A múlt tovaszállt, a szív soha 5. (Harry Potter fanfiction)

A múlt tovaszállt, a szív soha 5.

Harry egy kisebb birtokot tudhatott magáénak, amely egy hatalmas, gyönyörű, két emeletes házat jelentett előkerttel és spanyolcserepes tetővel. Ha otthonosnak nem is, lélegzet elállítónak biztosan hatott. Nagy garázs volt mellé építve, mintha pajta lenne, az autó tehát szépen begurult a helyére. Kiszálltak, leellenőrizték, hogy nem hagynak-e valamit a kocsiban, majd Harry kinyitotta a csomagtartót, kivette Hermione bőröndjét és visszazárta. Kellett még egy féloldalas kerülőt tenni a zuhogó esőben, mire odaértek a kapuhoz. Harry megtámasztotta a bőröndöt a falhoz, kikereste a kulcsot, s kinyitotta az ajtót. Bent csodás látvány tárult Hermione szem elé. Akár egy kastélyban: márványlépcsők, rajtuk kékes árnyalatú lépcsőszőnyeg, az ablakok között képek lógtak, többnyire híres varázslóké, és köztük persze ott volt maga Albus Dumbledore is. Ő álmából felkeltve, de kedvesen mosolygott az érkezőkre, ám mivel éjjel volt már, inkább aludt tovább. Voltak festmények, amik nem mozogtak, mert nem voltak elvarázsolva, ezekről a lány felismerte, hogy mugli képek. De azok is csodaszépek voltak, megnyugtatóak és jól illettek a környezetbe.

Az utazótáskát Harry cipelte, és körbevezette a lányt, a nappaliba, a konyhába, de még a fürdőszobákba is. Ezután felfelé mutatott a lépcsőre, jelezvén, hogy ott is körbe kell néznie. Miközben araszoltak felfelé, a vendégnek volt ideje nagyjából összehasonlítani mindent a sajátjával.
- Mit ne mondjak, szép, nagy házatok van! – mondta végül elismerően és Harry mögött, csendben kullogott tovább.
- Köszönöm, de már csak az enyém.- javította ki barátját Harry.
- Óh, persze, bocsánat. – ám a szája sarkában most mosoly csillant. Majd feltett egy igen evidens kérdést. – Öhm, hol fogok aludni?
- Ahol akarsz, két vendégszoba is van. Az egyik a lépcsőtől balra az első, a második pedig a… nos, a második.
- Huh.- hökkent meg Hermione.- Itt lehet jó bulit tartani…
- Kösz, ezt megjegyzem. – mosolygott Harry. – Na szóval: itt akkor balra találod a két szobát, válassz nyugodtan, pakolj le, aztán gyere le a nappaliba. Összeütök valamit.
- Te… Tudsz főzni? – felértek a lépcső tetejére, így Hermionénak volt alkalma szemben állni a fiúval. – Hú, tényleg eltelt pár év.
- Hát igen… De akkor… itt a táskád, nyugodtan pihenj le, én lent várlak.
- Rendben. – Hermione hálás pillantást vetett rá, és elindult az első szoba irányába,
Harry pedig a lépcső felé.

Akkor vette csak észre, hogy Harry kabátja még mindig rajta van. Végigsimított rajta, majd megfordult és utána akart szólni, de ekkor – az árnyéka alapján – ő már a lépcső közepénél járt. Hermione nem is bánta, eljátszott a gondolattal, hogy tulajdonképpen Harry most ott van vele. A kabátban… Most mintha valami örömfélét érzett volna. Besétált az első szobába és húzta maga után a nagy táskát. Kinyitva az ajtót újabb színpompás környezet fogadta. Fésülködő asztal, virágmintás tapéta és csodás csillár. És persze egy óriási franciaágy, megvetve, selymes takaróval, amin rögtön végig is simított. A bőröndöt a fésülködő asztal előtti puffra tette és lehuppant az ágyra. Levette Harry kabátját és az ölébe tette. Milyen puha, pamutbéléses bőrkabát. Nézegette, cirógatta, de csak épp annyira, hogy kisimítsa a rajta lévő gyűrődéseseket. Lerakta az ágyra maga mellé.

