Mesteri hatalom 13.

Negyedóra után beérték Zsigmondékat, akik pihenőt tartottak. Zsigmond a földön ült, felhúzva a két térdét. Karjait térdein nyugtatta. Niki karbatett kézzel üldögélt, de rögtön felpattant, amikor meglátta a két közeledő Lagerfeltes mestert.
- Gyula! Dia! Nem esett semmi bajotok?
- Nem, ugyanis Dia... – Gyula a szavakat kereste. - ... hát, nem tudom, hogy csinálta, de megérezte, hogy ki kell lépnünk, és semmi bajunk nem lesz.
Niki csodálkozva fordult barátnőjéhez.
- Megérezted?
Dia vállat vont.
- Igen, na és?
Niki megnyalta az ajkát.
- Ez nagyon furcsa.
- Sok furcsaság ér, amióta itt vagyunk – dörmögte a földről Zsigmond.
- Ez engem nyugtalanít – mondta Gyula. – Valami nincs rendben. Azok a kígyók is...
- Jaj, ti nem is tudjátok – kapott észbe Niki. – Utánunkjöttek, de Zsigmonddal bevetettük egy kis varázslatot és különleges képességeket.
- Szóval egész végig követtek? – csodálkozott Gyula. – A hídon hogy jutottak túl?
- Valami láthatatlan ösvényen a levegőben – ráncolta a homlokát Niki. – Nem tudjuk pontosan.

Gyula fáradtan dörzsölte a homlokát.
- Unom már ezeket a rejtélyeket és veszélyeket.
- Én is! – csatlakozott hozzá Zsigmond lelkesen. – Már az összes humoromat elvesztítem itt!
- Ez kifejezetten megnyugtató – jegyezte meg Dia gonoszul.
- Én akkor csodálkoznék, ha lenne még humorod – mondta Niki fáradtan. – Kísérteties ez a hely. Ennyit talán... - már elnézést, Dia -, de úgy gondolom, meg sem éri kockáztatni S... Sanyiért.
Bocsánatkérő pillantást vetett a mesterre, aki mereven a földet bámulta. Úgy tűnt, eltökélte, hogy süketnek teteti magát.
- Hát... most akkor... merre? – kérdezte Niki tanácstalanul. Láthatólag megkönnyebbült tőle, hogy Dia nem vett tudomást iménti megjegyzéséről.
- Hogy-hogy merre? – szólalt meg a lány váratlanul. – Egyenest előre, még beljebb. Sanyinak itt kell lennie.
- Hát, az biztos – csóválta a fejét Zsigmond. – Csakhogy úgy tűnik, eddig tök felesleges volt ide jönnünk. A végén még kiderül, hogy itt sincs, és ez nem is az Élet Barlangja! Én úgy tudtam, hogy várnak minket, és hogy be se lehet jönni. Ehelyett mi meg egyszerűen besétálhattunk! Ez rossz jel, nem?
- Igen, valóban furcsa – morogta Gyula. – Ha igaz, amit mondasz, Lénárd is feleslegesen halt meg.

Niki összerándult.
Dia nyelt egyet, és felállt.
- Figyeljetek... – kezdte halkan. Gyomrában növekedni kezdett a gombóc. – Én... én nem akartalak titeket... ide... iderángatni... és... nagyon sajnálom. Menjetek csak vissza. Majd... majd egyedül megkeresem. Elvégre...
- Dia! – Niki előrébblépett Zsigmond mellől. – Nem megyünk sehová. Megyünk tovább. Attól még, hogy Zsigmond pesszimista, attól még nem kell egyből igazat adnunk neki mindenben! És... lehet, hogy én se bizakodom annyira... attól még kockáztatni megéri. Már az is megérte, hogy összetartó csapat lettünk, és megismertük a másikat.
Zsigmond arcán különös büszke mosollyal nézett Nikire. Még Dia és Gyula is elmosolyodtak. Niki kinyújtotta a kezét:
- Nos? Jöttök?
Zsigmond Niki kezére tette a sajátját, és magabiztosan bólintott.
- Én igen.
Gyula követte a fiú példáját, majd mind a hárman Diára néztek.
A lány nyelt egyet. Könny szökött a szemébe.
- Ez... igazán... megható – mondta. – Csak...
Niki figyelmeztető pillantást vetett rá. Dia felsóhajtott.
- Csak azt akartam mondani – hadarta -, hogy örülök, hogy a barátaim vagytok. – azzal a kezek halmára tette a kezét.

Fél órával később egy eddigieknél jóval nagyobb csarnokba jutottak. Az ékkövek most még erősebben fénylettek, különös árnyakat vetítve a földre. Melegebb is lett a levegő, Nikiék hátán mégis végigfutott a hideg. Ugyanis a terem közepén egy alak állt, mellette egy szikladarab, azon pedig egy üvegdoboz.
- Tehát megjöttetek – szólalt meg az alak. Megfordult, és egyenesen Dia szemébe nézett. – És veletek van Kindes Diána is.
Dia kihívón nézett vissza rá.
- Azért vagyok itt, hogy végre megtudjam, miért akartak megölni, és Sanyi...

- Hogy miért? – vágott szavába az alak. Nem látták az arcát – a fény ellenére is úgy tetszett, árny vetül rá, de hangjából ítélve nő lehetett. Fekete köpenyt viselt. – A válasz egyszerű. Tudmásomra jutott, hogy el akarod pusztítani hőn szeretett bolygómat. Én, mint Jael nagykövete, kötelességemnek érzem ennek megakadályozását. Nem kétlem, hogy addig küzdenél, míg csak révbe nem érsz... és ezt, mint már mondtam, nem engedhetem meg. – intett, mire a falakon az ékkövek széjjelhúzódtak, és három kötél röppent ki belőle, s rögtön megkötözték Zsigmondot, Nikit és Gyulát. – Nagyon kíváncsi vagyok, vajon a depressziós lelkiállapotoddal és zavart elméddel hogyan tudsz mégis itt lenni köztünk...
- Egy ismerősünktől kaptam gyógyitalt – felelte Dia, és nyelt egyet.
- Egy ismerősötöktől...? Á, igen... Mihálytól. Az öreg beleköpne a levesünkbe. De a fia, Botond, legalább próbálkozott. Gyáva féreg az is; a mi hatalmunkkal föl nem ér. És persze, a ti hitvány fajtátok...

