallani akarom, még mennyi idő múlva érünk az Élet Barlangjába.
Botond felsóhajtott.
- Holnap estére már odaértek.
- Nagyszerű.
- Én földi vagyok; Mihály csak a nevelőapám. Már az elején megtudtuk, hogy ide készültök, így hát hoztunk két autót. Fel akartunk robbantani titeket. Nem szabadna odamennetek.
- Na, mi nem vagyunk ijedős fajták, azt meg főképp nem veszem be, hogy féltesz minket.
- Nem érted – rázta a fejét Botond. – Egy vérszomjas dög fészkel abban az istenverte pokolban. – közelebb hajolt: - Kiszívja a véred, ha csak belépsz oda.

Dia elnevette magát, és megcsóválta a fejét.
- Meg kell, hogy mondjam, igazán mulatságos tudsz lenni.
- Idefigyelj, annak a dögnek áldozat kell, hogy lenyugodjon! Ha megkapta, átenged, de csakis akkor, ha már kitépte az áldozat szívét, és a belső szerveit elevenen felfalta!
- Majd te leszel az áldozat – mondta Dia gonoszul.
Botond hátrahőkölt.
- Én?! N... ne...
- De bizony – bólintott Dia elégedetten. – Ki más lenne méltó erre a feladatra?
- De... de én... ha engem megölettek, akkor honnan tudnátok hova kell menni?!
- Nem hinném, hogy olyan könnyű lenne eltévedni.
- És ha hamis úton vezetlek titeket?
- Majd meglátjuk.
Azzal Dia mosolyogva kiszállt.

Másnap reggel Zsigmond vezetett újfent. Dia a tájat figyelte. Lassacskán kijutottak a dzsungelből, és egy kopár vidéken folytatták útjukat.
- Éhes vagyok – szólalt meg Botond.
- Komolyan, ha nem tudnám, hogy negyvenéves vagy, azt hihetném, hogy most készülsz az iskolába – jegyezte meg Zsigmond derűsen.
- Niki, ideadnád azt a híres bájitalt? – szólt hátra Dia.
Niki bólintott, és átadta. Dia meghúzta az üveget, s a felét kiköpte, rá a műszerfalra.
- Mit csinálsz...! – hápogott Botond. – Undorító!
Dia villámló szemekkel nézett hátra.
- Azt nem voltál szíves közölni, hogy ennek milyen förtelmes íze van! Tán mérget akarsz itatni velem?!
- Ha méreg lett volna, már rég halott lennél – felelte a férfi higgadtan.
- Halhatatlan vagyok – közölte Dia hűvösen.
- Ó, hogy oda ne rohanjak... Na, idd meg, mert nem mindegy, mennyi veszik kárba.
Dia nagy-nehezen leküzdötte a szörnyű folyadékot. Egy órára álomba merült. Nem vette észre hát, hogy néha megállnak, vagy hogy Gyula három óra tájt átveszi a kormányt. Mindnyájan szomjasak, éhesek és fáradtak voltak, de tudták – már nemsokára elérik a rég áhított barlangot.

Mikor Dia felébredt, döbbenten látta, hogy csak ő van az autóban. A többiek nem messze egy fa alatt heverésztek, kezükben almával.
Dia kiszállt.
- Hát ti meg?
- Hát, tod’ af uf dolt – kezdte Zsigmond teli szájjal hadonászva -, ’ogy dfalálzunk egy ’át...
- Azt látom.
- És megálltunk pihenni – fejezte be Niki, aki épp már szinte teljesen lerágott almáján keresett még ehető helyet.
- Botond volt olyan szíves elmondani, hogy ez ehető – mondta Gyula.
Dia megdermedt egy pillanatra – azt hitte, a férfi méreggel eteti barátait. Gyulának nem lenne baja, ő felébredne, no de Niki...?!