Rettentően fáradt volt. Hátra dőlt hát rajta és behunyta a szemét. Most tudatosult benne igazán, hogy hol is van. Itt fekszik, egy ágyon Harry és Eva közös házában és legszívesebben agyonlőné magát, mert nem tudja, mihez kezdjen ekkora, élet adta lehetőséggel. Tulajdonképpen iszonyatosan nézhet ki. Elázva, kócosan, piszkosan és lefolyt sminkkel. Ez minden Hermione- korabeli nő rémálma: lehetőség, és akkor tükörbe kell nézni. Felült hát és odasétált az asztalkához. Félretolta a bőröndöt és ráült a puffra. Alig látott az álmosságtól, de fel tudta mérni a terepet. Kinyitotta hát a bőröndöt és előkeresett pár pipere kelléket. Az arcáról lemosta a lefolyt sminket, és a hajszárítóval, amit bepakolt, gyorsan rendbe szedte a frizuráját is. Most már csak egy ruha kell…
- Este van, gondolta, vegyek fel valami elegánst? Na jó, semmi giccs, egyszerű kis pizsama. De melyik legyen?

Beletúrt mélyen a bőröndjébe és előhalászta a legmelegebb és egyben legaranyosabb pizsamáját. A nadrágja és a teteje is egyaránt lila volt, a nadrágja talán inkább már kékes lila. És pillangók voltak ráhímezve. Úgy festett bennük, mint egy nagyra nőtt tinédzser. Hozott egy mamuszt is, ami tipikusan illett a pizsamájához. Lilás rózsaszín volt. Persze a melltartó és a bugyi maradt, mert mégiscsak átlátszik az a pár réteg textil… Így, kicsit kislányosabban a kelleténél, sétált lefelé a lépcsőn és kezében vitte a bőrkabátot is. Besétált a konyhába, ahol ott találta Harryt. Éppen kevergetett valamit, aminek mennyei kakaó illata volt, a mellette lévő két lábasban pedig varázzsal irányított kanalak és villák kevergették a készülő spagettit és annak szószát.
- Hmm…- szó nélküli bóknak szánta a belépő hangocskát. – Mi a menü?
- Spagetti és forrócso… - Harryből egyszer csak kibuggyant a nevetés, mikor meglátta és végigmérte Hermionét. A lány csípőre tette a kezét és felvont szemöldökkel, apró mosollyal így szólt:
- Mire számítottál? Vagy talán bálba megyünk?
- Nem tudom, de a körömcipő érdekesen állna ehhez a szereléshez. – nevetett továbbra is, majd megköszörülte a torkát és elnézést kért. – Bocsáss meg, csak megszoktam, hogy te mindig olyan rendezett és elegáns voltál, most meg… Végülis igazad van, éjjel nem tudom hány óra van és még én is ezekben a rongyokban vagyok. Kevergetnéd a forró csokit, amíg átöltözöm?
- Persze. Ja, igen…öh, itt a kabátod, még egyszer köszönöm. – a lány átnyújtotta Harrynek a ruhát.
- Ugyan, nincs mit. Na, mindjárt jövök. Ne mozdulj, csak kavargass.
- Rendben.

Hermione bele-bele kóstolt a készülő ételekbe, amíg Harry is… nos, igen készült. Az ő szobája is fent volt az emeleten, bement hát a fürdőszobába és megszárította a haját, átöltözött. Nem pizsamába, de kényelmes volt így estefelé. Fehér pólójára egyszerű, barna pulóvert vett föl és egy kopott farmert. A pulóver ujját feltűrte, mivel egy bizonyos szinten még mindig gyötörte az az égető érzés… A mosdókagyló fölé hajolt hát és hideg vízzel áttörölte az arcát. A bal félteke még mindig furcsán bizsergett, de már „gyógyulófélben” volt. Megtörölte a kezét, majd elindult a szobájába egy zokniért és egy papucsért. Mikor úgy érezte, minden passzol és minden tökéletes, összecsapta a kezét és elindult lefelé.