- A mi mesteri hatalmunk sokkalta erősebb, mint a Jaeloké! – kiáltotta Dia.
A nő hideg kacajt hallatott.
- Ó, biztos vagy ebben? Hamarosan kipróbálhatjuk, te kis... bolond.
Dia arcizmai megfeszültek.
- Ne nevezzen bolondnak!
- Tudod-e, hogy minek köszönheted az elmezavarodat?
- Mit tudom én!
A nő előrébb lépett – az arcán ülő árny nem mozdult.
- Ennek is oka van. Az egyik ápoló – aki első alkalommal vitt neked enni- és innivalót – szintén jaeli volt.
- Micsoda?!
- És – folytatta az idegen -, kikevertünk egy olyan szert, ami megzavarja az embert, és megbolondul tőle. Persze... ennek is van ellenszere.
- De... de hát...
- Az orvosaid számára rejtély volt a különös elmebajod. Hiszen csak depressziós voltál – vagy vagy még most is, nem tudom -, nem bolond. Sőt, ennek talán félig-meddig tudatában is voltál.

Dia kiszáradt szájjal figyelte az alakot. Nikire pillantott. Barátain furcsa kötelek feszültek – jégcsapok lógtak róluk. Dideregve igyekeztek kiszabadulni. Annyira fáztak, hogy még beszélni sem volt esélyük. Dia ismét nyelt egyet, és visszafordult Jael nagykövetéhez.
- Tehát alapjáraton semmi baja az agyamnak? – kérdezte.
- Pontosan.
Dia a válasz hallatán kissé megkönnyebbült.
- És a támadások?
- Mi szerveztük meg azokat is. De miután a kis manóink, az anyagyík és Botond is kudarcot vallottak, rájöttem, hogy ideje a kezembe venni az irányítást.
- Ez alatt meg mit értsek?
- Amint láthattátok – folytatta a nő -, könnyűszerrel bejutottatok, mintha átok nem is létezett volna. Én oldottam fel az átkot, s a varázslatot, miszerint három mester élete kell. Ámde ezzel együtt feloldottam a szer hatását is. Igazán hálás lehetsz nekem...
- Jó, hagyja a dumát! Halljam, hol van Sanyi?!

A jaeli nagykövet felnevetett, és olyan mozdulatot tett, mintha egy kendőt húzna el az arcáról. Az árnyék eltűnt. Hosszú, vörös haja a vállára omlott, zöld szeme hidegen csillogott. Volt valami szögletes a vonásaiban, s Dia tudta, mit jelent ez. Emlékezve Saradonra, egy lépést hátrált.
- Lawren Sándorra gondolsz? Talán itt van. Talán nem. Ki tudja?
- Teeee....! – Dia csaknem nekirontott. A nő megint nevetett.
- A nevem egyébként Lito. Csak azért mondom, hogy tudd, ki ölt meg.
Most Dián volt a nevetés sora.
- Engem nem tud megölni! Halhatatlan vagyok. Ezt elfelejtette?
Lito mosolygott, ettől úgy nézett ki, mint egy olyan valaki, aki arcműtéten esett át, s ettől most torzak lettek a vonásai.
- Nem, Kindes, nem felejtettem el. Pontosan tudom, hogy csak saját magad által tudsz meghalni. Ez majdnem sikerült is. De biztos lehetsz benne, hogy ezúttal nem lesz szerencséd.

Dia tekintete hirtelen érdeklődő lett. Lito nem tudta ezt mire vélni.
- Mi az? – kérdezte halkan.
A beállt csöndben Niki fogai összekoccantak. Dia odakapta a fejét, majd visszafordult Litóhoz.
- Ó, csak azon gondolkoztam, honnan vannak ezek a roppant pontos információk.
- Kindes. – Lito színpadiasan felsóhajtott, de mivel nem volt ember, ez leginkább egy haldokló hörgésére emlékeztetett. – A mardigói újságok mindent megírnak. Mi meg mindenütt ott vagyunk. Lagerfeltes mesterek hírekkel is szolgálhatnak. Azt hittem, ezt tudod. Elvégre te is közéjük tartozol.
Dia tudta, hogy csupán provokálni akarja őt, mégis ideges lett.
- Hol van Sanyi? – ismételte meg a kérdést. – Tudom, hogy itt van.
Lito elmosolyodott, aztán az arca megnyúlt, és...
Dia megragadta a medálját, és pajzsot vont maga köré.
- Ne merészelje bántani a barátaimat! – kiáltotta, mikor Lito Nikiék felé fordult.
Saradon másképp alakult át, de Lito ugyanolyan képességekkel rendelkezett, mint elődje. Dia már érezte is a jól ismert szippantó érzést. A medálját csaknem letépte a nyakából.
- Hagyjon békén! – nyögte a lány.
A szippantás olyan erőssé vált, hogy Dia előreesett. A pajzsa szertefoszlott. Nikiék tekebábuként buktak előre.

Lito rekedten nevetett. Jöttek a repülő kések, és csak hajszálnyira kerülték el Dia fejét, aki arrébbgördült, és megpróbálta porrá morzsolni a jaelit a tekintetével. Lito eltorzult arcán meglepettség suhant át, és újabb késeket küldött Dia felé.
- E-le-gem van... magából! – nyögdécselte Dia, minden egyes szótöredéknél kikerülve egy-ergy kést, amik egyre gyorsabban repkedtek.
- Dia...
Niki elkékült ajkakkal nézett fel rá. Dia szíve nagyot dobbant. Még élnek!
- Mi az?
- Lito... mögött...
- Mi van Lito mögött?! – Dia kikerült egy újabb kést. Hasravágódott, amikor Lito ismét szippantani kezdett, s jól bevágta az állát.
Niki nem tudta befejezni, annyira elfagytak az ajkai.
Dia felemelte a fejét. És ekkor meglátta. Kékes akadályfal hullámzott Lito mögött. Talán ott...!
Felállt, és rohanni kezdett a fal felé. Lito egyből észrevette, mire készül, mert eléállt, és elkezdte Dia belső szerveit szívni. A lány ismét földre zuhant.
- Ideje, hogy végetvessünk a játéknak! – hallotta Lito hangját, ami egyre inkább géphangra hasonlított.
Nyögve felnézett.
- Igen... szerintem is... az lenne a... legjobb! De előbb... hadd kérdezzek... még valamit, ha már Sanyiról... nem hajlandó beszélni!
- Na!
- Iboz... amikor tartályokba fagyasztotta a gyerekeket hat évvel ezelőtt... Jaelok álltak a rendelkezésére... igaz?
- Ezt meg honnét veszed?! – hallatszott a géphang.
- Csak így... lehet – zihálta Dia. – Nem tudok semmilyen... semmilyen varázslatról vagy különleges képességről, ami ezt megmagyarázná. Egy egész iskola eltűntetése...
- Nos, Lawren Nándornak voltak kapcsolatai velünk – felelte Lito. – Lehetséges, hogy ez történt, de gondolom, ezután a jaelok elhagyták őt.
Dia bólintott.
- Ez megmagyarázza a dolgot – morogta. – Az egyik kislány azt mondta, Iboz fagyasztotta be őket...
- ...az iskolát azonban jaeliek rombolták le – mondta Lito. – De most már elég legyen a fecsegésből!

