Mesteri hatalom 12.

Hosszú percekig csak mentek.
- Mintha üres lenne a barlang – jegyezte meg Niki töprengve. – Mégis kiráz tőle a hideg.
- Igen, engem is! – csatlakozott hozzá Botond. Dia mérgesen nézett rá.
- Fura, hogy nem jött még a bestiád – mondta maró gúnnyal. – Talán olyan béna vagy, hogy még a pontos információkat is félreinformálod.
- Jaj de vicces! – mormogta a férfi.
- Gyanús nekem, hogy semmi akadály nincs erre – mondta Niki. – És ez a csönd is csak álca.
- Valaki van itt – emlékeztette őt Dia. – Gwedmir azt mondta, három mester életébe kerül hogy feloldják az átkot. Lehet, hogy az az átok tulajdonképpen láthatatlanná teszi a fontos dolgokat.
- Fején találtad a szöget – mondta Botond. – Erre a hülye is rájött volna.
- Te csak ne beszélj vissza nekem! – kiáltott fel Dia haragosan, és galléron ragadta a férfit. Felemelte, ámde ekkor Niki rémült hangját hallották meg a hátuk mögül:
- Dia!

Dia megperdült a tengelye körül. Azon nyomban kővé dermedt a rémülettől. Egy hatalmas denevér állt előttük. Lábaival könnyedén a földbe kapaszkodott, és éles vijjogása arra késztette Nikiéket, hogy hátráljanak.
- Itt van! – jajdult föl Botond. – Itt...
Dia kinyúlt, kitapogatta Niki karját, és behúzta a háta mögé – így tett Botonddal is. A fal felé araszolt – remélte, hogy társainak nem esik bántódása. Még Botondot is féltette ettől a hatalmas denevértől. Botond. Hát mégis igaz!

Niki és Botond a nyakába zihált. Ezt jó jelnek vélte – még nem rémültek halálra.
A denevér közelebb lökte magát – hatalmas szárnyai betöltötték az egész járatot. De volt valami ijesztő is benne: nem volt állati. Denevér volt – és mégsem. Diának az a harci gépezet jutott eszébe négy évvel ezelőttről, amit Kopék rendeztek be lakásnak, és ami kis híján megölte őket. Talán ezt is irányítják?
Nem. Ez állat... nem gépezet. Ezt már biztosan tudta.
- Áldozat kell neki... – nyöszörögte Botond. – Áldozat kell neki... – annyira mocorgott, hogy Dia kénytelen volt visszatessékelni Nikihez.
- Maradj veszteg! Ha engem megtámad, még mindig elfuthattok!
- Tehát nem akarsz feláldozni?! – kiáltott fel Botond. – Tényleg...
- Hallgass már! – csattant fel a lány. Szemét mindvégig a vérszomjas fenevadon tartotta. – Ha csöndbe maradunk, talán...

Ekkor a denevér támadni kezdett. Szárnyával Diáék felé csapott – Dia ellökte Botondot és Nikit, ő maga a földre gurult. A denevér szárnya jókora ékköveket tört össze.
- Valahogy kezd olyan érzésem lenni, hogy fegyver nélkül baj lesz – jósolta Niki, miközben talpra állította társait.
Dia közben behunyta a szemét, és villámokat küldött a denevér felé. Az vijjogva válaszolt, és több méteres fogaival feléjük lendült. El is találta Diát – felhasította a lány felsőjét, véres nyomot hagyva.
- Niki! Fussatok! – kiáltotta Dia, miközben sérült karját szorongatta. – Vidd ezt a kelekótyát is! Gyulához menjetek! Majd én...

A denevér ismét lecsapott – Dia ruhája már cafatokban lógott rajta -, miközben Niki Botonddal a nyomában elmenekült a denevér mögött.
Rohantak, ahogy a lábuk bírta – azonban ekkor az ékkövek fényei kihunytak mellettük, és a fél barlang sötétbe borult.
Niki elvágódott, Botond felordított. A lány vakon tapogatózott utána.
- Botond? – kérdezte. Lélegzetvisszafojtva várt, de csak a denevér egyre távolodó vijjogása törte meg a csendet, meg ahogy néhány ékkő lezuhant.
- Botond, itt vagy? – szólalt meg újra Niki. Felállt, és körbetapogatózott. – Botond, itt...
A suttogás! Csak az válaszolt. Niki hátán végigfutott a hideg – elgyengült, csaknem összeesett.
- Botond!

Futni kezdett arra, amerre Gyuláékat sejtette. Itt már újra világosság volt, és Niki megkönnyebbülten látta, hogy barátaival találkozott össze. Zsigmond rögtön odarohant hozzá.
- Niki! Jól vagy? Miért jöttetek vissza? És... és hol vannak a többiek?
Niki elsírta magát.
- Dia... – hüppögte. – Dia... harcol az órisás denevérrel... Botond eltűnt...
- Óriás denevér? – Gyula lépett oda hozzájuk.
- Gyula! – Niki megmarkolta Gyula ingét. – Kérlek, segíts neki... nem akarom, hogy meghaljon!
- Csss! Hiszen Dia halhatatlan! – Gyula megnyugtatólag mosolyt erőltetett az arcára. – Nem tud meghalni, ne aggódj.
- Segíts neki... kérlek... féltem őt!
- Értsd meg, nincs miért aggódni!
- Gyula... az a denevér tizennégyszer nagyobb, mint Dia! És... és ki tudja, milyen erős!
- Niki. – Gyula átkarolta a lány vállát. – Emlékszel, mit mondtam...