Hermione addigra megterített a nappaliban, és rendet rakott a konyhában, amennyire tudott. Az asztalt gondosan letörölgette, majd kiporolta a legközelebbi csipketerítőt. Két személyre tökéletes terítés. És hogy egy kicsit otthonosabb is legyen, előre bögrékbe töltötte a Harry által készített forró csokoládét, amely melegséggel töltötte meg a helyiséget. Amint a fiú leért a lépcsőn, megcsapta orrát az ezernyi illat. A konyhában nem találta Hermionét, így megindult a nappali felé. Ott már a terített asztal, gyertyafénnyel kisebb hangulatot is teremtett.
- Ezt…mind te csináltad? – mutatott az asztal felé. Mire a lány vállat vont, ő pedig elmosolyodott. – Ennyi ideig nem lehettem fent.
- Hát, nem tudom, csak gondoltam, meghálálok pár dolgot.
- Sikerült. – nevetett Harry. – Na, akkor hozzam a tésztát?
- Hozd csak, mindjárt kimúlok éhen.
- Na azt nem engedem. – és máris surrant vissza a konyhába. Egyik kezében a pálcával irányított pár tálat, a másikban pedig még egyet cipelt. Lehelyezte azokat az asztalra és a bennük lévő kanál segítségével kisebb adagokat osztott kétfelé.
- Nah, eddig tetszik.- nézett az asztalra elégedetten Hermione. – Hát akkor jó étvágyat!
- Neked is. Remélem, nem hűlt ki.
- Á, istenien néz ki, ez még kihűlve is mennyei lehet.
- Óh, köszönöm.
- Ja és igen, ha ettünk, amíg elpakolok szerintem menj be a nappaliba. Viszek még forró csokit.
- Jaj, de jó nekem. – vigyorgott Harry és elkezdett enni. Bár ízt nagyon nem érzett,
- valamiért most mintha nem sikerült volna úgy a saját főztjét…

Az első falat után Hermione új életre kapott. Ugyanis reggeli kávéja óta semmilyen szintű táplálék nem jutott a szervezetébe. Ízlett neki ez az étel. Utálta az olasz konyhát, de Harry keze alól valahogy más volt ilyet enni. A forró csokoládé is isteni volt, érezni lehetett benne némi fahéjat is, és ez csak még finomabbá tette. Mikor végeztek, ő összepakolta a tányérokat és mosogatásra állította a pálcáját, a maradékot pedig a hűtőszekrénybe tette. Felvitte a fürdőszobába a csipketerítőt, és áztatni kezdte.

Mikor pedig végzett, jóllakva, de fáradtan, két újabb bögre kakaóval besétált Harryhez, aki akkor már a kanapén ült és várta. A nappali is csodás volt. Hatalmas kandalló, benne néhány hasábfa, amiről Hermione úgy sejtette, hogy nem igaziak. A kandalló előtt pedig, háttámlával neki egy nagy, fehér, arannyal körbe keretesett kanapé, de inkább dívány. Sötét volt és nem akarta tönkretenni a berendezést azzal, hogy mindenbe beleütközik, így megkérdezte, hogy hol a villanykapcsoló. Harry egyszerűen válaszolt. Elővette a varázspálcáját és egy laza mozdulattal tüzet gyújtott a kandallóban. Ettől meleg is volt és kellő fény is ahhoz, hogy ne verjen le mindent, amihez hozzáér. Újabb elismerő mosolyt eresztett és elindult Harry irányába, óvatosan lehelyezte a dohányzóasztalkára a bögréket, majd kényelmesen elhelyezkedett, féloldalasan ült le, lábait is fölrakta a méretes bútorra. Rátámaszkodott a háttámlára, kifújta magát. Végignézett a falon. Üres szögek, képek nélkül álltak a falban, csak magukban. Sejthetően Evát ábrázolták a fotók, amiket valaha tartottak. A tapéta bíborvörös volt, szép kis, sárga virágmotívumokkal. Harmonizált az aranykeretes díványokkal. És a különböző dísztárgyakkal.

A kandalló melege most nagyon jól esett nekik. Ilyen fárasztó nap után. Hermione elkezdett kérdezősködni a házban lévő dolgokról, a szobákról és tárgyakról. Harry pedig készséggel válaszolt. Elbeszélgettek arról is, mik zajlottak hosszú évekig, amíg nem látták egymást. Sokat nevettek és sokszor is komorodtak el. Telt az idő, olyan lassan, mintha valaki direkt megállította volna. De jó volt ez így. A finom, meleg lángok gyönyörűen megvilágították a szobát Félhomályban, de mégis tisztán. Harrynek most tűnt csak fel, hogy milyen szépen csillog Hermione szeme, ha mosolyog. A lángok pont úgy világították meg őt, hogy az egyik szeme szinte mindig ragyogott. A lány pedig csak most fedezte fel igazán, milyen kedvesen tud mosolyogni Harry. Kedvesen és mégis lágyan. Ha pedig nevet… Ha nevet minden szebb lesz. Csak attól a hangtól.