Megkönnyebbülve látta, hogy Botond is eszik, így hát letépett egyet.
- Hány óra?
Zsigmond az órájára nézett.
- Háromnegyed négy – felelte, és rámosolygott Diára. – Jó kis alvókád volt.
A lány nem szólt semmit, csak leült mellé.
Kis idő elteltével ismét felkerekedtek. Gyula megállt a kocsi mellett, és Diához fordult.
- Akarsz vezetni, Dia?
- Nem, kösz, a tegnapi üldözés kissé betett nekem – fintorgott a lány.
- Oké – bólintott Gyula.
Dia ezúttal hátulra ült Zsigmonddal és Botonddal. Niki és Gyula beszálltak.
- Még mindig azt mondod, hogy estére odaérünk? – kérdezte Zsigmond, miközben Gyula rákanyarodott az útra.
- Hmm... talán. De inkább azt mondom, hogy éjjelre.
Gyula bólintott.
- Nem baj. Nem vagyok álmos.
- De ha éjjel érünk oda... – kezdte Niki habozva. – Akkor... nincs elemlámpánk... nem fogunk látni semmit...
- Nem – hagyta rá Botond. – De nekem már úgyis mindegy.
- Neked igen, de nekünk nem! – vágta rá Dia.
- Te mondtad, hogy legyek áldozat...
- Te jöttél a vérszomjas dögöddel. Mit vársz, hogy térden állva hajlongjak neked, köszönetül? – mordult föl a lány.
- Nem, de elég lenne annak egy darab hús is...
- Mi van, csak nem félted a bőröd? – gúnyolódott Dia.
- Azt nem, de a véremet igen! Tudod, nem éppen olcsó!
Dia felhorkant.
- Mindegy, ha nincs dög, akkor is halott leszel, mire végzünk. Előszeretettel ölöm meg az embereket.
Botond felvonta a szemöldökét.
- Valóban? – kérdezte kissé megütközve.
- Ó, igen – mondta Dia nyájasan. – Ha nem tudnád, én vagyok Lagerfelt hőse, akinek különleges képességei vannak, és annyi mindenen keresztülment, hogy mesterré avatták, ami nem kis dicsőség, és haaatalmaaas hatalommal jár. A gyilkolást profibban végzem már, mint bárki Mardigón.

Botond kezdte kényelmetlenül érezni magát, Nikiék viszont nevettek, s Dia mosollyal nyugtázta, hogy sikerült megfélemlítenie a férfit. Az csakhamar összeszedvén a bátorságát, megszólalt csak úgy mellékesen:
- Öhm... mennyi idős is vagy, Dia?
- Tizennyolc – válaszolta Gyula a lány helyett, és büszkén hátrapillantott. – Pár napja múlhatott el csak.
- Ó.
- Jaj, Dia! Bocsáss meg, hogy kiment a fejemből – szabadkozott Niki. – Úgyhogy utólag is Isten éltessen! Ígérem, ha visszatérünk Lagerfeltbe, hatalmas bulit csapunk neked!
Dia elmosolyodott.
- Köszönöm, Niki. Nagyszerű barátnő vagy.
Niki arcán széles mosoly terült szét.
Hosszú órákon keresztül mentek a kopár tájon. Beesteledett. Mindnyájan roppant elcsigázottnak és éhesnek érezték magukat.
- Szédülök – nyöszörögte Botond.

- Miért nem tettél bele kaját a kocsiba? – vetette oda hetykén Gyula. Ő nem adta jelét, hogy rosszul lenne. (mellesleg: ő volt az egyedüli: Dia holtsápadt volt, és vödörszámra itta a gyógyitalát, Niki a hasát szorongatta, Zsigmond meg összekucorodott, és bánatosan rápislogott Gyula ülésére).
Botond morgott valamit a bajsza alatt.
- Semmi látnivaló nincs itt, éhes vagyok, és ti így akartok felfalatni azzal a...
- Te választottad – felelte Dia röviden, és leeresztette az üvegét.
Botond dühödten fordult a lány felé.
- Ide figyelj, Kindes! Tévedés ne essék, te választottad!
Dia érthetetlen módon felnevetett.
- Igen, valóban, de te tehetsz róla leginkább. Ugyanis – emelte fel az ujját, nehogy Botond közbevágjon -, te kezdtél üldözni minket.
A férfi hápogott.
- Ez nem is igaz! – mondta Gyulának, abban reménykedve, hogy a Lagerfeltes mesterben rokonlélekre talál, de csalódnia kellett: Gyula nem figyelt rá.
Az út további részében még sok apró vita zajlott le Dia és Botond között, amin az éhes társaság jót mulatott. Lassacskán kezdeti rosszkedvüket átvette egy eddiginél számukra újabb érzés: az izgalom. Ami azt jelentette, hogy hamarosan célukhoz érkeznek.
- Már alig várom, hogy végre elhúzzunk innen! – sóhajtott fel Zsigmond.
- Én is – morogta Gyula. – Hé, Botond! Vagy hogy hívnak!
- Mi van? – hallatszott a férfi ingerült hangja.
- Most merre?
- Honnan tudnám?!