Nem messze a denevér a hangok alapján még nem végzett – egyre jobban vijjogott. Dia felordított. Gyula mit sem törődve folytatta:
- ... a mesterek büszkeségéről?
- Engem nem érdekel Dia büszkesége! – sírt Niki. - Én...
- Tudom, hogy nem érdekel – felelte Gyula -, de értsd meg, nem mehetünk oda.
- Miért nem? Te mester vagy!
- Igen, de Dia is el tudja intézni.
- És ha baja esett?! Gyula, gondolkozz már! Nem hagyhatjuk ott!
- A ti érdeketekben nem mehetek oda. Vigyáznom kell rátok.
- Már megint! Lénárd halálakor is ilyen voltál! – Niki villámló szemekkel nézett a férfira. – De ha nem akarsz segíteni – ám legyen! Én magam megyek megmenteni Diát!
- Micsoda?!
- Niki – rázta a fejét Zsigmond -, ne tedd ezt!
- Sajnálom, de ha ti ennyire hajthatatlanok vagytok... – azzal Niki sarkon fordult, és a denevér felé rohant.
- Niki! – kiáltott fel Gyula. – Az isten szerelmére, gyere vissza!
Zsigmonddal a lány után eredtek, aki felindulva rohant a bestia felé. Hamarosan meg is látta – egyik szárnya törötten lógott hatalmas teste mellett. Dia épp ékkövekkel dobálta a fejét.
- Dia!
Dia rémülten nézett Nikire. Az arca tele volt horzsolásokkal, a keze is vérzett, ez jól látszott még a félhomály ellenére is. Borzasztóan nézett ki.
- Niki! – nyögte. – Niki, menj innen...
- Gyere, Dia! Itt hagyjuk ezt a dögöt! – Niki felkapott egy ékkődarabot, és hozzávágta a denevérhez, ami megfordult, és Niki felé repkedett. Dia újra megdobta, és míg a denevér hátrafordult, elrohant mellette (kicsit sántítva), megragadta Niki karját, hogy ellökje onnét. A denevér támadásba lendült. Dia kitárt karral ugrott Niki elé, és hatalmas ordítás tört fel a torkából. Éktelen haragjának erejével megremegtette a barlangot teljes egészében. A fiúk épp akkor értek oda, de mivel a denevér túl közel volt Nikihez, nem tudták elrángatni.

Niki bénultan látta, hogy Dia legyint a kezével, és a denevér egyik füle porrá morzsolódott szét. Dia lelökte Nikit a földre, ő maga a levegőbe szökkent, és a denevér karmai elé szaltózott.
- Dia! – kiáltott fel Niki. Zsigmond odarohant, de Niki addigra már ismét Dia mellett állt, és igyekezett elvinni barátnőjét a fenevadtól.
- Ostoba! – förmedt rá Dia zihálva. – Menj innen!
- Dia, gyere velem, kérlek...
Niki elakadt. A denevér ép szárnyával akkorát vágott a karjára, hogy a földre zuhant.
- Niki! – kiáltott fel Dia. Letérdelt, a hátára fordította. – Jaj, Niki, hallasz engem?!
Niki összeszorította a szemét. Közben Gyula előreugrott, és furcsa mozdulatok kíséretében párbajozni kezdett. Dia megsimogatta Niki arcát.
- Niki...

A lány nyakát is elérte a vad, s a vér lassan folydogált végig a nyakából. Dia nyelt egyet.
- Niki... én... én mondtam, hogy ne gyere ide! Jaj istenem... – Zsebkendő után kotorászott. A denevér melléjük támolygott. Dia felkapta a fejét, és egyetlen pillantással a falhoz vágta a szörnyet. Aztán újra Niki fölé hajolt, két kezébe fogta Niki arcát, és beszélt hozzá.
- Niki, magadnál vagy? Hallasz engem?
Niki kinyitotta a szemét; arca rögtön eltorzult a fájdalomtól.
- Te nem vagy mester, te meghalhatsz, hallod? – Dia csaknem sírt. – Hol egy rohadt zsepi?! – végre talált egyet, azt rászorította Niki nyakára. – Niki... tarts ki, nagyon kérlek...
Zsigmond, látván, hogy Gyula elfoglalja a denevért, hozzájuk sietett.
- Adj zsebkendőt, vagy bármit! – sürgette Dia. – Gyorsan!

Zsigmond három zsepit szedett elő, azokkal törölgették Niki vérét. Dia időnként végigsimított a lány arcán, nyugtató szavakat súgott neki, remélvén, hogy tényleg minden rendben lesz.
- Vigyük innen – morogta Zsigmond. – Még a végén a denevér megöli.
- Jó. – Dia segített arrébb cipelni barátnőjét, aztán felegyenesedett. – Te vigyázz Nikire, én segítek addig Gyulának.
- Jó – bólintott a fiú.
Dia elrohant.
Zsigmond csattanásokat, ordítást és vijjogást hallott, majd kis idő múlva egy tompa puffanást.
- Neeee! – ordított fel Dia.