Lassan már a meleg tűz sem volt annyira jó fűtőeszköz és Hermione elkezdett dideregni. Ezt meglátva, Harry jelezte, hogy várjon egy percig. Mikor visszaért, hatalmas, puha pokrócot hozott be. Elnézést kért a hidegért, de most nézte meg a kazánt és kialudt a lámpa, ami a fűtés folyamatát jelzi. Azt mondta, addig takarózzon ezzel.
- Ja igen, még valami. Tessék, fogd.- Hermione kezébe adta a pokrócot és odasétált az egyik karfájához, majd a díványt, a lánnyal együtt puszta kézzel fordította szembe a kandallóval. – Huh. Na, tessék, jó melegben vagy.
- Jaj, kösz. De most ülj le, mert rövidesen izomgörcsöt kapsz, ha tovább sakkozol a kanapéddal…
- Jó, egy perc, csak hozok magamnak is egy pokrócot. – azzal elindult ismét a szobája irányába.
- Ne! – szólt utána Hermione. Majd visszaült és kihajtott egy nagyobb részt a takaróból.- Vagyis… Elég nagy ez, ideférsz te is.
- Öhm, rendben. Biztos?
- Teljesen.
- Hát… jó.
Visszasétált és leült a lány mellé. Ő is felrakta a lábait, amúgy törökülésben. Hermione betakarta magát és kicsit közelebb csúszott Harryhez. Vállára helyezte a fejét és megigazgatta a takarót. Csendben nézték az andalító tüzet és majdhogynem elaludtak.
Ilyen nyugodt, szép környezetben mindketten ellazulhattak. Fárasztó nap állt mögöttük és már így is hajnali négy óra… De nem akaródzott múlni az időnek. Csak állt, mintha az lenne a dolga, s nem az örökkévalóságban lévő folyamatosság. Harry azt hallotta, hogy a lány egyre nagyobbakat szusszant. Bizonyára elaludt. A takaró felett Harry és Hermione csak egyik kezét engedte láttatni… Alatta fogták egymás kezét, sőt egyszer Harry még meg is simította a lány ujjait. Mire ő elmosolyodott álmában. Most hagyja itt, egyedül egy hideg kanapén? Inkább fölkelti és felkíséri a szobájába. Lassan elengedte a lány kezét és óvatosan elkezdte keltegetni.
- Hé, Hermione… Ébresztő, hajnali négy van… Fel kéne menned a szobádba, hogy kialudd magad…

De Hermione aludt, mélyen álmodott, csak éppen nem túl kellemeset. Sötétben volt és mindenféle szörnyeteg üldözte. Épp, mikor Harry keltegette, az egyik akkor ugrott rá. Próbált menekülni a karmai közül, de nem sikerült… Hirtelen riadt föl, zihált és megijedt. Kapkodott és kapálódzott. Harry pedig megfogta a vállait, leszorította és próbálta lenyugtatni, ami elég nehéz volt kiabálva.
- Hermione! Nyugodj meg! Akármi volt, csak álmodtál!
- Jézusom… -csitult le a lány. - Olyan szörnyű volt…
- Tudom… tudom. Nyugi, itt vagyok. Nem kell félned…
- Nem… tudom…- az ijedt Hermionénak majdnem könnybe lábadtak a szemei és remegve ölelte át Harryt. Most nem érdekelte semmi. Megnyugvásra volt szüksége és azt csak itt, a karjaiban érhette el. Harry pedig szintén megölelte és megsimította a hátát. Közben folyamatosan mondogatta, hogy ne féljen, elmúlt, akármi is volt az.
Már jó ideje ebben az ölelésben ültek, s valami furcsán tökéletessé tette a pillanatot.
Harry már nem nagyon tudott mit tenni, csak hallgatta a lány légvételeit. És simítgatta a hátát, a vállait… és a haját. Dús és puha. Mikor jobban átölelte, mennyei érzés fogta el. Mintha felhőkbe fúrta volna az arcát. Könnyed volt, annyira könnyű és illatos. Harmatillatú. Egyben volt biztos, de nagyon: mindig ezt az illatot akarja érezn.

Az ő vállán, odaát pedig Hermione próbált nem elaludni. Olyan megnyugtató volt így, összefonódva vele. Rövidesen felfigyelt arra, hogy a fiú a haját cirógatja. Ő is feljebb csúsztatta hát a kezét a hátán, a nyakáig és ujjaival beleszántott Harry hajába. Mintha nem akarná, hogy elvesszen ez a perc és kapaszkodna belé… Valami furcsát érzett a nyakán. Olyan simogató, meleg szusszantást, amitől menten libabőrös lett.
Harry már nem igazán a hajába fúrta az arcát, hanem a lány nyakába… Behunyta a szemét… Mi lehet ilyen illatos és selymes egy emberi bőrön? Mért érzi most másnak? Miért nem ég már a bal arca? Miért ég helyette mindene?!

