Mesteri hatalom 14.

- Jé... nyitva van! Amikor bejöttünk, mintha bezárták volna – tűnődött Gyula.
- Niki nyitotta ki biztosan.
Ott állt a zutó is. Csakhogy...
- De hisz ez üres!
- Nem. – Sanyi behajolt az egyik hátsó ablakon – az nyitva volt. – Itt alszik egy fickó.
- Botond?!
Sanyi megbökte a férfi vállát.
- Hé, haver! Ébresztő!
- Höh? Te jó isten! – ordított föl Botond, s teljesen az ülésbe préselődött, úgy igyekezett hátrébb kerülni Sanyitól. – Te meg ki vagy?!
- Lawren Sándor, szolgálatodra – vigyorgott Sanyi. – No gyerünk, kifelé, pajtás! Ha már itt ez a kocsi, máris indulhatunk.
- Visszamegyek Diáért – kezdte Gyula, de Sanyi felemelte a kezét. – Épp eleget voltatok együtt. Jobb, ha én megyek.
Gyula elhúzta a száját.
- Ahogy akarod, de már mondtam, hogy semmi okod az aggodalomra.
- Nem erről van szó – magyarázta Sanyi. – Szeretnék... szeretnék...
- ...Egyedül lenni vele. Aha, értem – mondta Gyula, s rögtön elfordult. Sanyi fürgén visszaszaladt a barlangba.

Végigrohant a csarnokokon, felmászott a láthatatlan ösvényre, azon is végigballagott. Leugrott, és ment tovább.
Dia már ült, mire odaért, bár igencsak kifulladva.
Aztán egyszeriben megtorpant. Csak állt, és nézte, nézte Diát. Ugyanúgy mélyedt egymásba a tekintetük, mint négy évvel ezelőtt az alföldön. Dia lassan feltápászkodott; bénultnak érezte magát, szíve egyre hevesebben vert, és már el is öntötte az a jól ismert forróság. Szinte egyszerre mozdultak. Először lassan, majd egyre gyorsabban rohantak egymás felé, végül Sanyi karjai összezárultak Dia körül.
- Sanyi...!

A fiú belefúrta az arcát Dia selymes hajába, és mélyet lélegzett. Imádta a lány hajának illatát, imádta az érintését, kék szemeit, és már jól ismert fiatal arcát.
Mikor felemelte a fejét, boldog, megkönnyebbült mosoly ült az arcára, szemei éppoly szerelmesen csillogtak, mint rég. Aztán újra megölelte Diát, és ölelte hosszú perceken keresztül, mintha sosem akarná többé elereszteni. Dia becsukta a szemét, majd lassan kibontakozott Sanyi öleléséből. A fiú csodálattal nézett rá.
- Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint régen – suttogta. – Ugyanolyan elbűvölő... – boldogan két kezébe vette Dia arcát. – Amikor felébredtem az akadályfal mögött, egyből te jutottál eszembe, és csak te jártál az eszemben mindaddig, míg meg nem láttalak. – csókot hintett Dia homlokára. – Te vagy a legelbűvölőbb lány, akit ismerek.

Dia teljesen elképedt Sanyi szavai hallatán. Ahogy telt az idő, Sanyi egyre jobban rajongott a lányért. Most az arcát simogatta, de vigyázva, mintha Dia törékeny lett volna. Mosolyogva nézett Diára.
- Hiányoztál.
- Te is – motyogta Dia behunyt szemmel, és Sanyi vállának döntötte a fejét. – Te is. Sosem hittem volna, hogy valaha találkozunk még, Sanyi.
- Mit gondolsz, én igen?!
- Azt ígérted – suttogta Dia -, hogy soha nem hagysz el...
- Igen – mondta Sanyi. – Itt is vagyok.
- Jaj, Sanyi! – zokogott fel Dia. – Én... én... annyira, de annyira hiányoztál!
- Naa... most mi baj?
- Hát ami veled történt! Azt hittem, belepusztulok!
Sanyi újra megsimogatta az arcát.
- Most már nincs semmi baj. Itt vagyok, és veled maradok. Örökre. – lehajolt, megcsókolta a lányt, és ismét megölelte. Dia felsóhajtott. Most már biztos volt benne. Sanyi vele marad, és soha, de soha nem hagyja el!