A denevér szárnysuhogása dörömbölt Zsigmond füleiben. Miközben Niki hol elvesztette, majd visszanyerte az öntudatát, néha érzékelte, hogy Zsigmond letörölgeti a vért a nyakáról, s idegesen néz a hangok irányába.
Aztán két támolygó alak vált ki a félhomályból. Gyula alig volt magánál, Dia támogatta őt, bár ő sem nézett ki jobban.
- Megvan – sóhajtotta a lány. – Meg... megöltük.
- Nagyszerű – motyogta Zsigmond.
Dia leültette Gyulát, és letérdelt Nikihez.
- Mi van Nikivel?
- Nem tudom – rázta a fejét Zsigmond. – Valamikor magánál van... már nem vérzik annyira, hál’ istennek.
- Jó. Továbbmegyünk.
- Tovább?
- Igen. Mindenképpen. Niki! Niki, jobban vagy?
Niki kinyitotta a szemét, és erőtlenül bólintott.
- Rendben van. Fel tudsz állni?
Niki nem válaszolt. Dia megemelte a lány fejét.
- Segítsetek. Felemeljük.
Talpra állították Nikit, aki kissé kábán nézett körül. Zsigmond átkarolta, és odabólintott Diának.
- Mehetünk.

Többet nem váltak széjjel. Botondnak így is nyoma veszett, Zsigmondot kivéve mindenki megsérült – felesleges lett volna. Dia karja még mindig sajgott. Lehajtott egy kisebb üveggel Mihály főztjéből, aztán elindultak arra, amerre a denevér rájuktámadt. Kis idő múlva a csendet furcsa hangok váltották fel.
- Mi ez? – kérdezte Gyula.
- Nem tudom. Talán... ááh!

Zsigmond rémülten nézett a földre, s csakugyan volt oka az ijedtségre: a lábuk körül több száz kígyó tekergett!
- Kígyók! – Gyula szinte köpte a szót. Már készült, hogy rájukugorjék, de Dia visszatartotta.
- Menjünk tovább. Nem hiszem, hogy bántanának.
Így hát kikerülték őket. A járat kezdett kiszélesedni. S alighogy maguk mögött hagyták a csillogó falú alagutat, akkora szél kerekedett, hogy csaknem elestek.
- Mi ez?! – Gyulának ordítania kellett ahhoz, hogy a többiek a szél süvítésétől hallják, amit mond.
- Nem tudom! – ordított vissza Zsigmond. – De gyerünk! Csak vissza akar tartani!
Gyula felemelte a fejét, és egyszerre ledermedt. A szél lassan lecsendesült.
- Jé... elült a szél! – csodálkozott Zsigmond.
- Mi a baj, Gyula? – kérdezte Dia.

Niki hunyorogva követte a férfi pillantását. Felnyögött.
Most már Dia is odanézett.
Azt hitte, menten elájul. Vége mindennek – gondolta kábultan. Végünk... ez valami álom... ez nem lehet...
A barlangban, nem messze tőlük egy köpenyes valaki állt. Magas volt (Dia úgy saccolta, amolyan negyven év körül lehet), és némán nézte őket.
Fekete köpenyt hordott, és egy fehér nadrágot. Széles mellkasa volt.
- Ki maga? – kiáltotta Gyula, és előrébb lépett. Az idegen ökölbe szorította a kezét.
- Azt kérdeztem, ki maga! – ismételte Gyula.
Az idegen derűsen szemlélte Gyulát, aztán kényelmesen ellépett tőle. Ránézett Diára – és elkerekedett a szeme a döbbenettől.
- Dia? – nyögte.

Dia lába a földbe gyökerezett. Niki, Gyula és Zsigmond értetlenül figyelték az eseményeket. Az idegen odalépett közvetlenül a lány elé, és rábámult.
- Dia? – kérdezte újra, hitetlenkedve.
- Dia, ismered? – szólalt meg Zsigmond.
Dia tétován kinyúlt, megérintette az idegen homlokát, és végigsimított rajta. A kócos hajfürtök alól egy barátságos és igen ismerős szempár bukkant elő.
Dia térde megroggyant.
Aztán sötétség.

- Dia! Dia! Dia, jól vagy?
Dia kinyitotta a szemét. A szél rendületlenül zúgott tovább. Gyula hajolt fölé.
- Jól vagy?
A lány pislogott.
- Hol... hol van Sanyi?
- Sanyi? Még nem találkoztunk vele – felelte Zsigmond meglepetten.
- De hát.. itt volt – motyogta Dia.
- Dehogy! Át akartunk menni, te meg...
- Dia – szólalt meg Niki erőtlenül. Zsigmond utána kapott, de Niki már meg tudott állni a lábán. – Mi történt? Csak nem megint látomásod volt?

Dia előtt kezdett megvilágosodni a helyzet.
- Igen – bólintott bizonytalanul. – Lehetséges.
Gyula meglepetten felhúzta a szemöldökét.
- Látomása?
- Igen – fordult felé Niki. – Dia mesélte, hogy ilyen hat éve is történt vele. Valószínűleg ez is hozzátartozik a képességeihez.
- Dia, mit láttál?
- Sanyit... Sanyi állt előttem...
- Jól van. – Gyula feltámogatta őt. – Semmi baj.
Bár Niki tiltakozott, mégis folytatták útjukat. Az ékkövek már nem vakították el őket, a szél is elcsendesült. Nyugtató csönd vette körül őket.
- Csak azt nem értem – töprengett Niki -, hogy hová tűnhetett Botond?
- Jó kérdés. De tudjátok, azon gondolkozom... – kezdte Zsigmond, ámde ekkor megnyílt a lábuk alatt a föld, és egy vízszintes csőszerű alagútba zuhantak.