Dia felállt. Amúgy is szakadt ruházata mellett most már az arca is elnyűttnek tetszett. Azonban a tudat, hogy valójában nem elmebeteg, erőt kölcsönzött neki. Határozottan állt a jaelivel szemben. Lito elmosolyodott, aztán hirtelen megpördült a sarkán. Az egész barlang beleremegett.
Dia nem tántorodott meg. Nikiék rémülten néztek a mennyezetre.
Lito támadásba lendült – Saradonnal ellentétben, csak az arca lett gép. Könnyedén szaltózott a levegőben, át Dia feje felett, s még a levegőben el tudta kapni Dia medálját, és leszakította a mester nyakáról.
- Ne! – kiáltott fel Dia, de már késő volt: Lito a szájába vette a medált, és éles fémfogaival megőrölte. A medál mint a forgács, hogy hullott lefelé a földre. Dia megbénultan állt.
Aztán lenyelte az utolsó darabokat, és gépiesen rámosolygott Diára.
- Ez volt az első lépés. A következő a barátaid megölése lesz.


Nikiék ezt meghallván rémülten vergődni kezdtek a jégkötelek szorításában. A vér vadul dörömbölt Dia füleiben. Mit tegyen? Ha Nikiék elé ugrik, és Lito megöli, úgyis feltámad, de amíg ő esetleg haldoklik, addigra könnyűszerrel megölheti a barátait. Márpedig ha meghalnak, közel sem biztos, hogy sikerül felélesztenie őket. Ha halálos sebet kapnak, nincs mit tenni. Sanyi ma is élne, ha lett volna esély arra, hogy túlélheti. A mestereknél, amikor meghalnak, szintén csak úgy van esélyük a feltámadásra, ha nem törték ki a nyakukat, vágták fel a főerüket. Lehet, hogy Sanyinak esélye lett volna még, ha Dia perceken belül feltámasztattja, de mivel legalább fél óráig nem mozdult a fiú mellől, így az utolsó lehetőséget is elhalasztotta.

„Az én hibám, hogy Sanyi meghalt” – futott át Dia fején a gondolat. „Lehet, hogy megmenthető lett volna... Ha Zsigmond és Niki meghalnak... az is az én hibám lesz!”
Most, hogy erre rádöbbent, már közel sem érezte magát magabiztosnak. A lábai megremegtek, mintha azonnal össze akarnának csuklani alatta. Megszédült.
Lito észrevette Dia sápadtságát. Éles fogait csattogtatva közeledett Nikiékhez. Dia elé akart menni, hogy megállítsa, de nem tudott. Fájdalom hasított a fejébe, éles, kínzó fájdalom. Csaknem fölkiáltott.

Lito egyre közelebb és közelebb ért. Niki már-már érezte, ahogy az éles fogak a torkába hatolnak. Segélykérően pillantott Diára, aki azonban nem tett...
Nem tett semmit. Csak állt, és nézte őket. Niki rá akart kiáltani, hogy állítsa meg, de nem jöttek ki a szavak belőle. Elfagyott ajkaiba harapott, hogy beszélni tudjon, de hiába. Itt fog meghalni, és Dia még csak nem is próbálja akadályozni.

Lito Nikit érte el elsőnek: kezeivel könnyedén szétszakította a jégkötelet. Dia még mindig nem mozdult. Niki villámokat zúdított rá, amik visszapattantak Lito vállairól, egyenest Nikire, aki erre a barlang túlsó felének csapódott.
Lito nem ment utána. Most Zsigmondot vette célba. Niki pár pillanatra elájult, de aztán feleszmélt, és kényszerítette magát, hogy odanézzen.
- D-Dia...! – nyögött fel. Örömmel tapasztalta, hogy kezd visszatérni belé az élet. Igyekezett felállni, de túl gyenge volt. – Mentsd meg...!
De Dia mintha meg se hallotta volna. Még mindig csak állt, és a fejfájásával küszködött. Alig tudta felfogni, mi történik körülötte.

Lito letépte Zsigmondról a láncot, aki szintén villámokkal próbálkozott, s azok visszafelé is cikáztak. De csak pár méterre csúszott el a jaelitől. Míg a bénító hatással küszködött, Lito odaért hozzá, és felrántotta a padlóról. Gyula rémülten nézte. Rájött, hogy a jégkötelék minden erejét elvette. Nem tud segíteni Zsigmondnak!
És Dia nem csinál semmit! És Niki... Niki sem!
Vagy mégis?
Niki nagy-nehezen talpra állt, és imbolyogva elindult feléjük. Lito nem vette észre. Rávigyorgott az áldozatára.
A pengeéles fogak egyetlen gyors mozdulat kíséretében tépték fel Zsigmond torkát. Vér fröccsent a padlóra. Gyulából rekedt ordítás tört fel. Dia újból megszédült, a földre zuhant.
Hallotta, ahogy Niki velőtrázóan felsikolt.
- Neeee!
Dia összeszorította a szemét. Egy test tompán a földre omlott. Lito nevetett. Niki elrohant Dia mellett.
- Zsigmond!
Dia kinyitotta a szemét. Lito visszaváltoztatta az arcát, és Dia fölé hajolt.
- Nocsak! Ez meghökkentően egyszerűen ment! – megragadta Dia fejét, és kényszerítette, hogy Zsigmond felé nézzen.
Dia gyomra görcsbe rándult a látványtól, és könnybe lábadt a szeme. Zsigmond ott hevert a földön, saját vérében ázva. Niki odaért hozzá, letérdelt, és sírva az ölébe fektette a fiú fejét.
- Zsigmond... ne... Zsigmond... kérlek...
Hangja zokogásba fúlt.
- Látod, mit tettél? – susogta Lito. – A te hibád, hogy meghalt. Nem mentetted meg, és most már késő.