Mikor visszatértek a zutóhoz, Gyula a hátsó ülésen ült, és merengőn kibámult az ablakon. Botond mellette ült, igencsak duzzogó arccal.
- Megjöttünk – mondta Sanyi.
Gyula felpillantott, aztán kényszeredetten elmosolyodott.
Dia beült a volán mögé. Sanyi meglepetten nézte.
- Mikor tanultál meg vezetni, Dia?
- Két éve, amúgy semmikor – felelte a lány nevetve. – Botond sózta ránk ezt a tragacsot. Egyvalaminek hasznát vettem, amit apám mutatott. De azt hiszem, ez az első és az utolsó is. Azon kívül a mesterek tanítottak meg rendesen. Gyula, hol a kulcs?
- Itt – mondta a Lagerfeltes mester, s előreadta.
- Hová ment Niki? – kérdezte Sanyi, miközben Dia indított.
Dia arcán árnyék suhant át.
- Nem tudom – felelte csendesen, és tolatni kezdett, aztán megfordította az autót, és elindultak visszafelé.
- Itt hagyjuk? – hitetlenkedett Sanyi.
- Elment – vonta meg a vállát Gyula. – Azt mondta, visszamegy.
- De hát hová? Nem láttuk sehol!

Ebben a pillanatban szörnyű motorberregés verte föl a csendet. Dia rosszat sejtve nézett hátra.
- Niki! – sikított fel.
Gyula, Sanyi és Botond egy emberként nézett hátra.
Lito ült egy motorszerűségen, s Nikit odaláncolta a motor oldalához. A lány ide-oda csapódott, hol a földnek, hol a járműnek.
- Niki! – Dia csaknem sírva fakadt. - Meg kell állnunk – suttogta.
- Nem, Dia. – Sanyi megfogta a kezét. – Le kell ráznunk ezt a nőt. Apropó, ki is ez?
- Lito – felelte Gyula sötéten. – De hol van Zsigmond?
- Azt mondtad, ő meghalt – nézett rá Sanyi.
- Niki magával vitte – magyarázta a mester.
- Sanyi! – csattant váratlanul Dia hangja. A fiú rémülten összerándult. – Fogd meg ezt! – kiáltotta Dia, azzal kinyitotta az autó ajtaját, és kiugrott a kocsiból.
- De hát... én nem tudok vezetni! – esett kétségbe Sanyi, s fékezés helyett megkettőzte a sebességet. A zutó úgy robbant előre, mint egy kilőtt puskagolyó.

Még látták Diát a földön; hatalmas por kerekedett, abban fetrengett éppen.
Gyula kihajolt az ablakon, és visszanézett.
- Nem lesz baja? – kérdezte Botond.
- Nem hinném – felelte a Lagerfeltes mester. – De azért jobb, ha vigyáz magára.
Sanyi idegesen kikerült egy fát. Hamar rájött, melyik a sebesség és a fék, így egészen belejött.
- Dia hová ment? – kérdezte.
- Gondolom, Litóhoz.
- És ti engedtétek?! – Sanyi rátaposott a fékre; a zutó megpördült, majd egy fának csapódott, de Sanyi addigra már a kocsi ajtajának zárját babrálta. – Nem tudjátok, mire képes egy jaeli?!
Mielőtt Gyula válaszolhatott volna, Sanyi kiugrott a roncsból, és futásnak eredt. Gyula és Botond elképedve néztek utána.

