A múlt tovaszállt, a szív soha 4. (Harry Potter fanfiction)

A sötét, ködös éjszakában alig láthatóan házak fényei pislákoltak az út mentén. Harry éppen Jones iránymutatását próbálta megérteni, Hermione pedig azt, hogy miért kellett épp annak az embernek balesetet szenvedni ahhoz, hogy ők ketten valóban, hosszasan elbeszélgethessenek.
Boszorkány lévén nem tartozott a buzgó hívők közé, most mégis, minden indíttatás nélkül imába fogott. Kérte a felsőbb erőket, hogy ne történjen semmi rossz ezen az éjszakán. Ha pedig történik, az legalább pozitívan befolyásolja az elkövetkező napokat. Ha pedig befolyásolja, akkor az történjen a Harry nélkül töltött évek kárára.
Évek. Megint. Egy új és mégis értelemvesztett szavacska…

Visszagondolt arra a pár, roxforti évre… Mennyi lányt vígasztalt azzal, hogy egyszer, talán esélye lehet Harrynél. Mennyi nőtársát vezethette volna tévútra, vagy akár Harryt magát, csakhogy győztesen kerüljön ki… De nem. Ellenséged engedd a legközelebb – tartja a mondás. Így, ellenségek szoros, könnyező gyűrűjében telt el hét hosszú, megpróbáltatásokkal teli év. Míg néha az élet küszöbét is nyugodt szívvel átlépte volna, ha tudja, hogy a fiú viszontszereti. Hányszor vigasztalta a lányokat, drukkal és játszott örömmel hányszor bíztatta Harryt, miközben ő magának lett volna erre szüksége. Annyiszor kockára tette volna érte és Ronért az életét, hogy időközben elfelejtett különbséget tenni igaz barátság és igaz szerelem között… Annyi kaland után egyszer sem fordult meg a fejében, hogy vannak már annyira barátok, amennyire pár is lehetnének… A gondolatsort két mondattal zárta le magában:

Olyan, de olyan ostoba, oktondi kislány voltam… És gyáva, rettentően gyáva…
- Igen és ott, a tábla mellett balra. – irányította Harryt az idős, ideges férfi. A sötét éjszakában ugyanis borzalmas volt tájékozódni. Valódi kínszenvedés, mégis, Harry itt lakik, errefelé. Tudja a járást. Ismernie kell az utat. Nem tévedhetnek el… Pont most!
Lassan kivehetővé vált egy régies, kopott házikó. Hermione felfigyelt rá, mert furcsa, csillogó csipkefüggönye visszaverte a benti kandalló fényét. Olyan volt, mintha megannyi kis tündér táncolna az ablakban és hívogatná az arra járókat… Hermione rájött, hogy azért volt ideje így megnéznie a házikót, mert Harry lassított a kocsin, később pedig leparkolt elé.

A halvány, ám pislákoló fényű ablakból kedves dallamot vitt feléjük a párás szél… Lágy üteme szinte beleült a fülébe. Hallani lehetett, hogy bakelitről szól, de még így is csodás volt… Mintha a sok kis ablak-tündér erre ropná… Majd a zene elállt és kicsapódott az előkert faajtaja. Idős hölgy szaladt ki, egy száll pongyolában. Hajában kis kendő, keze reszketett, mint a nyárfa. Mrs. McCluseck ijedt orcáját a kendő mögül előbújtatta és miután meglátta a férjét, mintha egy kis düh is belekerült volna.
- Jones! Az Isten szerelmére! – kiáltozta férje felé, ám a hangján hallható volt az aggodalom. Még mos t is. – Többet ilyet ne csinálj..! Halálra aggódom magam miattad, te meg csak úgy ide - oda hoppanálgatsz a brit főutakon?! És nem is köszönsz el..?!
- Berta, nyugodj meg, kérlek. – Jones felesége hátára terített egy kis részt a saját köpenyéből és megnoszogatta asszonyát a ház felé. – A vendégeink eltévedtek a főút közepén, és én nem szerettem volna, ha bármi bajuk esik..! Te meg olyan békésen aludtál…
- Vendégeink? – Berta hangja ellágyult, ahogy megpillantotta a kocsiból kiszálló, kedvesen mosolygó ifjakat. – Óh, és éppen egy pár! De szép is ez, ugye, édesem? No, gyertek be, kérlek, meg ne fagyjatok!