Dia nem válaszolt. Litónak igaza van, már megint cserbenhagyta egy barátját. Nem, nem is egyet, hanem egyszerre hármat; hármat, akik az életüket is feláldozták volna érte.
Bálint Zsigmond miatta halt meg.
Kiszabadította a fejét, és gyűlölködően nézett a nőre.
Niki közben egyre csak Zsigmondot szólongatta.
- Zsigmond, mondd, hogy nem... kérlek, mondd, hogy nem... ezt nem teheted... nem...
Sírt. Dia látta, hogyan rázkódik a válla. Lassan elengedte a halott fiút, felállt, és Dia felé fordult. Az arca vörös volt a dühtől. A szemei szikráztak.

Pár pillanatig csend volt. Lito mosolyogva hátrébblépett. Dia felült, a homlokát masszírozta, és igyekezett úgy tenni, mint aki észre sem veszi barátnőjét. Feltápászkodott.
- Meghalt! – robbant ki Nikiből, félig elordítva, félig elsírva a szót. – Nem segítettél neki! Végignézted! Végignézted, hagytad, hogy megölje! Miért?! Miért tetted, Dia?! Megmenthetted volna! Rajtad múlott a sorsa! Tőled függött az élete! Tudtad, hogy... Tudtad, hogy nem fog megkegyelmezni neki! És mégis... – könnyes szemmel a fejét rázta. – Így bízzam rád az életem? Nagyot csalódtam benned, Dia. Nagyon fáj! Gyilkos vagy! Áruló vagy! Áruló, aki csak magával törődik!
Gyula kiszáradt szájjal nézte.
Niki keze ökölbe szorult, és egy lépést tett Dia felé.
- Gyűlöllek – sziszegte. – Örökké gyűlölni foglak ezért! Örökre. Soha többet nem fogok megbízni benned! Soha!
Hátat fordított Diának. Felnyalábolta Zsigmondot, a karjába vette. Kifelé indult.
- Elmegyek. Nem akarlak látni többé! Soha. Hallani se akarok rólad! Azt hittem, becsületes ember vagy! De mint kiderült, csak egy gyáva áruló!
Elcsuklott a hangja. Lenézett Zsigmondra, vissza Diára, aztán pedig elment. Léptei visszhangot vertek; az ékkövek utoljára megvilágították az árnyékát, majd eltűnt a szemük elől.

*

Dia a sírás szélén állt. Égő torokkal meredt arra a helyre, ahol Zsigmond meghalt. A vér tompán fénylett a földön. Gyula megpróbált kiszabadulni.
- Dia, segíts, kérlek – morogta.
Dia gépiesen odalépett hozzá, és ránézett a kötelekre. Mikor szétszakadtak, a földre roskadt, a tenyerébe temette az arcát, és felzokogott.
Lito elnevette magát.
- No mi az, csak nem elérzékenyültünk?
Gyula a hajába túrt. Átmozgatta a karjait, aztán ügyetlenül odakúszott Diához.
- Dia...
A lány tovább zokogott. Gyula nagyon megválogatta a szavait – tudta, hogy mindennek súlya van, Dia pedig különösen érzékeny. Megnyalta az ajkát, és óvatosan így szólt:
- Nem akarlak megbántani, de valóban... voltak olyanok, amikben... nos, igaza volt.
Dia most se felelt.
- Zsigmondnak és nekünk, többieknek is a sorsa a te kezedben volt. Felnéztünk rád, mint vezetőre. De amikor az egyik legfontosabb feladatot kellett volna megtenned – barátaid védelmezése -, egyszerűen semmit nem tettél. Nem akarok kegyetlen lenni, lehet, hogy okod volt rá, de bizony Zsigmond részben miattad halt meg. Tudod jól, hogy ez a dög nem kegyelmez.

Lito végigmosolyogta az egészet. Ráérősen leült a kék fal elé.
- Csalódtál bennem? – szólalt meg Dia rekedten, és nem nézett a férfi szemébe. – Őszintén. Te is csalódtál bennem, igaz? Te is árulónak tartasz?
- Nos... igen, Dia, hogy őszinte legyek, én is csalódtam. De az árulás... ez nem az volt, azt hiszem. Inkább cserbenhagyás.
Dia némán bólintott.
- Jól van. Akkor menj. Menj utána.
- Már miért tenném?
- Mert cserbenhagytalak titeket! – Dia megtalálta a hangját: kiabálni kezdett. – Menj már!
- De hát...
- Menj! Hagyjál békén! Menj vissza Mardigóra! Menj... – szavai ellenére szinte könyörögve nézett Gyulára. – Menj! És vigyázz Nikire – tette hozzá halkan.
Gyula nem tudott mit mondani.
- Dia, ezt nem lehet így elintézni – mondta végül. – Amit tettél, pontosabban nem tettél, hiba volt – talán végleges, nem tudom –, de Zsigmond számára már biztosan az. Nem lehet visszacsinálni.
- Menj már! – ordította Dia. – Menj innen!
- Ha duzzogsz, azzal nem érsz el semmit! – most már a férfi is felemelte a hangját. – Igen, csalódtam benned, és igen, nagyon is sokat segíthettél volna! És még te duzzogsz?! Zsigmondnak kellett meghalnia miattad, nem neked!
Ez talált. Érezte, hogy túl messzire feszítette a húrt. Dia tekintetéből minden eltűnt; márcsak üresség nézett vissza rá. A bukott ember üressége.
Gyula felállt. Nem volt több mondanivalója Dia számára. Egy pillantást vetett Litóra, majd ő is Niki nyomába eredt.
És már csak ketten maradtak.