Lito lefékezett Dia mellett. Niki véres feje ernyedten lógott a motor oldalánál. Dia felállt, és dühödten meredt a nőre, azonban mielőtt bármit tehetett volna, lábdobogás hallatszott a háta mögül. Dia hátrafordult...
... aztán neki is zuhant egy fának, ugyanis Sanyi volt a közeledő, s erőteljesen félrelökte őt.
- Sanyi! – kapkodott Dia levegő után. – Mit művelsz?!
- Nem engedem, hogy egy ujjal is hozzáérj Diához! – Sanyi már Litónak intézte a szavait. – Hallod, te szemét?!
Lito összevonta a szemöldökét.
- Bátor tett, hogy halandó révén így védelmezel egy mestert.
- Engem nem kell védelmezni! – csattant fel Dia haragosan. – Sanyi, menj onnét!
Addigra már Gyula és Botond is odaért hozzájuk. Botond Lito másik oldalára lopakodott, és a zutóban talált tűvel kiszurkálta a motor kerekét.
- Nohát, nohát... egy fegyvertelen fiú, egy őrült és egy ostoba mester...
Sanyi ekkor meglepő dolgot tett. Megragadta Litót, és lelökte a motorról, ami sikeresen rázuhant Nikire.

- Niki! – kiáltott fel Dia. Oda akart rohanni, de Gyula kinyúlt, és megfogta a karját.
- Ne menj.
- Eressz el! – Dia kiszabadította magát. – Ő halandó, nekem viszont nem eshet bajom!
Sanyi eközben Litót püfölte nagy élvezettel. Bár mozdulatai közel sem hasonlítottak egy profi verekedőjéhez, azért volt tapasztalata. Régebben is sokat verekedett – leginkább Dia miatt -, így megtanulhatott többé-kevésbé jól küzdeni.
Lito belevágta a könyökét Sanyi gyomrába, mire Sanyi arconvágta. Azonban csak egy fémlemeznek ütközött az ökle.
Lito elvigyorodott, és szippantani kezdett. Lábával lerúgta magáról a fiút.
- Túlságosan könnyelmű vagy, Lawren!
Dia még mindig Gyulával birkózott. Ő vette észre először, hogy apró kis manók ugrándoznak köréjük a dzsungel sötétjéből. Majd pár kékgyík is csatlakozott hozzájuk.
Sanyi újból rávetette magát Litóra. Dia és Gyula ledermedtek. Botond felpillantott.
Sanyi felemelte az öklét, de Lito megragadta a csuklóját, és megszorította. Sanyi felüvöltött.
- Te szemét, aljas...

A fiú szájából csak úgy röpködtek a szitkok. Dia lerázott magáról egy manót, aki a lándzsájával szurkálni kezdte, Gyula felkapott egy kékgyíkot, és a többihez vágta. Majd intett. – Gyerünk a kocsihoz!
Dia bólintott. Segített Botondnak kiszedni Nikit a motor alól, aztán Sanyira nézett.
- Sanyi, hagyd!
Sanyi visszanézett rá. Lito kihasználta az alkalmat, és ismételten lerúgta magáról. Dia odarohant, tekintetével a motornak vágta a jaelit, majd megfogta Sanyi karját, és felrántotta.
- Gyere!
- Hová?!
Dia ingerülten felmordult, megfogta Sanyi kezét, és úgy ráncigálta a zutó felé. Azonban mikor meglátta a felhorpadt motorháztetőt meg a fát, megállt.
- Mit műveltetek ezzel?!
- Ne törődj vele! Sanyi vezetett. – Gyula kinyitotta az első ajtót. – Most én vezetek! Ti pihenjetek! Botond, szállj be!
Bemásztak. Gyula tolatott, aztán megfordult, és hamarosan otthagyták Litót, és belevesztek a dzsungel sötétjébe.

