Fantasy történetek - 33.oldal

A kőlépcsőn kopogott a cipőm sarka, ezt reggel sosem szoktam hallani, most viszont annyira nagy volt a csönd, hogy szinte visszhangzott az egész épületben. Amikor leértem, Nicholast még sehol sem láttam, tudtam, van még tíz perce a megbeszélt időpontig. Melegem volt így, felöltözve, ezért kiléptem a cég elé, és vártam. November első hetében jártunk, hétkor már ritkán jártak gyalogosok erre felé. Néha egy kocsi húzott el a kicsi mellékutcában, de tompán hallani lehetett a főút zsongását....

Kezdetét vette az interjú. Egész idő alatt próbáltam kerülni Nicholas tekintetét, kisebb-nagyobb sikerrel. Végig a főnök szemébe néztem, és ez tetszett neki, magabiztosnak tűntem. Hogy ne legyen túlságosan tolakodónak, idő közben tanulmányoztam az iroda berendezését. Hatalmas ablak az asztal mögött, fémszínű reluxával beárnyékolva. Néhány szobanövény, és egy akvárium tele halakkal. Kíváncsi lettem volna, hogy néz ki sötétben, amikor ki van világítva. Kevesebb, mint egy óra elteltével fel...

A helyzet, nagyon bizarrnak tűnt. Itt áll, és pálcát szegez három valakire, akik bizonyára jóval képzettebbek nála. Ezt azonban ők nem tudták, kiiszkoltak, magukkal hurcolva holmijukat.
Leült. Hevesen zihált, ám észrevette, hogy az ismeretlen lány őt nézi.
- Mi van?
- Ha akarod, elmagyarázhatom mi a kviddics - készségeskedett a lány.
Denem bólintott.
Figyelt és hallgatott. Fél óra múlva már kívülről fújta a kviddics szabályait. A seprűkön lovagló sportjátékot,...

Aztán egy nap a Sors megadta neki a végső csapást: ahogy ott üldögélt a kórház várótermében, kezében a kórlapjával, lepergett előtte az élete, összetörtek az álmai... Tüdőrák. Ez az alattomos betegség belülről rágta, ő pedig semmit sem tehetett ellene.
Az orvosok szerint maximum 1 éve volt hátra, mégis, 10 év múltán ő még mindig (ha nem is a legjobb körülmények között), de élt.
Persze ehhez szükség volt az alku megkötéséhez...

Elsőként hunytam le a szemem, s elsőként összpontosítottam a kis védelmezettemre. Valami nem stimmelt, a kapcsolat nem jött létre. Nem éreztem őt, nem hallottam a szívdobbanásait, nem hallottam a gondolatait..
- Valdemar? - simult hozzám Shea. - Mi a baj?
- Nem érzem Melodyt... - pislogtam zavartan. Lehunyta szemét, arca megfeszült, majd az iszonyat vette át a koncentráció ráncainak helyét.
- Carolina nagyon szomorú… Add a kezed! - kéz a kézben teleportáltunk az ő ikréhez,...

A Vének pont úgy ültek ott, mikor második védelmezettem elhunytát követőn magukhoz szólítottak engem. Alastyr átható tekintete az egybegyűlteket pásztázta, kik végeláthatatlan sorokban ültek egymás mellett a fellegeken. Képzeld csak el, a milliónyi szárnytalant, kik felhőkön ülve várják vezetőik döntését. Tudatában vannak, hogy ettől a néhány szótól függ majd a jövőjük, a világ jövője, s milyen furcsa lehet neked, Ember, hogy ezt olvasva tudod, a te jelened ennek a múltnak a függvényében...

Hamarabb kellett volna cselekednem. Kétségbe voltam esve, hiszen átsétált a hálószobájába és az éjjeliszekrény fiókjából egy fegyvert húzott elő. Tudtam, ha most nem cselekszem, mindkettőnknek vége.
- Kérlek, ne tedd…
Zavartan nézett körbe a szobában, mire megpillantott engem az ajtóban állva. Sajnos pont most volt az idő, amikor nem tudtam a szárnyaim felett uralkodni. Ha akartam, ha nem éjjel egy és kettő között így kellett mászkálnom… még jó, hogy el tudtam tűnni az emberek...

- Jól vagy?
A lány rémülten bújt hozzá.
- Felébredt. Az Elfek őre. Akit elzártunk. Felébredt.
Ronan nem értette, de tudta baj van. És hallgatnia kellett volna a lányra. Még akkor. Megvan a baj. Most már mindegy neki. Felállt és farkasszemet nézett a Trollal közben karjaiban szorosan fogta Liret, aki még mindig rémült volt.
- Nyugodj meg. El fogom intézni.
A lány megrázta a fejét és felébredt rémületéből.
- Meneküljön.
- Nem…

Gondolom kíváncsi vagy arra is, hogy mi történt a világgal miután legyőzték a hadurat. Háborúk jöttek, elborították az egész világot, hősök jöttek, epikus csatákat vívtak, szörnyeket teremtettek, amiket le kellett győzni. 3 testvér tűnt fel, akik rájöttek, ki a gonosz a világban, aki a háborúkért felelős: a mágus volt. Ura halála után még mindig élt, és élvezte a pusztítást...

A kezdetek kezdetén az Isten és az Ördög úgy döntött, nem szól többé bele a világ dolgaiba, egészen addig, amíg a másik fél meg nem szegi ígéretét. Kíváncsiak voltak, hogy ki mellé állnak végül az emberek, a pokolra kerülnek, vagy a mennybe. Ismerték a jövő minden egyes rezdülését, de fogadást kötöttek. Így hát tartani kellett magukat a feltételekhez. Ugyanakkor tudták, hogy az ember gyenge és pusztításra hajlamos teremtmény, mely hosszú távon teljesen életképtelen...

Elolvasom »