Dia széttárta a karját zuhanás közben. Csodálatos álmot látott, bár tudta, hogy ébren van. Sanyi rámosolygott, nevetve felemelte a kezét, amikor Dia hozzávágta a kispárnáját... ott álltak a Duna partján, és Dia aggódva figyelte a fiút... Famion hajolt fölé... Sanyi élettelenül...
A csodás álmok egy pillanat alatt tragikus képekké váltak Dia emlékezetében.
Sanyi haldoklik. Végigsimít az arcán, rámosolyog... megfogja Dia karját, magához húzza, és óvatosan megcsókolja...

Diának fogalma sem volt róla, miért pörgette le magában az emlékeit. Arra ocsúdott fel, hogy erőteljesen nekicsapódik a földhöz. Még utoljára megvillant lelki szemei előtt Sanyi arca, majd nyögve felült, és körülnézett.
- Mi történik? – kérdezte kábán.
- Ez érdekes – mormogta Zsigmond. – Vízszintes csőbe estünk. Azt hiszem, jópár méterrel előrébb lehetünk.
- Ez egy... terem? – tápászkodott fel Niki.
- Igen – bólintott Gyula. – Valami jelentősége lehet.
- Megint láttam Sanyit – motyogta Dia. Gyula megfordult; kutatón ránézett.
- Látomás?
- Nem... csak valahogy visszaemlékeztem, milyen volt... – Dia nyelt egyet. – Hogy milyen volt, amikor... élt.
- Lehet, hogy már feltámadt – találgatott Zsigmond.
- Arra látok egy létrát – mutatott előre Gyula. – Fölfelé vezet.
- Várj! – kapta el a karját Zsigmond, és a létra elé bökött a fejével. – Hát nem látod? Acéltövisek vannak előtte!
- Kit érdekel? – kacagott a Lagerfeltes mester. – Halhatatlan vagyok. Diával felsegítünk titeket.
Niki kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Én inkább nem kísérleteznék vele – jegyezte meg szárazon.

Gyula meg se hallotta. Egyenesen belement a tövisekbe: azok felhasították az ingét, a nadrágja szárát, és belevájódtak a testlbe, majd tűz vette körül a töviseket, és iszonyúan égették Gyula testét. Gyula ordítva rohant a létra felé. Már számos sebből vérzett, tántorogni kezdett. Dia tétován elindult felé. Gyula hirtelen előrezuhant: hátából egy tövis állt ki. Niki sírva fakadt, Zsigmond felkiáltott. Dia azon nyomban kinyújtotta a kezét, és egy erőteljes mozdulattal megragadott két tövist, mire azok szétrobbantak az ujjai között. Kúszva-mászva eljutott Gyuláig. A férfi hátából kiálló tövist is megragadta, porrá morzsolta, majd a hátára fordította Gyulát.

A férfi hörögve vette a levegőt, s bár halhatatlan volt, mégis úgy tetszett, haldoklik. Dia ökölbe szorította a kezét. Ott térdelt Gyula mellett, a tövisek között. Zsigmond és Niki tétován álltak. Nem mertek odamenni.
- Gyula... Gyula, kérlek...
Gyula levegő után kapkodott. Nagy-nehezen megszólalt:
- Se... semmi... baj. Jól... jól leszek... mindjárt.... – arca fájdalmas grimaszba rándult.
Dia a férfi mellkasára helyezte a kezét.
- Hifel!
Valamiféle csoda folytán Gyula sérülése most szinte azonnal begyógyult. A többiek szájtátva nézték.
- Dia! Hogy tettél szert ekkora varázserőre? – álmélkodott Niki. Dia lesújtó pillantást vetett rá.
- Mondjuk úgy, hogy végzős vagyok egy olyan intézményben, ahol varázsolni és harcolni tanítják az embert. Ezenkívűl pedig egy évig jártam ahhoz az átkozott Edilához, hogy elsajátíthassam az átkozott marhaságait Gyógytanból, amit, igazából utálok, de amint látod, most mégis hasznát vettem.

Niki meghökkent a gúnyos válasz hallatán.
Dia felegyenesedett. Gyula felállt, és a létrát nézegette.
- Már közel sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet felmászni – dörmögte. – Kezd elegem lenni ebből a helyből.
- Igen, nekem is – helyeselt Zsigmond. – Ha Dia nincs...
- Igen? – fordult felé a lány hűvösen.
A fiú nyelt egyet.
- Hát... akkor Gyula nem lenne egészséges. Csak... ezt akartam mondani.
Dia felvonta a szemöldökét.
- Feltételeztem, hogy egy egyszerű gyógyító varázsigét még ti is tudtok – jegyezte meg. – De úgy tűnik, tévedtem.
Niki zavartan hátravetette a fejét, hogy a haja ne lógjon a szemébe. Valamiért fontosnak érezte nem megtörni a csendet, ami pillanatokon belül kínosan feszültté vált.
- Menjünk – mondta Dia, továbbra is lenéző és gúnyos hangnemben.
Egyenként másztak fel a létrán. Mikor ismét a barlangban álltak, Niki odaállt Zsigmond mellé.
- Mi baja lehet? – suttogta.
Zsigmond megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs – súgta vissza. – Igazából nekem se százas ez az egész.
Niki keze után nyúlt, és megszorította.
- Nyugi. Majd lehiggad.
- És mi van, ha... megint... bolond?