Gyula olyan gyorsan ment, amennyire csak a körülmények lehetővé tették. A felhorpadt motorháztető miatt kissé döcögött a zutó, de nem törődtek vele.
Dia beszélni szeretett volna Nikivel, de Sanyi jobbnak látta, ha inkább beül közéjük. Mikor ugyanis meghallotta a veszekedésük hírét, egyből leszűrte, hogy ez bizony nem egy egyszerű kis vita volt a két lány közt.
- Ebből még lehet probléma – magyarázta. – Hidd el, jobb, ha nem ültök egymás mellett.
Dia kénytelen-kelletlen beleegyezett.
Így hát mikor Niki magához tért, Sanyi meséltetni kezdte magáról.
- Á, akkor elég mozgalmas éved lehetett – mondta Sanyi.
- Igen... nagyon. – Niki kibámult az ablakon, aztán felsikított.
- Gyula, állj meg! Állj meg!
A férfi jókorát fékezett. Jócskán csikorogtak a kerekek.
- Ott van... ott van!
- Mi?!
- Zs... Zsigmond! – kiáltott fel Niki. Kirontott a kocsiból, és a fiú karjaiba vetette magát. Dia nem hitt a szemének.
- Zsigmond?! Mit keresel itt?!

Zsigmond ott állt egy fa előtt, és láthatólag arra várt, hogy észrevegyék.
- Nem ölt meg – mondta, és sután megölelte Nikit. – Az egész átverés volt. Nem tudom, hogy csinálta... de... amikor ti azt hittétek, éppen megölt, engem valahogy belökött egy lyukba vagy mibe, és egy bábut varázsolt elő.
- De hát... – Niki pislogott. Dia és Sanyi is kiszálltak.
- Gondolom az egész arra ment ki, hogy Nikit és Diát összeugrassza – folytatta Zsigmond.
- De... – Dia döbbenten nézett rá.
- Hiába, ez a Lito nagyon ravasz – csóválta a fejét Zsigmond, aztán ellépett Nikitől, és Sanyira nézett.
- Öö... te vagy, aki... majdnem meghalt? – nézett rá Sanyi bizonytalanul.
- Én. Bálint Zsigmond vagyok.
- Aha... én Lawren Sándor. – kezetfogtak.
Zsigmond elmosolyodott.
- Sokat hallottam már rólad.
- De hogy tudott belökni egy lyukba? Hisz meg voltál kötözve!
- Úgy tűnik, minden jaeli más-más képességekkel rendelkezik – vont vállat Zsigmond. – Képzelhetitek, mennyire meglepődtem. Az egyik pillanatban még ott fekszem a jégkötéllel megfogva, a másik pillanatban meg egy lyukban heverek, és azt se tudom, hogy kerültem oda. És fültanúja voltam Niki és Dia veszekedésének. – elhúzta a száját. A két lányra nézett.
- Ráadásul utána – lépett oda Zsigmond Diához -, még Gyula is otthagyta szegényt.
- Zsigmond, de hát honnét tudhattuk volna? – kezdte Niki. Zsigmond Dia vállára tette a kezét. – Valóban, honnét tudtátok volna? És azt honnét tudtátok volna, hogy Dia miért nem sietett a segítségemre?

Gyula zavartan megvakarta a karját.
- Ugyanis – folytatta Zsigmond -, megtudtam Litótól, hogy rosszullétet idézett elő Diának, aki ezért nem tudott segíteni nekem. Úgyhogy most nem megyünk tovább – legalábbis addig biztosan nem, amíg Dia és Niki nem tisztázzák ezt a félreértést egymás között.
- Én ugyan nem! – kiáltott fel Dia hevesen Zsigmond meglepetten lepillantott rá.
- Én sem! – tiltakozott Niki. – Nekem elegem van Diából!
Gyula nem szólt semmit, Sanyi és Zsigmond viszont összenéztek.
- Miért? – kérdezte Sanyi.
Niki nem felelt.
- Szerintem... menjünk tovább – szólalt meg Botond, aki eddig a kocsiban ülve figyelte a jelenetet.
- Nem! Dia, Niki, ragaszkodom hozzá, hogy kibéküljetek – makacskodott Zsigmond, és már lökdöste is Diát Niki felé.
- Ebből csak veszekedés lenne – morogta Niki.
- Dia nem hibás, megmondtam! – kiabálta Zsigmond.
- Nem érdekel – jelentette ki Niki hűvösen.
- Nem igaz, mennyire fafejű vagy! – dühöngött a fiú.
- Nem akarom félbeszakítani ezt a meghitt pillanatot – szólalt meg Gyula -, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk beférni a kocsiba.
- Ez nem kocsi, ez zutó! – javította ki Botond.
- Dehogyisnem kocsi – felelte Gyula, majd a többiekhez fordult. – Hatan vagyunk. Kettő elől, három hátul... ennyien férünk el...
- Valaki majd beleül valaki ölébe – vigyorgott Sanyi.