Hermione hiába próbált ellenkezni. A megszólítás és az invitálás ellen is… Harry biccentett a ház felé a fejével, és ezzel talán le is volt tudva a dolog. Mikor beértek, Hermione udvariasan kezet fogott és bemutatkozott… De kénytelen kelletlen, és ezt a maga módján mutatta is. Úgy ahogy. De mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy még másfél óra ottlét után sem hagyták őket elmenni. Lassan viszont igazán elfáradt… egyre nagyobbakat ásított és többször lecsukódott a szeme. Így tehát kért öt percet, hogy hadd „intézzen el egy telefont”.
Na persze ki ment a gangra, ami a kis ház előtt volt kiépítve. Fázott, vacogott, csurom vizes volt, de nem érdekelte. Csak egy kis egyedüllét. Ennyit kért. De hát Úr Isten! Mennyi ideig volt szinte teljesen egyedül?! És mikor itt a lehetőség: ő kisétál…

Már jó ideje ott állt és az esőt bámulta. A vízcseppeknek szinte ritmusa volt, miközben a messzi, magas égtől elérték a földet. Kicsit mintha átérezte volna a cseppek helyzetét. A világi, teljesen természetes helyéről egyszer csak, hosszú út után ismeretlen tájra érkezik, olyan bizonytalan, hogy inkább beszívódik a földbe és vissza sem jön onnan… Ahogy így elmélkedett, eszébe jutott, hogy fázik… Többek között. Ezért elindult befele az előszobába, ahol letette a kabátját. Osont, nesztelenül, mintha lopna, pedig csak a kabátjáért ment be. Mikor sikerült megkaparintania a „zsákmányt”, elindult visszafelé, ahol időközben szél kerekedett. A fákat szinte csapdosta egymáshoz, de a lányt ez sem érdekelte. Mikor pedig már kifelé jött, sajnos az ajtót igen erősen becsapta a szél. Lebukott, kész, vége. Gyorsan levette a kabátját, mintha keresne benne valamit. Ekkor az ajtó kinyílt és valaki a sötét, viharos éjszakába kiáltozta a nevét, majd felkapcsolta a gangon lévő lámpát. Harry állt egy száll magában és Hermionét kereste.
- Megőrültél?! – mordult rá. Idáig kint voltál a viharban?! Vigyázz! – A lány elvesztette uralmát a kabát felett és az sajnos kirepült a kezéből. Egyenesen az előkert közepéig…
- Jézusom! A mobilom is benne van! – azzal futni kezdett, ki a viharos éjbe. Harry pedig utána.
- Állj meg! – kiabált utána, mert olyat látott, amitől talán a legjobban félt egy ilyen időben, futás közben.

Az egyik fa, amelyről Jones nem rég még el is árulta, hogy legalább száz éves, egyre csak hajladozott a széltől. A jeges esővé vált vízcseppek még jobban rásegítettek arra, hogy az öreg tölgy kísérteties hajlongásából kiszámíthatatlan dőlés induljon meg. Pont a rohanó lány irányába… Harry utána szaladt és elkapta a karját. Előrántotta a varázspálcáját és maga mögé vonta Hermionét, aki csak most vette észre, hogy a fa hihetetlen gyorsaságú dőlésnek indult. Minden sokszorosára gyorsult, mintha pörgetnék… Már maga Hermione sem tudta, miért is szaladt a kabátja után… Mobiltelefont tud újat venni, azért igazán nem érdemes aggódnia… Kabátot meg kérhet kölcsön Mrs. McCluseck- től. Amíg ő ezen gondolkozott, Harry egy egyszerű, de ismert varázslattal megállította az óriási tölgyet, amely lassabban ugyan, de végül valóban becsapódott. Az esőben bőrig ázva álltak és a lány riadtan, bele gondolva, mi történhetett volna, ha barátja nem segít rajta időben, végig az illető vállát markolta. Mintha még mindig félne. Úgy zihált, akár a maratoni futók, Harry pedig idegesen fordult hátra és majd hogy nem szigorúan nézett rá. Mármint arra az enyhe foltra a zuhogó esőben. Mivel a vihartól a saját hangját sem hallotta, túl ordított mindent.