Pechére Dia meghallotta ezt. Villámló szemekkel hátrafordult; az ékkövek fénye megvilágította dühtől eltorzult arcát.
- Mit mondtál? – kérdezte vészjóslóan.
- Hát... semmit – nyögte ki barátnője. – Tényleg semmit.
Dia pár pillanatig még nézte őt, majd elfordult.
Gyula futó pillantást vetett társaira, miközben elhaladt mellettük, és felzárkózott Dia mellé.
- Még meg se köszöntem, hogy megmentettél – jegyezte meg.
Dia válaszul elfordította a fejét, úgy dörmögte:
- Nem érdekes.
Gyula megnyalta az ajkát.
- Van még a... öh... italodból?
- Már te is kezded?! – csattant fel Dia.
- Bocs! – visszakozott a férfi. – Csak... arra gondoltam...
- Ne gondolj semmire! Jó?!
Dia dühödten előrecsörtetett. Gyula bénultan állt. Zsigmond előrébbtolta:
- Gyerünk.
Gyula eleget tett a felszólításnak, de közben félelem kerítette a hatalmába.

Pár perc múltán egy igen mély szakadékhoz érkeztek. A szakadék fölött egy ingatag fahíd vezetett a túloldalra.
- Én ugyan ezen végig nem megyek! – fonta karba a kezét Niki.
Zsigmond megvakarta a fejét. Még Dia és Gyula is elbizonytalanodott, meglátván a tátongó mélységet.
- Hát, ha a híd leszakad, soha nem kecmergünk ki onnét – hajolt a szakadék fölé Gyula. – Tehát vállalnunk kell a kockázatot. Na jó... – fordult a többiekhez. – Ki megy elsőnek?
Niki Diára pillantott, Dia Zsigmondra, majd mindhárman lesütötték a szemüket. Gyula várt, de nem jelentkezett senki.
- Hát jó – sóhajtotta. – Akkor én megyek.
- Vigyázz magadra! – szólt Niki.
- Ha lezuhanna a híd – kezdte a férfi halkan -, akkor... akkor is menjetek tovább valahogy. Dia... vigyázz rájuk, ok?
Dia bólintott.

Gyula visszafordult a híd felé, nyelt egyet, megfogta a híd szélét, és rálépett az első deszkára. A híd megingott, a deszka máris vészjóslóan recsegni kezdett. Gyula behunyta a szemét, és megint lépett egyet. Majd még egyet.
- Ez az! – kurjantott Zsigmond. – Ez az, Gyula! Már nem sok, csak pár száz lépés!
Normális esetben Gyula megköszönte volna a fiú pozitív hozzáállását, de pillanatyilag épp eléggé ideges volt.
Már csaknem a híd végére ért, de minden egyes lépésnél félő volt, hogy egyből leszakad az ősöreg tákolmány. Nikiék a túloldalon halálra idegeskedték magukat.
- Gyerünk, Gyula! – kiáltotta Niki remegő hangon.
Dia megmarkolta Niki karját, mire a lány följajdult.
- Jaj... bocsáss meg – motyogta Dia.
Önmaguk számára is hihetetlennek tűnt, de Gyula sikeresen átért a túloldalra.
- Gratulálok! – mondta Zsigmond vigyorogva.
- Ki jön? – kérdezte Gyula.
- Azt hiszem, én – motyogta Niki.
- Csak óvatosan! – intette a férfi.
Ismét idegörlő percek következtek. Niki tyúklépésekben araszolt egyik deszkáról a másikra. Dia most Zsigmond karját szorongatta.

Niki már a háromnegyedénél járt, amikor hatalmas robaj hallatszott a hátuk mögül. Gyula elfehéredve nézett Diáék mögé. Niki, Zsigmond és Dia megfordultak.
- Vigyázzatok! – kiáltotta Gyula rémülten. Diáék felé egy hatalmas tűzgolyó közeledett, bár fogalmuk sem volt róla, hogy kerülhetett oda.
- Gyertek! Gyorsan! – kiabálta Gyula. – Dia, Zsigmondot küldd elsőnek! Niki, siess!
Niki rohanni kezdett – a híd jobbra-balra ingadozott, kis híján beszakadt alatta.
Zsigmond is futni kezdett a híd elejénél. Dia rémült pillantást vetett a tűzgolyóra. Már csak pár méter, és odaér!
- Siess, Zsigmond! – nyöszörögte.
Zsigmond a híd felénél megállt, és hátranézett.
- Gyere, Dia!
- Siessetek! – biztatta őket Niki.
Zsigmond átrohant a hídon. Dia utána – és ebben a pillanatban egy rémisztő reccsenés, és a híd beszakadt.