Egy ideig csend volt. Dia maga elé meredt. Miért is történik mindez? Miért?
- Sajnálom, hogy rosszullétet idéztem elő neked – kacarászott Lito, miközben felállt. Dia megmerevedett, és lassan felemelte a fejét.
- Bevallom – mosolygott a jaeli –, rossz kislány voltam.
- Te...! – Dia elkáromkodta magát, felpattant, majd arra mutatott, amerre barátai távoztak. – Miattad mentek el! Zsigmond miattad halt meg! És most... – reménytelenül meredt a semmibe. – És most én... engem tesznek felelőssé...
- Pontosan – bólintott Lito vidáman. – Hát igen, keserű sors! Szegény, szegény Kindes! Otthagyták a kis barátai, szegény!
Dia remegett az indulattól, de aztán magába roskadva visszaült a földre.
- Feladom – suttogta. – Csinálj amit akarsz.
- Feladod? Enyje! Azt hittem, már bosszúból is nekemrontasz. Persze – tette hozzá -, így is, úgy is meghaltál volna.
Dia nem szólt semmit. Szeméből újabb könny buggyant elő, s némán végigszánkázott az arcán.
- Mielőtt meghalnál, Kindes, azért még közelebbről is megszemléltetem majd veled a barátod (akin nem segítettél), vérét.
Dia egyből felállt.
- Elég! – kiáltotta. Hangja visszhangot vert a barlangban. – Nem tűröm ezt el! Sem tőled, sem mástól!
Lito hangosan nevetett.
- Hát akkor? Mire vársz?

Dia pár percig csak állt, a jaelivel szemben. Aztán behunyta a szemét, dühét a nőre irányította. Azonban egy másik erő érkezett ellenfelétől: a jaeliek szélereje. Dia hanyattvágódott. A szél süvítve eltűnt a sötétben.
Lito nevetését még sokáig a fülében hallotta, noha az akkor már réges-rég elhalt. Összeszedve erejét, arra az üvegdobozra koncentrál, ami a nő mellett áll a sziklán. Kikerüli a jaelit, és felkapja.

Lito ordított dühében, és ideglövedékek ezrei záporoztak Diára, aki az utolsó pillanatban vette fel azt a kesztyűt, amit a dobozban talált, s azon nyomban egy hatalmas pajzs jelent meg előtte. Az összes ideglövedék ártalmatlanul csapódott a pajzsnak.
- A Szabadság kesztyűje? – kérdezte a lány, érdeklődve szemlélte a kesztyűt. – Gwedmir mesélt nekem erről. Azt mondta, ennek őrzője öli meg a három mestert, akiket persze nem is hoztam magammal.
- A Szabadság kesztyűje az enyém! – rivallt rá Lito. – Mint ahogy a denevér is!
- Maga megtörte az átkot – jegyezte meg Dia, továbbra is tűnődve. – A jaeliek átkát. Így hát nem volt szükség felesleges áldozatokra. Gondolom, ha maga meghal, akkor a kék fal is eltűnik, és végre feltámaszthatom Sanyit.
- Kindes, egy jaelit nem lehet csak úgy megölni!
- Majd meglátjuk. – Dia higgadtan emelte fel sápadt arcát. Az ékkövek fényében most kifejezetten meggyötörtnek tűnt, mintha még mindig Mardigo Gyógyintézetében lett volna. – Elég sok van már a számláján. Nem elég, hogy maga okozta az elmebajom, és ezzel szinte megpecsételte a sorsomat, megölte két barátomat, és ellenem fordította a másik kettőt, még ráadásul akadályozza a tervet is...
- Azt hiszem, az elmebajodhoz hozzájárult valami igazi sötétség is – vágott közbe Lito ravaszul.
- Most meg mire gondol?! – csattant fel a Lagerfeltes mester.
- Talán arra, hogy igaziból mutatkoznak rajtad az őrület jelei – hahotázott a nő.
Dia keze ökölbe szorult.
- Hogy merészeli...?!
- Kindes, te nekem nem vagy ellenfél. Egy őrült rám nem jelent veszélyt.
- Már nem vagyok őrült!
- De még lehetsz. Sőt, nagyon is elképzelhető. Ajajaj... – Lito mosolyogva csóválta a fejét; tekintetét Diáéba fúrta. – Emlékezz csak, Kindes, Lawren halálára! Megmenthető lett volna! Miattad halt meg, Kindes! Ahogy a másik kettő barátod is. Itt már nem rólam van szó.

Dia keze izzadni kezdett a kesztyűben.
- Elvileg – folytatta a jaeli -, a Szabadság kesztyűje felemelő érzést nyújt viselőjének, és végtelen hatalmat. De neked nem sikerült mást, csak egy nyomorult pajzsot előidézni! Persze, aki nem normális, ne is számítson jobbra!
- Hazudik!
- Ó, én? Hazudnék? Nem, nem hinném. Add csak ide, és mindjárt meglátod!
- Soha!
- Nem adod? – kérdezte Lito halkan. – Rendben van, Kindes. Sokra úgyse mész!
Azzal előreszökkent, arca ismét géppé vált.

Dia előtt újból megjelent a pajzs – és hirtelen eszeveszett fájdalom hatolt a fejébe, csakúgy, mint amikor Famion kínozta annak idején – de nem, ez még annál is rosszabb volt... nem tudott gondolkodni, azt se tudta, hol van, ki ő... térdre roskadt. A Szabadság kesztyűje égetni kezdte az ujjait, remegő kézzel próbálta lerántani magáról, de nem ment. Lángok táncoltak a szeme előtt, és jártak szédült táncot... gondolatai egybefolytak, kiáltás szakadt föl belőle, de meg se hallotta... tekintete elhomályosult, egész testében rázkódott – azt hitte, nevet, de sírt... Lito már vibrált előtte... és egyre közelebb ért, a fájdalom elviselhetetlen volt, mintha az egész testéből ki akarnák szaggatni... nem bírja, nem bírja... a feje majd’ szétrobbant... nem bírja, meg fog halni, meg fog halni... segítség, meg fog halni... görcsös remegés tört rá, a keze helyén lángokat látott... és lángolt minden, rémülten próbálta eloltni... meg sem hallotta Lito hangját, aki nevetve nézte a kínszenvedését.