- Mi a fenét kerestél idekint?! Telefonálni?! Errefelé TV-adás sincs, nemhogy vétel!! Mit tudsz felhozni mentségedre?! – Hermione mindeddig némán hallgatott, remegő kezével Harry mellkasára támaszkodva, csak a levegőt kapkodta zavarában, de ahogy felfedezte a hála és köszönet legkisebb megnyilvánulásának lehetőségét, egyből a fiú nyakába ugrott. Ott szuszogott és nyugodott meg… Főleg, mivel Harry maga is csak annyit tudott tenni, hogy átöleli és elégedetten hozzátette:.- Hát… Elfogadható válasz…
Mikor már érezte, hogy mindkettejük vacog, enyhén megpaskolta a lány vállát, aki időközben teljesen megfeledkezett magáról. Még egy utolsót szorított Harry vállain és lassanként kibontakoztatta az öleléséből. Hirtelen vulkánként robbant benne a beismerés, hogy ez akár az életébe is kerülhetett volna.
- Úristen… - a fejét fogta szégyenében, majd a fiúra nézett és kapkodva kért bocsánatot.- Én… Csak levegőzni… jöttem… ki… De akkor… és a kabátomat elfújta a szél és engem nem érdekelt, hogy… És… szóval köszönöm.
- Nincs mit. De ilyet többé meg se próbálj! A frászt hoztad rám! Én nem is tudom, mit csinálnék, ha éppen most elv… - harapta el a mondatot.- Khm. Bertáéknak ne mondjuk meg, rendben?
- Rendben. És még egyszer köszönöm… - adott egy csókot Harry bal arcára, megpaskolta a vállát és elindult befelé, de félúton a ház és Harrynek adott puszija között visszafordult. Mosolyogva tette ezt, és csak ennyit mondott: - Ne félj, én sem tudnék mit kezdeni az életemmel, ha éppen most – sóhajtott és még olyan messziről, a sűrű esőcseppeken át is egyenesen a fiú szemébe nézett – elveszítenélek téged. De hát, mindig mindentől te mentettél meg, most minek kéne változnia?

Majd fellépett a gang első lépcsőjére és elindult befelé, hosszú vízsávot húzva maga után. Harry csak nézte, ahogy lassan sétál, távolodik el tőle. Olyan volt ez, mint amikor az ember diéta közben meglát egy óriási adag dobostortát. Karnyújtásnyira tőle, attól, hogy megkapja, amit szeret, meg sem moccanhat. És a cukrász csak nevet rajta, mint az esetleneken szokás. Ott, ahol percekkel ezelőtt Hermione megcsókolta az arcát, Harry égető forróságot érzett. Csak az arca bal fele bizsergett, de úgy, hogy azt hitte, menten ott esik össze.

Az eső… Igen, milyen jó is ez a hűvösség. Mert belül, mintha forrott volna. A bőre jéghideg volt, majdhogynem jéggé fagyott, de az alatt valahol valami lávaként égette. Valami fortyogott és feltörni készült. Valami, aminek nem szabadna… Vagy, ha mégis, nem tudna vele mit kezdeni. Már nem hordott szemüveget, így semmii sem védte az esőtől, ha az égre nézett, bár ő inkább annak kereste a mikéntjét, hogy minél hamarabb elmúljon ez az érzés. Fölnézett az égre és elgondolkozott az esőcseppek életéről… A hely, az út, az érkezés… De hova? Szóról szóra, mint amiről Hermione elmélkedett. Felsétált a gangra ő is, megállt egy oszlop mellett, majd behunyta a szemét. Visszaidézte a Roxfortos éveket… Valamelyik barátnője mellett mindig ott volt valaki… Cho, Ginny és még sok más lány mögött valaki mindig noszogatta őket és magát, Harryt. Ez a valaki Hermione volt. A lány, aki miatt másokkal járt. Aki gyönyörű volt, okos és kedves, aki vigasztalta és ha százszor nem tette fel az életét az ő megmentésére, akkor egyszer sem. Aki szinte érinthetetlen volt. Aki a legközelebb állt hozzá. A barátságához, a bizalmához, s a szívéhez… Akit elvesztett sok-sok évig, és akit most úgy lelt meg, ahogy eddig még sosem.

Úgy érezte, nem tehet semmit… Gyengének hatott minden mozdulata, a gyomra is forgott. De nem a lánytól, óh, dehogy. Rá most szívesebben gondolt, mint akkor bármi másra ezen a Földön. Mégis elfelejtette volna, mint akármi mást. Jaj, mért kellett megölelnie őt!? Eddig minden rendben volt… Mi volt abban a pusziban, ami miatt most ilyen szörnyen érzi magát?
Nekidőlt a terasz egyik tartóoszlopának és úgy döntött, ő örökre itt marad. Nem megy be, nem megy el innen, csak itt marad addig, míg nem történik valami. Akármi.
Ekkor kinyílt az ajtó és Mrs. McCluseck lépett ki rajta, kezében pokróccal és törülközővel.