Gyula felsóhajtott. Hátrafordult, és halk fenyegetően elkezdte:
- Te mondtad, hogy erre induljunk el. Én mindig arra mentem, amerre mondtad. Ugye nem azt akarod mondani, hogy épp most akarsz átverni?!
- Sötét van! – védekezett Botond.
- És?!
- Tíz óra, ilyenkor már nem tudom, hogy merre kell menni!
Dia ebben a pillanatban halkan sikkantott egyet.
Gyula összerándult, és rámeredt, de Dia nem őt nézte. A többiek lassan követték a pillantását...
... és tátva maradt a szájuk.
Alig pár méterre tőlük egy barlang körvonai rajzolódtak ki – minden egyes négyzetcentimétere piros, zöld, sárga, kék és lila ékkövekkel volt tele, amik vakítóan villogtak.
Egyszeriben ott állt előttük az Élet Barlangja, a maga szédítő szépségeivel együtt.
- Le... lenyűgöző...! – suttogta áhítattal Zsigmond.
- Ezt... nem hiszem el! – nevette el magát Gyula hitetlenkedve. Kipattant az autóból, és sorra kinyitogatta valamennyiük ajtaját. Diáék döbbent vegyes csodálkozással leléptek a földre, és csak bámulták az Élet Barlangját, mint akik nem hisznek a szemüknek. Zsigmond még meg is dörzsölte a szemét.
Botond kicsit remegni kezdett, de ő is elámult a nem mindennapi látványon.
- Csodálatos – motyogta Niki. – És nézzétek, mekkora! Két Lagerfelt!
Dia összes kételye elszállt. Hát itt vannak – itt fog feltámadni Lawren Sándor.
Ezen a csodás helyen.
Botond a fejét csóválta. Ő is csak suttogni mert:
- Megőrülök...
Gyula szedte össze magát leghamarább.

- Menjünk! – szólt határozottan, és elindult a kövekkel felszúrt úton. A kavicsok úgy csikorogtak a talpa alatt, mintha zenélnének – és zenéltek is! Minden kavics más hangot adott ki magából, és néhány sárgás növény burjánzott körülöttük. Ahogy közelebb értek, a barlang mérete egyre nagyobb és nagyobb lett. A növények az ékkövekkel együtt valósággal elvakították a kis csapatot. Egyszerre volt félelmetes, taszító – és egyben vonzotta is őket.
Szorosan egymás mellett léptek be a barlang sötétjébe. Alighogy beléptek, a zutóra és a kinti világra mintha egy hatalmas fátyol lebbent volna, a barlangban pedig felfénylettek az ékkövek, ezzel pedig földöntúli fény árasztotta el a barlangot.

Dia, Niki, Zsigmond, Botond és Gyula a szemük elé kapták a kezüket. A látvány most még vakítóbb, zavaróbb volt a szemüknek. Szívük vadul dörömbölt a torkukban. Dia egyszerre érezte a szívét a torkában és a gyomrában. Feje megtelt zavaró gondolatokkal. Kísérteties csönd honolt, mégis úgy tetszett, tele van suttogó árnyakkal ez a hely. Niki összerándult.
- Hallottátok? – bukott fel belőle a rémült suttogás. Barátai értetlenül ránéztek. Niki arca holtsápadt volt a különös fényben. – Olyan volt mintha... – elcsuklott a hangja. – Mintha valaki... a fülembe súgott volna...
Gyula szája megrándult, aztán körülnézett.
Üresség. Ékkövek. Csend. Kopárság. A barlang végébe látni nem lehetett. Balra és jobbra járatok hívogatták őket.
- Most merre? – kérdezte Dia halkan.
Gyula szeme végigpásztázta a barlang falait, majd Botondhoz fordult.
- Azt mondtad, nem fognak beengedni minket.
- Igen! – csatlakozott hozzá Zsigmond is. – Meg hogy valami bestia fog üldözni.
- Mese az egész! – fakadt ki Niki dühösen. Remegett az indulattól. – Hazudott nekünk!