Niki perzselő pillantást vetett Diára, amit a lány nem igazán értett.
- Hát – forgatta a szemeit Gyula -, attól tartok, Sanyinak igaza van. Nos, szerelmespárocskáim?
Niki, Dia, Sanyi, Zsigmond és Botond kimeredt szemekkel nézett rá. Gyula elnevette magát.
- Nem kell így nézni rám, no! Csak vicceltem!
Sanyi vonakodva elmosolyodott.
- Ha te vezetsz, Gyula, én előre ülök. Vállalom, hogy valaki jöhet az ölembe, de kizárólag csak lány... – mondta Zsigmond.
- Nana – emelte fel az ujját Sanyi. – Csak nem udvarolni szeretnél a barátnőmnek?
- Udvarolni? Jó vicc... – Zsigmond intett, hogy szálljanak be. – Szóval? Dia, Niki?
- Fiú vagyok – tiltakozott Dia.
Zsigmond elnevette magát.
- Majd megy Botond – vihogott Sanyi. – Hol hagytad a rózsaszín tütüdet?
Ez végképp feloldotta a feszült hangulatot. Jót derültek Botondon, aki ezután vagy öt percig kiabált Sanyival.
Niki előre ült, a többiek hátra. Gyula indított, és (ha döcögősen is), de elindultak.
- Hála az égnek, hogy nem haltál meg – sóhajtotta Dia. – Szörnyű lett volna. Elég Lénárd halála is nekünk!

- Sajnálom, hogy túléltem – sajnálkozott Zsigmond vigyorogva, miközben átkarolta Niki derekát. – Lito nem végzett jó munkát.
Ezen valamennyien nevettek.
- Sokkal jobban érzem magam – jegyezte meg Sanyi mosolyogva. – Még ha egy ronncsal is megyünk...
- Amit te törtél össze – fejezte be Gyula.
Dia megcsóválta a fejét.
- Srácok, egyébként ugye tudjátok, hogy itt ragadtunk? – szólalt meg újra Zsigmond.
- Miért is? – érdeklődött Sanyi.
- Hát azért – nevetett fel a fiú rosszkedvűen -, mert lezuhantunk az űrhajóval.
- Aha, tehát itt kéne élnünk? – Niki hangja fáradtságról árulkodott. Fészkelődni kezdett, mire Zsigmond felordított. – Aúúú, a lábam, Niki!
- Bocsi – motyogta a lány.
Sanyi beharapta az ajkát.
- Szóval ez a híres mentőakció, igaz? De... de akkor mi lesz a marhasülttel?
- A marhasülttel? – pillantott hátra Gyula. – Miről besz...

Sanyi kétségbeesett arccal Diára nézett, mire a lány rámosolygott. – A marhasült Sanyi kedvence – magyarázta a többieknek.
- Már eljegyeztük egymást! – közölte Sanyi. – Már... már a vőlegénye vagyok...!
- Vigyázz, Sanyi, ne hagyd, hogy bekössék a fejed! – figyelmeztette Zsigmond. – Én a helyedben az agglegényéletet választanám!
- Már késő! – sápadt el Sanyi. – A gyűrű rajta van!
- És mi lesz Diával? – szólt közbe Gyula.
- Háát... – Sanyi töprengve nézett a lányra. – Dia, sajnálom, tudom, hogy két évig jártunk, de mától... azt hiszem... megcsallak!
- Micsodaa?! Te szoknyapecér! Hát holmi marhasült-hölgyikék jobbak nálam?! Én vagyok a barátnőd! – háborgott Dia.