- Édes fiam, ezt hogy képzelted?! Még felfázol itt nekem és híre megy a faluban, hogy én kidobom a vendégeinket. Bemész a házba, de izibe! A hölgyemény mondta, hogy rosszul érzed magad, nesze, törülközz meg és gyere be. Aztán indulhattok haza, de várjatok, csomagolok valami finomságot.
- Köszönöm, Berta, de nem szükséges! Nagyon kedves, tényleg, de csak minél előbb haza akarok menni. Ne fáradjon.
- No, rendben, de akkor itt megkóstolják, amit sütöttem? Finom, friss szamócás lepény.
- Persze, miért ne. Biztos finom.
- Na, akkor várunk bent. – mosolygott kedvesen az idős hölgy és cammogva elindult befelé. Harry most nagyjából annyira kívánt lepényt enni, mint annak a bizonyos macskának azt a bizonyos termékét. De hát… udvariasság az udvariasság. Így hát megtörölte a fejét és a karját, és besétált az előszobába. Ott is áttörölte magát és elegánsan, mintha mi sem történt volna, besétált a nappaliba, ahol a házaspár és Hermione foglalt helyet. A fent említett személy láttára egy pillanatra megtorpant, de olyan diszkréten, hogy maga is csak alig vette észre. Nagyon feszült volt a következő öt perc, de most már nem a lány felől. Mintha megfordult volna a lazasági sorrend. Harry mereven ült egy félreeső kanapéban, míg a többiek elmélyülten beszélgettek. Hermione párszor megrázta a haját, bájosan kacagott, vagy csak rápillantott futólag, és ez újból égető érzést keltett benne. Többek között. Majd ránézett az órára és úgy elborzadt, ahogy még talán sosem. Éjjel egy óra múlt tíz perccel. Köhintett egyet, amire mindhárman felfigyeltek.

- Mi az, Harry? Rosszul vagy megint? – Jones aggódva fordult felé.
- Fogalmazzunk úgy… De egyébként csak nagyon fáradt vagyok és szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy éjjel egy óra elmúlt. Önök is bizonyára fáradtak már, és én is szeretnék hazamenni, meg gondolom Hermione is.
- Igen, én is eléggé kimerültem. – helyeselt a lány.- Jó lenne már otthon lenni, mármint Harrynél otthon. Legalább megnézem, hol élsz, úgysem láttam még a házadat.
- Nem… nagy szám. De tetszeni fog, otthonos.
- Elhiszem.- mosolygott kedvesen, majd szusszantott egyet és felállt. – Jones, Berta, a sütemény isteni volt, az önök háza pedig gyönyörű. Nagyszerűen éreztem magam, köszönöm. – megrázta az idős hölgy kezét, Jonesnak pedig biccentett és kezet fogtak, ám az illedelmes, angol úr még kezet is csókolt neki. Erre Berta megjegyezte, hogy „Te vén gavallér…”. Harry viszont annál inkább dúlt-fúlt, bár maga sem tudta, miért. Remélte, hogy elindulnak végre, na persze ő is illően elköszönt és háláját is kifejezte. A házaspár kikísérte őket a teraszig, majd ott maradtak az ajtóban és onnan integettek nekik. Hermione sajnos kabáttalan maradt, de Harry udvariasan átadta neki az övét. Nem érdekelte, hogy újból bőrig ázik, csak a fázós lánynak legyen jó...

Mikor kiértek és Jones-ék megpillantották a ledőlt fát, legyintve mondták, hogy úgysem volt sok hátra neki. Ezzel a fiatalok felsóhajthattak.
- Viszlát! Köszönünk mindent!
- Jó éjt!
Elérték a kocsit és beszálltak, becsukták az ajtót és egy jó nagyot szusszantottak. Még nevettek is rajta. Harry kissé remegő kézzel indította be a motort. A lámpa bekapcsolt, így az út is könnyebben volt járható.
Rövid idő telt csak el és Hermione csendben szólalt meg.
- Még egyszer szeretném megköszönni, amit ma tettél értem.
- Ugyan már, bárki megtette volna…
- Nem, nem csak erről beszélek! Arról, hogy eljöttél értem, elhoztál, vállaltad értem a felelősséget, bemutathattalak Jones-éknak, hogy ott lehetek nálad, és persze nem hagytad, hogy rám dőljön az a fa… Csak ebben a napban van nagyjából száz dolog, amit megköszönhetek. Úgyhogy köszönöm. – Hermione mosolyogva tette rá kezét Harryére, aki épp a sebváltót fogta. El sem engedte még jó fél órán át, egyszerűen ott felejtette. Valami mintha odaragasztotta volna. Észre sem vette… Csak akkor, mikor a vezetőnek szüksége volt rá és óvatosan elvette, épp úgy, hogy alig érezze. Ő ekkor pirulva vette el és helyezte az ölébe a karját. Majd a másikra könyökölt és nézett kifele, ki a zord, esős éjszakába, amelyről nem is lehet sejteni, mit hoz el neki. Lassan előtűnt egy újabb ház, egy kicsivel nagyobb birtok, mely elé a Potter feliratú postaládát szúrták a földbe.

Folyt. köv.