Nikinek, Gyulának és Zsigmondnak a lélegzete is elállt. Dia lenézett a hídra, vissza a barátaira – aztán a híd része lezuhant a mélybe. Dia vele együtt eltűnt Nikiék szeme elől.
- Dia! – Gyula odarohant, és lehajolt. Diának sikerült megkapaszkodnia a híd végében, bár az is kezdett recsegni.
- Gyula, vigyázz... – hallották Niki reszketeg hangját.
Gyula kinyújtotta a kezét Dia felé.
- Fogd meg! Gyerünk!
Dia görcsösen kapaszkodott a híd végébe. A tűzgolyó eközben elérte a szakadékot, és nekilátott felégetni a híd első részét.
- Dia! – sikoltott fel Niki.
Gyula felpillantott, és ordítva Zsigmondék elé vetette magát, a tűzgolyó pedig elérte Diát, a lány felordított, a tűzgolyó lezuhant, Dia egyik keze pedig megcsúszott.

Niki rémülten nézte Diát – azazhogy nem is őt, csak a kezét, és majd’ megőrült a félelemtől.
Dia nagy-nehezen feltornázta a testét annyira, hogy legalább a fejét lássák. Az arcán mély égesnyom húzódott, majd el is tűnt.
Zsigmond ekkor a többiekhez fordult.
- Én lehajolok, Gyula megfog, Gyulát pedig Niki fogja. Úgy ki tudjuk húzni. Világos?
- Mint nap!
Így is tettek. Zsigmondnak sikerült megragadnia Dia csuklóját.
- Foglak! Próbáld felhúzni magad!
Dia tehetetlenül lógott.
- Nem tudom! – nyögte.
- Niki! – kiáltotta Zsigmond. – Húzz felfelé minket!
A lány akkorát húzott rajtuk, hogy Zsigmond elengedte Diát.
- Dia! – nyögte rémülten. – Ne...
- Niki! Eressz lejjebb! – mondta Gyula.
Niki így is tett. Zsigmond újra megfogta Dia csuklóját. A lány megfeszítette az arcizmait, és hintáztatni kezdte magát.
- Ez az – nyögte Zsigmond lihegve. – Na még egy kicsit...
Dia összeszorította a fogát.
- Jön még egy tűzgolyó! – sikított fel Niki hátul.
- Mi... micsoda? – motyogta Gyula.
Nikinek igaza volt. Valóban közeledett egy új, de ez (az előzőtől eltérően), keresztülsüvített a levegőn, és Dia felé vette az irányt.
Zsigmond kétségbeesett. Tudta, hogy a tűzgolyó azonnal letaszítaná Diát, így hát mikor a lánynak sikerült felhúznia magát, elengedte, hogy azonnal átkarolhassa, és feltámogassa.

A tűzgolyó nem adta fel. Dia hátranézett. Csaknem megdermedt a rémülettől. Zsigmond megragadta a kezét, és Gyuláék után eredt. Dia botladozva követte.
A tűzgolyó felégette a hidat, és üldözőbe vette a kis társaságot. Gyula hirtelen megtorpant, és rémülten nézett körül.
- Valaki összenyomja a falakat! – kiáltotta. – Látjátok?!
A falak vészesen közelítettek hozzájuk, ettől pedig még inkább futni kezdtek. Bekanyarodtak egy járatba. Még hallották, ahogy a tűzgolyó szétrobban, a falak megálltak – és csend lett.

- Hú – törölgette a homlokát Zsigmond. – Ez meleg volt.
- Valahogy egyre inkább az az érzésem, hogy aki vár ránk, Dia ellensége – morogta Niki. – Mindig Dia a célpont, megfigyeltétek már?
- De hát Dia nem tudhatja, ki vár ránk... – habozott Gyula, és kérdő pillantást vetett a lányra. – Vagy igen?
- Honnét is tudhatnám?! – csattant fel Dia, és karba fonta a kezét.
- Te vagy a híres Kindes Diána – vont vállat Zsigmond.
Dia úgy fújtotatt, mint egy bika.
- Tisztázzunk valamit! Attól még, hogy én vagyok Kindes Diána, nem kell azt feltétételeznetek, hogy minden baj, ami itt ér, miattam van!
- Téged akarnak megölni állandóan – rázta a fejét Gyula.
- Annak semmi köze Sanyihoz! De ha szeretnétek, milyest kikerülünk innét, parókát veszek magamnak, és a nevem is megváltoztatom...
- Na, ezt hagyjuk abba – szólt közbe Niki. – A veszekedésből van elég nélkülünk is.
- Akkor szólj légy szíves nekik, hogy ne fogják rám az egészet!

- Dia – szólalt meg Niki csendesen, gondosan kerülve Dia tekintetét -, te is tudod, hogy a második tűzgolyó téged vett célba. Nem engem, nem Zsigmondot, és nem Gyulát. Botond pedig – folytatta bátortalanul -, azért akart felrobbantani minket, nehogy el tudj jutni Sanyihoz. Be kell látnod, hogy túl sok az... öhm... az összefüggés.
- Na és?! Világos, hogy nem szeretnék, ha Sanyi feltámadna.
- Soha életemben nem voltam egy híres valaki – folytatta Niki -, de nemrég már egy újságban megemlítettek. Mit gondolsz, kinek a kapcsán?
Dia hallgatott.
- Persze nem lehet könnyű – vélte Zsigmond. – Mi tökéletesen megértünk.
- Ha tökéletesen megértenétek, akkor nem fognátok rám mindent! Mert, ha nem vettétek volna észre, kissé rosszul esik nekem, hogy itt vádaskodtok!
- Jaj, Dia, bocsáss meg – suttogta Niki. – Mi nem megvádulunk, csak...
- De igen, igenis azt teszitek!
- Jól van – csitította Gyula. – Hagyjuk ezt.
- Könnyű mondani! – vetette oda a lány jéghideg dühvel.
- Most már tényleg elég! – emelte fel a hangját Zsigmond. – Már vagy két perce itt veszekszünk!
- Próbáljatok csak egyszer a helyemben lenni! – dühöngött Dia. – Én, Kindes Diána, én, én tehetek mindenről, mert pechemre megállítottam néhány embert!
- Naaa, nem kell felfújni a dolgot – csitította Gyula. – Egyébként meg, hozzátenném, hogy abszolút előnyödre vált. Az jó, ha az emberek megismerhetnek egy tisztaszívű embert.