- Látod, Kindes? Én, mivel Jael nagykövete vagyok, képességeim közé sorolható, hogy meg tudom tébolyítani az embereket... csupán azzal, hogy giliszta módjára belemászok az agyába, és előhúzom a legrosszabb emlékeit... az emlékeidet, amik egy éve öngyilkosságba kergettek... ezúttal már nem lesz visszaút! Ez már nem a valóság, mert te már nem érzed valóságnak... átmentünk egy másik dimenzióba... a téboly világába... ami sose fog elmúlni! Őrjöngeni fogsz egész életedben... mennyire szörnyű! – és csak nevetett, nevetett. Dia a földön hempergett, összeszorította a szemét, úgy érezte, kétfelől vasrudat nyomtak az agyába, és mindenhol tűz van... tűz van, meg fog halni... gondolatok: tűszúrások. Érzések: kínok kínja. Nincs már esély, meg fog égni... sose lesz vége... tavat kell keresni, vizet kell keresni, mert meleg van... tűz van...
Lito pedig nevetve, kacagva egy intéssel eltávolította az akadályfalat.
- Szegény Lawren Sándor! Lehet, hogy a látványba is beleőrül majd! További jó szórakozást! – azzal összezsugorodott, és eltűnt.

Tűz van. Tűz van. Megégett. Meghalt. Köd és füst. Tűz van. Fulladozik. Meghalt. Kínozzák. A szíve kiszakad a helyéről. Csönd van, de égnek a lángok. Ropognak. Csönd van. Valaki gallyakra lépett...
Nem gallyak voltak. Dia csukott szemmel feküdt a hátán. Eltűnt számára tér és idő – csak a fájdalom volt, a borzasztó kín. Még a tétova lépéseket se hallotta.

Lawren Sándor, Mardigo dicső lovagja ott állt a néhai akadályfal mögött, tekintetét a fekvő alakra szegezte. Immáron tizennyolc esztendős volt, haja igencsak megnőtt, és puha szakáll díszítette az arcát. Zöld szemei úgy csillogtak, mint régen. Ott tért magához, a földön, bár fogalma sem volt róla, hogy kerülhetett oda. És ami a legfurcsább: félmeztelen volt, csak egy köpeny, egy fehér nadrág, és egy barna csizma volt rajta. Körülnézett. Ki lehet az a fekvő alak? Hol van Dia? Miféle hely ez? És főleg: mi történt?
Emlékezett a Mardigói Nagy Háborúra. És arra is, hogy Dia karjai közt halt meg. De akkor hogy lehet, hogy él?! És ki öltöztette ilyen ruhába?
Tett egy lépést Dia felé. A lány még mindig mozdulatlanul hevert, és saját démonjaival folytatta véget nem érő küzdelmét.

Ekkor vette észre, hogy Dia ruhája rongyos, piszkos, talán még véres is.
Tett még egy lépést, majd odafutott Diához.
- Uram isten! – szakadt föl Sanyiból a kétségbeesett kiáltás. – Te jó isten...! Ezt nem... ezt nem hiszem el! Dia?!
Semmi válasz.
Sanyi megrázogatta a lány vállát, mire az felordított, felült, és ide-oda kezdett csapkodni maga körül.
- Ne, ne, megégek, ne, nem akarom... hagyjatok, neee...! Lángolok, lángolok...
- Dia? – rökönyödött meg Sanyi. – Mi bajod van?!
A lány sikoltott, a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt.
Ekkor csendes léptek zaja vegyült Dia kiabálásába. Sanyi felkapta a fejét. Dágos Gyula állt nem messze tőlük, a barlang falának dőlve.
- Te meg ki vagy? – hökkent meg Sanyi. Dia hirtelen pofoncsapta őt, aztán elhallgatott, és némán szenvedett tovább.
Gyula sokáig nem szólt semmit, majd elállt a faltól, és odament.
- Dágos Gyula vagyok – mutatkozott be. – Lagerfeltes mester, csakúgy, mint Dia.

- Mi? Dia mester lett?
Gyula felvonta a szemöldökét.
- Szóval te vagy a híres-neves Lawren.
Sanyi zavarba jött.
- Öhm... igen, én – mondta. – De Diának mi baja van?!
Gyula tekintete Diára siklott.
- Elvileg itthagytam volna – kezdte. – De nem tudok elmenni, így hát visszajöttem. Még pont hallottam Lito utolsó szavait.
- Lito? Az meg ki?
- Egy jaeli.
- Mi? Jaj, ne!
- Ez még nem minden. – Gyula leült Sanyi mellé. – Ahogy Lito szavaiból kivettem, úgy tűnik, a lehető legrosszabbul sült el a küzdelmük, ami eredetileg a te feltámasztásodért folyt. Lito a képességei erejével őrületbe kergette Diát, aki amúgy sem volt már egy boldog és kiegyensúlyozott valaki. Depresszióval és elmebajjal kezelték fél évig Mardigo Gyógyintézetben a háború után.
- Micsoda?
- Mint kiderült – folytatta a férfi -, az elmebaja nem kialakult, hanem egy jaeli bájitala tette lehetővé, aki ápolónak álcázta magát. Ezt maga Lito mondta el.
Dia közben ismét jajgatni kezdett, és össze-vissza beszélt.
- Most az Élet Barlangjában vagyunk – mondta Gyula. – Eredetileg öten jöttünk, Dia, Niki, Bálint Zsigmond, Jukasi Lénárd, és én.
- Jukasi?!
- Igen, de Zsigmonddal együtt meghalt. Niki megharagudott Diára, aki nem segített Zsigmondon, és azt hiszem, még mindig nem bocsátotta meg ezt. Nem tudom, hol van: ő is elment, de úgy tűnik, valahogyan kijutott.
Sanyi hitetlenkedte hallgatta.
- Nem tudom, hogy fogunk visszajutni – közölte Gyula sóhajtva. - Talán van egy hátsó kijárat is?

Sanyi hátranézett.
- Nem tudom, lehet, hogy van. De... meséld már el, mi történt! Én hogy kerülök ide?
- Azért jöttünk ide – mesélte Gyula -, hogy feltámasszunk. Lito feloldotta az ősrégi átkot, így be tudtunk lépni egy csirkefogó segítségével. A legenda szerint húsz évente lehet itt életet teremteni. Az egész akció Gwedmir ötlete volt. Dia orvosai már nem tudtak mit csinálni vele, így abban reménykedtek, hogy majd te hatsz rá, és legyőzi a depresszióját.
- De hát hogy lett depressziós?
- A halálod annyira megrázta, hogy nem volt már értelme élnie – vont vállat Gyula. – Ezért aztán október környékén kiugrott az ablakon. Mint mester, csak így tudott meghalni, de balszerencséjére nem törte ki a nyakát, mint remélte, és a többi Lagerfeltes mester felélesztette. Az állapotát elnézve utalták be Mardigó Gyógyintézetbe: a következőket meg már ismered.