Botond kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- N... nem tudhattam biztosan – védekezett.
- Állandóan hazudsz! – förmedt rá Dia, és odalépett a férfi elé. – Állandóan! Meg akartál ölni minket! Még az se igaz, hogy az öreg az apád!
Zsigmond villámló szemekkel nézte Botondot, aki folytonosan hátrálni kényszerült Dia elől.
- Én... én csak...
- Förtelmes vagy! – sziszegte Dia, fenyegetőn tornyosulva a férfi fölé, aki hanyattesett, és onnét pislogott fel a Lagerfeltes mesterre. – Arcátlan hazudozó! Pitiáner alak!
- Én... elvezettelek... titeket...
Dia zihálva lenézett rá, aztán megvetően elfordult.
- Köszönöm – nyögte Botond, és készült feltápászkodni. A mozdulat azonban félbemaradt – megkönnyebbült arcát eltorzította a rémület. Dia felkapta a fejét. Érezte, hogy kimegy az erő a végtagjaiból. Reszketés lett rajta urrá, a hátán felállt a szőr. Már ő is hallotta azt, amit Niki. Valaki a fülébe súgott, de nem értette.
- Niki – szólt. Pillanatok alatt kiszáradt a szája. – Niki...
- Mi az?
Dia nem bírt megszólalni. Maga elé emelte a kezét. A barlang fénye különös csíkokat rajzolt a tenyerébe.
Dia visszafordult Botondhoz.
- Mi folyik itt? – kérdezte számon kérőn.
- Nem tudom! Esküszöm, hogy nem tudom! Talán jön a... b-bestia – vacogta.

Dia szigorú arccal nézett rá, aztán nyugodtan lehajolt. Keze villámgyorsan a férfi nyakán termett, és egy erőteljes mozdulattal felemelte a levegőbe. Gyula, Niki és Zsigmond megkövülten várták, mit csinál majd.
Botond lábai nem érték a földet. Dia megrázta őt.
- Mi a fene folyik itt?!
Botond megpróbálta kiszabadítani magát Dia markából, de csak erősebb lett a szorítás.
- Esküszöm, nem tudom! – sipította. – Hihetetlen, milyen erős vagy nő létedre...
Dia erre hozzávágta a barlang csodás ékköveihez. Botond felnyögött. Dia elengedte, és visszament a barátaihoz.
- Az előbb - zihálta -, valaki a fülembe súgott. Úgy éreztem magam, menten elájulok.
- Mintha az erőnk elszállt volna – bólogatott Niki.
Gyula hirtelen megfogta Niki karját, és maga felé fordította.

- Mit beszélsz...?!
- Jaj ne – nyögte Zsigmond. Barátai ránéztek, tőle várva magyarázatot, amit a fiú meg is adott. Tekintetét a barlang mennyezetére emelte. – Kiszívják az erőnket! Hát nem értitek? Ezek – mutatott körbe -, teleszívják magukat az erőnkkel. Talán innen kapta a nevét.
- Arra gondolsz, hogy így adnak életet a halottaknak? – kérdezte Dia összehúzott szemöldökkel.
- Ha ez igaz – morogta Gyula, elengedve Nikit -, akkor kezdek ideges lenni.
- Induljunk – mondta Dia halkan. Botond mögéjük vánszorgott. – Jobbra vagy balra?
- Váljunk ketté – javasolta Botond, mire a többiek ránéztek. Dia csaknem újra nekiesett. Gyorsan folytatta hát. – Így hamarabb rálelünk Sanyira.
- Igaza van – jelentette ki Gyula. – Váljunk ketté. Zsigmond, te velem jössz, Niki pedig Diával.

- És Botond? – vágott közbe Niki.
- Botond velem jön – válaszolt Dia, és karba fonta a kezét.
- Rendben. Mivel Dia Lagerfeltes mester, nem lesztek veszélyben. Akkor hát viszlát! Aki nem talál semmit, az jöjjön vissza ide, rendben? – Gyula balra terelte Zsigmondot. – Sok szerencsét!
Dia bólintott. Kezét Niki és Botond hátára tette, és szelíden jobbra lökdöste őket.
- Én majd megyek hátul – mondta halkan. – Ne aggódjatok.

Folyt. köv.