Dia erre elhallgatott. Úgy tűnt, a bók elérte a kellő hatást. Gyula ünnepélyesen és komolyan nézett rá.
- Komolyan mondom, Dia – erősködött. – Igaz, srácok? - fordult a többiekhez, akik egyetértően bólogattak, megkönnyebbülve, hogy Dia abbahagyta a kiabálást.
- Jaj, Dia – lépett oda Niki barátnőjéhez, és megölelte. – Ne haragudj. Aggódunk érted, ennyi az egész. És tényleg te vagy a béke hirdetője, a tisztaszívű, a hősies, a...
- Na jó, ebből elég – mondta nevetve Dia. – Ne dicsőítsetek, mert a végén elbízom magam!
- Rólad lepereg – legyintett Zsigmond vigyorogva. – Te vagy a legszerényebb ember, akit ismerek!

- Elég, elég! – hárította el a Lagerfeltes mester a dicséretet. – Inkább menjünk tovább.
Remek hangulatban folytatták útjukat, elfeledkezve a sérüléseikről, éhségükről és kimerültségükről. No meg, Botondról, aki egyébként kint gubbasztott a barlang előtt (megriadt a denevértől, és halálra rémülés ürügyén kiiszkolt).
- Már biztos nincs sok hátra – lélegzett fel Zsigmond. – Már nem is tudom, mióta megyünk.
Dia felhajtott még egyet Mihály főzetéből, aztán savanyú képpel társai felé fordult.
- Már csak két üvegem van...
- Elég lesz – legyintett Gyula, az apró üvegcsékre nézve. – De mondd csak, Dia, nem fázol?
- Már miért fáznék? – kérdezett vissza a lány értetlenül.
Gyula tekintete a lány szakadt köpenyére siklott.
- Talán ezért – mondta, és megmutatta a többieknek Dia sérült karját. – A ruhád is tiszta szakadt.
- Nem, nem fázom – jelentette ki Dia. – De most már igazán békén hagyhatnál, Gyula.
A férfi elmosolyodott.
- Jól van, megteszem, amit kívánsz, de csak mert ilyen elbűvölő udvariassággal kértél meg rá.
Dia elvörösödött, Gyula pedig elnéző mosollyal nyugtázta a találatot.
- Gyula, megtennél egy szívességet? – kérdezte Niki, és elhúzta Diát a férfi közeléből. – Hagyd őt, rendben?
- Én békénhagytam – védekezett a mester. – Csak...
- Semmi csak – torkollta le Niki. – Ne is foglalkozz vele, Dia! Csak bosszantani akar.
Gyula felháborodottan hápogott.

Ebben a pillanatban meglepő dolog történt. Az Élet Barlangja falaiból kivált több száz vízgömb, bennük egy-egy vullámmal. Sziszegve, sisteregve a kis csapat felé vették az irányt.
- Futás! – kiáltott fel Zsigmond, és hanyatt-homlok rohanni kezdtek a vízgömbök elől, azonban azok egyre-másra váltak ki a falakból.
- Mivel vízgömb, a benne lévő villámmal könnyedén megrázhatnak – lihegte Gyula. – Próbáljátok kikerülni őket!
Az egyik vízgömb üldözőbe vette Zsigmondot. Már csak pár centire volt a fiútól, amikor hirtelen Dia megfordult, ránézett a vízgömbre – és az szétrobbant.
- Fogalmam sincs, hogy csinálod, de köszi! – hálálkodott a fiú.
- Nincs mit – mondta Dia. Aztán eszébe jutott valami. – Gyertek a hátam mögé! – kiáltotta, és már be is húzta maga mögé Nikit. Aztán megragadta a medálját, és pajzsot vont maguk köré.

A gömbök a pajzsnak csapódva szétrobbantak. Pár perc elteltével valamennyi vízgömb eltűnt.
Dia elengedte a medálját, és a többiekhez fordult.
- Előbb is eszembe juthatott volna – mondta.
- Nem baj. – Gyula megfogta a lány karját. – Siessünk, mert úgy látom, a tűzlabdák megint itt vannak.
- Mi? Jaj, ne! – nyögött fel Zsigmond.
Valóban tűzgolyók közeledtek. A fáradt társaság kénytelen volt rohanni tovább, át egy sötét járatba, ahol megálltak.
- Nem látok semmit – dörmögte Zsigmond. – Megvakultam volna?
Halvány derengés támadt: Dia ismét pajzsot vont maguk köré.
- Elég volt ebből – bosszankodott Niki. – Most már egy tapottat se léphetünk anélkül, hogy veszélyes ne volna.
- Ez eddig is így volt – mondta Dia, aztán kerekre nyílt a szeme.