Niki összerándult. Zsigmond ijedten nézett rá, de látta, hogy Niki csak a mosolyával viaskodik.
Zsigmond észrevétlenül megbökte Gyulát, és Nikire bökött a fejével.
Gyula bólintott, és leparkolt egy bokor előtt.
- Na, egy kis pihenő! Fiúk, tartsuk meg Sanyi legénybúcsúját! Sört hoztok?
- Ó, hát persze! – bólintott Sanyi.
- Hétfogásos lakomát rendezünk! – tódította Zsigmond, és megkordult a gyomra. Már napok óta egy falatot se evett. Hisz mi volt az a pár gyümölcs, amit elpusztított még odafelé menet?
- Akkor induljunk. – Gyula kinyitotta az ajtót. – Ott látok egy terülj-terülj asztalkámat.
- Én is akarok menni! – tiltakozott Dia. – Ne hagyjatok itt!
Zsigmond megtorpant, és visszanézett rá.
- Várjatok – morogta, azzal megfogta Dia karját, és félrevonta. Niki gyanakodva figyelte őket, de hirtelen Sanyi huppant be mellé.
- Holnap esküszöm a marhasülttel – közölte. – Leszel koszorúslány?
- Hülye! – mordult föl a lány, de csaknem elnevette magát.
- Komolyan beszélek – erősködött Sanyi, s szája sarkában már szétterülni készült egy mosoly.
- Ne fárassz – legyintett Niki. – Te, mit kell beszélnie Zsigmondnak annyit?
- Biztos az esküvői előkészületekről beszél – vigyorgott a srác.
- Jaj, Sanyi, nem tudod soha megnevelni magad?
- Nem én!
Niki felsóhajtott.
- Akkor felesleges kérdeznem bármit is.
- Aha – hagyta rá Sanyi, és különös békesség töltötte el.

- Dia, figyelj, nem szeretném, ha egymás torkának ugornátok – mondta Zsigmond. Igencsak eltávolodtak már a többiektől. – És főleg azért, mert teljesen szükségtelenül haragudott meg rád.
- Tehetek én róla? – fakadt ki Dia. – Láthattad, teljesen megőrült! Nem lehet beszélni vele!
Öld meg Zsigmondot!
- Tessék?
Zsigmond meglepetten nézett rá.
- Mi az? Nem mondtam semmit!
Öld meg Zsigmondot!
Dia a fejéhez kapott, és megremegett.
- Jaj... jaj nekem... nem akarom megölni!
Öld meg!
Zsigmond zavartan nézett a lányra.
- Dia? Mi baj?
- Hallgass! Hallgass el!
ÖLD MEG!!!
Dia hátán végigfutott a hideg. Rohanni kezdett. Zsigmond döbbenten nézett utána.
- Hé, Dia! Állj meg!
Utánasietett. Dia hirtelen elbotlott egy kiálló gyökérben. Zsigmond utolérte, és elkapta a karját.

- Mi baj?
- Hagyj, mert megöllek! – Dia kiszabadította magát.
- Ne, várj... miről beszélsz?
- Hallgass! – nyögte ki Dia, de még mindig belesúgtak a fülébe.
Zsigmond eléugrott.
- Nem értelek, Dia! Mondd, mi baj?!
Öld meg, vagy ő öl meg téged!
Dia szembefordult a fiúval.
- Menekülj... mert... mert meg foglak ölni!
Zsigmond meghökkent.
- Miket beszélsz?... jaj, ne... Dia... a bájital... elmúlt a hatása?
Dia elsírta magát.
- Menj már!

A fiú nem mozdult. Pislogott. Aztán hátranézett. Sehol se látta a zutót.
- Dia, menjünk vissza. Majd kapsz bájitalt...
Dia hirtelen előreszökkent, és hanyattlökte. Zsigmond bevágta a fejét egy kőbe.
- Au!
Dia megragadta a fejét, hogy azonnal szétcsaphassa a kövön. Zsigmond rémülten próbálta kiszabadítani magát.
- Dia, engedj el!
Öld meeg...
Dia, teljesítve a parancsot, odavágta Zsigmond fejét a kőhöz.
- Ááá! Eressz el, Dia!
Bénultan arra gondolt, hogy túl messze mentek ahhoz, hogy bárki meghallja a hangját. Az az átkozott Lito! – gondolta, miközben sikerült megfognia Dia csuklóját, és ellökni magától. - Az az átkozott, ó!
Hirtelen Dia fölébe kerekedett. Lenyomta a lányt a földre.
- Dia, figyelj rám! – mondta, nyugalmat erőltetve magára. – Ne hallgass arra... aki ezt... mondja. Nem kell megölnöd.