Sanyinak ezek ellenére még mindig sok kérdése akadt. Miután Dia történetét teljes egészében hallotta, arról érdeklődött, hogy megy Lagerfelt sorsa. Gyula elmesélte, hogyan csapódott a kis csapathoz. Aztán eszébe jutott valami.
- Talán még van Mihály főztjéből! Úgy emlékszem, Diának még volt belőle. – a lány fölé hajolt, és átkutatta a zsebeit. Sanyi szánakozva nézte.
- Itt van! – emelte fel az üvegcsét Gyula. - Meg is itatom vele. Valóban zseniális ez a készítmény, meg kéne keresnünk az öreget, a receptet pedig elvinni Yubalnak.
- Már feltalálták az elmebaj elleni gyógyszert? – grimaszolt Sanyi.
- Nem, de Mihály valami fura bolygóról jött, és onnan szerezte. Tudod, ő Botond apja.
Sanyi bólintott.

Elnézte, ahogy Gyula megemeli Dia fejét, és a szájához emeli az üveget.
Dia csuklott egyet, és csaknem kiverte a férfi kezéből a gyógyitalt.
- Ne...! – nyögött fel.
- Nyugalom – csitította Gyula. – Semmi baj. Idd meg. Jobb lesz.
- Ne! – nyögött fel ismét a lány.
- Nyugodj meg, Dia – mondta Gyula, és megpróbálta megitatni vele az üvegcse tartalmát. Dia összerándult. – Nem... nem... nem akarom... ne...
- Hagyd – szólt közbe hirtelen Sanyi. Gyula meghökkenve nézett rá. A fiú válaszképp hozzátette: - Majd én.

Gyula odaadta az üvegcsét Sanyinak, és hátrébbhúzódott. Sanyi Dia fölé hajolt.
- Nyugodj meg, Dia! Én vagyok az! – suttogta bele a lány fülébe. – Én, Sanyi!
Dia nem fogta fel Sanyi mondatát, bár mintha a hangja ismerősnek tűnt volna. Sanyi magához intette Gyulát, s együttes erővel sikerült végre megitatniuk.
A lángok még pár percig ropogtak, majd a köd és a füst eltűnt Dia szeme elől, s helyette Sanyi mosolygós arca kúszott be elé.
- Sa... Sanyi? – nyögte ki, aztán becsukta a szemét.
- Elaludt – mondta Gyula. – A szertől egy óráig minimum aludnia kell.
- Értem – bólintott Sanyi. – Akkor most mi lesz?
- Szerintem hagyjuk itt. Fedezzük fel a barlangot, amíg fölébred.
- Oké.
Sanyi lefektette Diát a földre, csókot lehelt a lány homlokára, megszorította a kezét, aztán felegyenesedett, és elindultak.

- Dia szörnyen néz ki – motyogta Sanyi. Úgy tűnt, az Élet Barlangja még az akadályfal után is folytatódik. – Alig ismertem meg.
- Hát igen – sóhajtotta Gyula. – Elég borzalmas. Mit borzalmas; rettenetes!
Sanyi szomorúan meredt maga elé.
- És mindez miattam? – sóhajtott fel. – Azért, mert az a szemét megölt?
Gyula vállat vont.
Ebben a pillanatban apró fény gyúlt a barlang sötétjében. Sanyi egyből odarohant, és boldogan látta, hogy egy apró résből jön a fény – aztán azon nyomban lelohadt a kedve.
- Hmm – állt meg mellette Gyula. – Ez túl kicsi.
- Ez nem igaz – csikorgatta a fogait Sanyi. – De nem azt mondtad, hogy Niki ki tudott jutni?
- Hát azt, de az is lehet, hogy elrejtőzött.
- Nézzük meg – indítványozta Sanyi.
Elindultak hát visszafelé, bejárták a nagy csarnokot, aztán elérkeztek a hídhoz.
- Uram atyám! Itt meg mi történt? – képedt el Sanyi.
Gyula fanyarul felnevetett.
- Volt egy kis incidensünk... bizonyos tűzlabdákkal és egyebekkel. Na, ezért nem tudtam visszamenni – mutatott arra a pontra, ahol a híd leszakadt. – De Niki mondott valamit valami láthatatlan ösvényről a levegőben...
- Nézd csak! – szólt Sanyi, és a híd fölé mutatott. Egészen halvány pontok csillogtak ott.
- Az lesz az, nem?
- Hmm... – Gyula kétkedőn a mélybe nézett, és nyelt egyet.
Sanyi felnyúlt, és megragadta az ösvényt.
- Ez lesz az.

Gyula hitetlenkedve nézte, ahogy a fiú felmászik a levegőre, és vidáman int neki.
- Csodálom, hogy eddig nem vettétek észre – nevetett. – Gyere te is!
Gyula felhúzódzkodott, és követte Sanyit, aki vígan menetelt előre.
- Te mindig ilyen jókedvű vagy? – dörmögte.
- Hm?
- Úgy értem – emelte fel a hangját Gyula -, hogy mindig ilyen jó kedved van?
- Ó, neeem – nevetett Sanyi. – De az mindenképp mosolyra kényszerít, hogy én elmondhatom magamról, hogy már a halált is megjártam!
Gyula nem nevetett vele.
Lassan elérték az ösvény végét. Sanyi fürgén leugrott róla.
- Most merre?
- Hát... – Gyula körbenézett, aztán előre mutatott.
- Előre. – „Aztán lesz ami lesz” – tette hozzá magában.
Mentek tovább. Sanyi ámélkodva figyelte az ékköveket. Néhol megállt, és hátrahajtott fejjel csodálta őket.
- Tetszik? – kérdezte Gyula.
Sanyi elvigyorodott.
- Aha! Ki csinálta ezeket?
- Fogalmam sincs.