- Mi az?
- A pajzsom – hebegte a Lagerfeltes mester. – A tűzgolyók ostromolják a pajzsom...
- Ostromolják? – Gyula megfordult. A tűzgolyók hátralebegtek, majd nekicsapódtak a buroknak.
- Nem fog sokáig kitartani – jósolta a férfi.
- Attól tartok én is – motyogta Dia. – De hát ez lehetetlen! – tanácstalanul bámult a medáljára. – Gwedmir sose említette, hogy a medál nem mindig védelmez!
- Akkor most mi lesz? – esett kétségbe Niki. Zsigmond is elég aggódó arcot vágott. Csak Gyula őrizte meg a hidegvérét.
- Akkor nincs más hátra – mondta. – Dia és én feláldozzuk magunkat.
- Hogy mit csináltok?! – nyílt kerekre Niki szeme.

Dia Gyulára pillantott.
- Miről besz...
- Megszűntetjük a pajzsot – folytatta Gyula. – Nikiék elfutnak, mi pedig elvonjuk a tűzlabdák figyelmét. Vagyis megöletjük magunkat.
- Te nem vagy eszednél! – Dia az arcára mutatott. – Éppen elég nekem ez az egy égési sérülés is!
- Talán a barátaid életét veszélybe sodornád magadért? – kérdezte Gyula csendesen.
Dia nyelvén volt már a válasz, de végül nyelt egyet, és nem szólt semmit.
Niki nyugtalanul pislogott barátnőjére.
- Én sem hiszem, hogy ez beválna – fordult Gyulához. – Lehet, hogy a tűzlabdák közül néhány utánunk jön.

Dia karba fonta a kezét, de felszisszent. Még mindig fájt egy kicsit a denevértől kapott sérülése.
- Van igazság abban, amit Niki mond – jegyezte meg. – Gyula, figyelj, én...
Elhallgatott.
Nikiék megfordultak – hogy szembetalálják magukat a tűzgolyók százaival, amik körülvették őket.
- Na most találjatok ki valamit – nyögte sápadtan Niki. Dia és Gyula dermedten néztek a tűzgolyókra. Zsigmondnak kiszáradt a szája.
A tűzgolyók egyre közelebb lebegtek hozzájuk. Már érezték is a perzselő hőt, ami belőlük áradt.

Dia széttárta a karját. Barátai abban a reményben néztek rá, hogy talán csinál valamit a különleges képességeinek segítségével – de Dia csupán tanácstalan volt.
- Ha elér – mondta barátainak -, akkor lehet, hogy elvesztem az eszméletemet. De ne törődjetek velem. Meneküljetek. Elvégre... lehet, hogy csak én kellek nekik.
Azzal mielőtt Nikiék bármit szólhattak volna, a tűzgolyóba lépett.
Gyula ugyanígy tett, Nikiék pedig rémülten álltak, nézve, hogyan veszik el a lángtengerben a két Lagerfeltes mester.
Niki rettegve bámulta a tűzgolyókat. Azok lassan ellebegtek Nikiéktől, hogy eggyé váljanak a többivel – hogy együttesen égethessék Dia és Gyula testét.
- Niki – szólalt meg Zsigmond, gyengéden megbökve a lány vállát. – Gyere. Hallottad Diát. Menjünk.
Niki a fejét rázta.
- Nem...
- Gyere – kérlelte Zsigmond. – Nem maradhatunk itt sokáig.
- De hát Dia... mi lesz Diával?!
- Túl fogja élni. No. Gyere.
Niki nem mozdult. Zsigmond megragadta a karját.
- Niki, kérlek, menjünk! Lehet, hogy mindjárt találkozunk Sanyival!
- Előbb látni akarom, hogy mi van Gyuláékkal. Eressz el!
- Niki, gyere már! – sziszegte Zsigmond. Niki tiltakozott, de a fiú magával rántotta.
- Akkor is megyünk!
Niki sajgó szívvel ment utána.

Dia eközben rezdületlenül állt a tűzgolyók közepén. A lángok mardosták a bőrét, de egy idő után rájött, hogy kutya baja sem lesz. Gyula köhögve próbált kitámolyogni.
- Várj – suttogta a Lagerfeltes mester. – Azt hiszem, nem fogunk megsebesülni.
- M-mi? – nyögte Gyula.
- Ha szólok, kilépünk – suttogott tovább Dia.
- De hát...
- Most!

Futni kezdtek, ki a lángtengerből, s mikor kiléptek, valóban semmi bajuk nem volt. Gyula visszanézett. A lángtenger a helyén maradt.
- Hogy történhetett ez? – fordult a lányhoz. – Elvégre...
- Éreztem, hogy nem lesz bajunk – vont vállat Dia.
- Ez valami... különleges megérzés? – nézett rá Gyula bizonytalanul. – Vagy... ez is hozzátartozik a mesteri hatalomhoz? Én nem tapasztaltam ilyesmit.
- Nem tudom, de az a lényeg, hogy sikerült. Lehet, hogy tudatomon kívűl elvarázsoltam őket vagy mit tudom én... menjünk Nikiék után, na.
Gyula megvakarta az arcát.
- Egyre furábbakat produkálsz.
Dia szeme megvillant – a mester nem tudta eldönteni, haragtól vagy csodálkozástól-e. Mindenesetre a lány nem szólt semmit, és Nikiék után eredt.

Folyt. köv.