A lány is lehunyta szemeit és csak mosolygott. Harry éppen a füle alá szuszogott, hallgatta a ritmusát, azt a lágy ritmust…A szíve dobogását… Egyre gyorsabban vert a szíve, lassan aggódni kezdett volna, ha nem dobogna éppúgy az övé is. Boldog volt. Viszontszeretik.
Amikor mindkettejüknek elfáradt már így a háta, nagyon lassan, mintha nem akarnák soha, elengedték egymást. Féloldalasan ültek egymással szemben a kanapén, egyik lábukat a földre engedve, a takaró már rég le volt rúgva. Homlokuk összeért, egymáshoz támasztották, és úgy ültek. Szótlanul. Fogva, cirógatva egymás ujjait…
Harry lassan felemelte egyik kezét és végigsimított Hermione arcán, majd kézfeje megállapodott a hajába túrva, a füle mögött… Erre Hermione a tenyerébe fektette a fejét. Behunyt szemmel. Még mindig. Majd felemelte a fejét és egyenesen a szemébe nézett. Végigmérte a szemétől a szájáig, és döntött.

Lassan elindult egymás felé a két boldog arc. Már érezték egymás leheletét, érezték, ahogy a másik ajak közeledik… Érezték, hogyan csókol szerelemmel a másik.
Hermione fél kézzel átkarolta Harry nyakát, a fiú pedig az arcát simogatta. Oly boldogság égett mindkettejükben, mint még semmi azelőtt. Tíz év csókjait pótolták be most és tíz év elmulasztott, boldog perceit. Egy pillanat volt csak, ami belezavart a tökélybe. Harryt bizony elkapta a hév… Szájától lefele is kezdte el csókolni a lányt. Az arcát, a nyakát, s újból a száját. Eközben odanyúlt a mellkasához és már elkezdte kigombolni Hermione pizsamáját, mikor az megszorította kezét és elkapta a száját az övétől. Furcsán, kétértelműen nézett rá. Boldogan, mégis szigorúan…

- Most mi a baj?- nézett rá kérdőn Harry.
- Én… Nem… Jaj, Harry, erre vágytam, mióta ma megláttalak, de nem így képzeltem el ezt a napot. Fáradt is vagyok, és nekem egyelőre ennyi bőven elég.
- Ha velem van a baj, mondd meg… - kérlelte Harry, de Hermione csak megcirógatta az arcát.
- Őszintén, Harry, ennél boldogabb még sosem voltam, de…
- Mi de?
- De? Nincs semmi de… te talán nem vagy kimerült?
- Az vagyok. Csak erőt ad nekem, hogy most már tudom, mi hiányzott eddig…
- Eddig…- töprengett el Hermione. – Annyi évig nem láthattuk egymást és most egyből lerohannál?
- Nem… szó sincs róla. Csak egyszerűen nem bírok magammal, mert annyira örülök, hogy itt vagy. És minden percét ki akarom használni.
- Én is. De mi lesz ezután? Nekem állásom van Londonban, neked meg… mindenhol máshol…! Mi lesz, ha holnap felkelünk? Akkor is ezt fogod mondani?
- Szeretlek. Mért ne mondanám..?
- Én is, nagyon, de… Ennyiből meg tudtad állapítani? Tíz éve nem láttuk egymást, az Istenért!

Hermione ekkor sértődötten fölállt és elindult a lépcső irányába. Harry pedig utánaszaladt, elkapta a karját és visszafordította maga felé.
- Várj!. – mondta, majd magához vonta a lányt. Az nem nézett rá, ezért újból az arcához nyúlt, s óvatos mozdulattal maga felé fordította.- Nem érdekel, mi lesz holnap. Az sem, hogy mi volt évekkel ezelőtt és mi lesz még tíz év múlva… Csak az, hogy most itt vagy. És hogy veled lehetek.
- Istenem…- Hermione tulajdonképpen magán nevetett és ismét elfordult Harrytől.
- Annyira idióta vagyok… Évek óta erre a pillanatra várok, és most nem tudok mit kezdeni vele. - előre, Harry szemébe nézett, s csak várt. Őszinte volt és ezzel még magát is meglepte.


Folyt. köv.