A lány dühösen kapálózott. Lábával beletérdelt Zsigmond gyomrába, mire a fiú kétrét görnyedt, és rázuhant.
- A fenébe... – nyöszörögte. – Állj már le!
Dia lelökte magáról, de nem mozdult. Zsigmond felkönyökölt.
- Nyugi, jó?
Mielőtt a lány bármit tehetett volna, fenyegető morgás hallatszott. Zsigmond felpillantott...
... és ledermedt. Sakálok és kékgyíkok! Rengetegen vannak!
- Dia! Gyere, azonnal... baj van!
Dia nem mozdult.
- A fene egye meg! – sutkozódott a fiú. Felnyalábolta Diát, aki ködös tekintettel nézett vissza rá. – Kapaszkodj a nyakamba! – mormogta. Dia engedelmeskedett. Zsigmond körülnézett. Még nem kerítették be őket.
Futásnak eredt. A sakálok utána. Dia feje ernyedten a vállán lógott. Zsigmond görcsösen szorongatta a karját, nehogy leesen a nyakából.
- Gyerünk... gyerünk... – biztatta magát.
Paff.
Előrebukott, és lebukfencezett egy lejtőn. Dia lába beleakadt, így a lány is vele tartott.
Keményen értek földet: Zsigmond beleesett egy bokor kellős közepébe, Dia rázuhant, aztán elvesztette az eszméletét.

Gyula a kormánykeréken dobolt. Niki a műszerfalat bámulta, Sanyi fáradtan dörzsölgette a szemeit. Botond aludt.
- Ez nem lehet igaz – bosszankodott Gyula. – Már lassan éjfél. Hová tűntek ezek?!
Niki mordult egyet.
- Na jó, én is elmegyek aludni – morogta Sanyi.
- Menj csak – sóhajtotta Gyula.
Ott ültek a sötétben, és vártak. Hamarosan Sanyi szuszogása is hallatszott Botond horkolása mellett. Niki ráfektette a fejét a műszerfalra.
- Valami bajuk történhetett – mormogta Gyula. – Biztosan valami baj történt. Vagy öt órája elmentek. Már a terülj-terülj asztalkám is rég kész lett volna.

- Nem mehetnénk megkeresni őket? – kérdezte Niki motyogva.
Gyula a fejét ingatta.
- Egyszer már elkezdtem keresni őket, és sehol nem voltak. Minek menjek megint?
- Akkor menjünk együtt.
- Az autóval kéne menni, de tök sötét van. Úgy tűnik, legkésőbb hajnalban kereshetjük őket újra. Addig aludj. Csak húzd fel az ablakokat.
Niki bólintott. Hátranyúlt, ellenőrizte Sanyiékét, aztán behunyta a szemét.
Gyula nyugtalan lett. Úgy érezte, hogy körbevették őket. Villámló szemeket vélt felfedezni. Sakálok?

Megdermedt. Valami ráesett az autó tetejére, aztán megint, majd egyre gyorsabban. Esik? – tűnődött magában a férfi.
Esik.
De mi ez a csaholás?
Kinézett az ablakon. Megint villant valami.
Sakálok. Igen.
Gyula Niki felé nézett. A túloldalon is sakál.
„A francba” – gondolta. – „Ez sehogy se jó! De a kocsiban legalább biztonságban vagyunk.”
Niki is elaludt. Gyula fáradt volt, de nem mert aludni. Hátha felbukkan Zsigmond vagy Dia. Vagy mindkettő. Remélte, hogy az utóbbi változat. De hol lehetnek már...?!


Folyt. köv.