Többet jó sokáig nem beszéltek. Gyula olykor-olykor lopva rápillantott. Hihetetlen, hogy itt megy mellette a másik élő legenda, Lawren Sándor, akiről már annyit hallott. Mégsem így képzelte el. Azt hitte, Sanyi hasonlóan komoly, mint ő; hogy fel tudja fogni egy helyzet komolyságát. De mintha csak egy kamaszhoz beszélt volna. A vigyorgó, mosolygó, nevető Lawren, aki két éve Dia barátja volt. „Ebbe a szakállas majomba volt szerelmes?”– tünődött magában Gyula. – „Valóban ő lenne Lawren Sándor? Ő?! Vele járt Dia két évig?!”
- Nem vagy szomorú Dia miatt? – bukott ki belőle a kérdés, még mielőtt végiggondolhatta volna.

Sanyi megtorpant, és elkomorodott. Gyula kicsit megkönnyebbült, hogy végre ijedtnek és komornak is látja.
- Miért ne lennék? – kérdezett vissza szárazon, Gyula szemébe meredve.
- Talán azért, mert túlzottan is jókedvűnek látszol – felelte a férfi. – Mondd csak, te szemét, mióta álcázod Lawrent?!
Sanyi meghökkent.
- Mi?
Gyula szeme megvillant.
- Nem Lawren vagy, mi? Hanem Lito. Vagy...
- Hülye! – horkant föl Sanyi árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában. – Semmi közöm a jaeliekhez!
- Honnét tudnám akkor, hogy tényleg te voltál Dia barátja? Mi rá a bizonyítékod?
Sanyi már-már készült, hogy ráordítson, de aztán láthatólag meggondolta magát.
- Oké, oké – dörmögte. – Valóban van jogod gyanakodni, hisz bárki felvehette volna a külsőm.
- Kérdéseket teszek fel – jelentette ki Gyula.
- Hogy mit csinálsz?!
- Kérdezek tőled olyat, amit csak Lawren tudhat.
Sanyi felnevetett.
- Ez aztán a marhaság! Egyébként is, honnét ismernél te engem?
Gyula hirtelen kerülni kezdte a tekintetét.
- Dia... mesélt egyet s mást – morogta, a földet figyelve.
- Aha. – Sanyi összehúzta a szemöldökét. – No és miket mesélt?
- Hát... mindenfélét... tudod, sokat beszélgettünk.
Sanyi olyan gyorsan fordult Gyula felé, hogy a férfi hátrahőkölt.
- Igen?
- Ne érts félre – mondta Gyula gyorsan, de Sanyi észrevette, mennyire ideges lett. – Csak... csak...
- Aha – bólogatott Sanyi, gúnyos mosollyal. – Gondolom...
- Sanyi, én...
- Nem kell magyarázkodnod – vágott közbe Sanyi. – Összejöttetek, mi?
- Sanyi, nagyon kérlek, ezt ne itt vitassuk meg...
- Miért, hol máshol? – Sanyi visszafelé mutatott. – Ott fekszik a barátnőm, és ki tudja, mikor fog felgyógyulni amiatt az átkozott jaeli miatt! Most ráérünk, nem?!

Gyula ekkor döbbent rá, hogy Sanyi mennyire aggódik Diáért.
- Sanyi... bocs, én... én azt hiszem...
- Összejöttetek, vagy sem?!
Gyula a homlokát dörzsölte.
- Nem történt semmi.
- És ezt miért higgyem el?
- Dia... Dia szeret téged – mormogta Gyula, de Sanyi hirtelen megragadta a karját, és maga felé rántotta. – Na. Halljam. Az egészet. Mi történt köztetek?
- Mondom, hogy semmi – bizonygatta a férfi.
- Hazudsz.
- Jól van! – csattant fel Gyula dühösen. – Volt idő, amikor sokat sétáltunk, beszélgettünk. Meg szerettem volna vigasztalni, mert iszonyúan le volt robbanva lelkileg. Kétségbe volt esve...
- És...?! – sürgette a fiú.
- És, és! – tárta szét a karját Gyula. – Megöleltem, és...
Sanyi mohón figyelte.
Gyula lehajtotta a fejét.
- Véletlen volt, hogy megcsókoltam. De őrült volt, érted? Azt se tudta, mit beszél.
- Aha, szóval még ki is használtad?
- Nem, nem! Szó sincs róla! Úgy tűnt, hogy összejövünk, de utána valami olyasmit kérdezett tőlem, hogy hallom-e a holtakat, aztán meg... valamit lerajzolt... zavaros, na! A lényeg, hogy utána nem történt több, mert... nagyon elkeseredtem miatta. Nem szeretem, semmi ilyesmi.
Sanyi bosszúsan sóhajtott.

- Hát ez marha jó. Akkor most szeret engem, vagy sem?
- Szerintem igen – felelte Gyula. – De talán attól fél, hogy te nem...
- Micsoda? – horkant fel Sanyi. – De hát én szeretem Diát! Szerelmes vagyok belé mióta... mióta...
- Igen?
Sanyi lenyelte a mondat végét, és megrázta a fejét.
- Hagyjuk.
- Na!
- Mondom, nem érdekes.
Gyula elmosolyodott.
- Megnyugtató ezt hallani.
- Mégis, mit?
- Hm? Ja, semmi.
Sanyi elnevette magát.
- Dia is jó fickót fogott magának.
- Hé, te vagy a barátja, nem én!
- Na ja – mondta Sanyi, és büszkén kihúzta magát. – Hál’ Istennek! Alig várom, hogy beszélhessek vele! Már látni is jól esett, de...
És Sanyi ezután csak beszélt és beszélt. Gyula mosolyogva hallgatta. Örült, hogy Sanyi mégsem hazudtolta meg önmagát. Tényleg olyan, mint amilyennek Dia mesélte. Vicces, jó kedélyű, és ami a legfontosabb: szereti Diát.

Elérkeztek oda, ahol az óriás denevérrel harcoltak.
- Itt volt egy denevér – magyarázta Gyula, majd lehajolt. – Ott is van a teteme, az a jókora fekete folt.
- Jézus, ilyen nagy?
- Dia ölte meg... az én közreműködésemmel.
Sanyi elmosolyodott. Gyula érezte, hogy a fiú minden egyes lépésnél egyre büszkébb lesz.
- Most már hamarosan kint vagyunk. Menjünk csak, még egy kicsit!
Továbbmentek, át a csarnokokon, míg végül meglátták a barlang bejáratát.


Folyt. köv.