Layla (01.)

A sötét, nyári éjszakában senkit sem lehetett mozgáson érni, sem a tengerben, sem a parton, amit a sós hullámok buzgón nyalogattak. A sápadt hold (pár nappal volt holdtölte előtt) ezüstös fénybe vonta a kavicsos tengerpartot, távolabb pedig a hegyes, szinte képtelen formákat öltött sziklákat, valamint a tengervizet. A csendet semmi nem törte meg, már a sirályok is rég elhallgattak.

Az árnyékból, ami beburkolta a kisváros felé vezető utat, hirtelen egy alak bontakozott ki. Alacsony, talán ha százhatvanöt centi magas, vékony lény volt olajzöld, csuklyás, kenguruzsebes felsőben, egy zöld, kordbársony nadrágban és fehér edzőcipőben; többet nem lehetett megállapítani róla, mert mélyen a szemébe húzott egy csuklyát. Léptei alatt hangosan csikorogtak a kavicsok, ahogy letért az aszfaltról, és a tenger felé vette az irányt. Az ismeretlen megállt fél méterre a tengertől, körülnézett, majd leült egy pár méterrel arréb magasodó, épp megfelelő méretű sziklára. Felsóhajtott, majd a hátára eresztette a csuklyát. A holdfény ráesett az arcára.

Egy vékony arcú, sápadt (bár lehet, hogy csak a holdfény tette azzá), sötét mandulaszemű, egyenes orrú lány volt, vállig érő, sötét hajjal. Tekintete idegesen siklott az útra, ahonnan jött, a tengerre, az égre, majd, miután felemelte az kezét, és megnyomott egy gombot, a világító órájára. Éjfelet mutatott, de a lány szeme egyáltalán nem volt álmos; arca a türelmetlen, idegesen várakozó emberek sajátos kifejezését öltötte. Zsebre tette a kezét. Felnézett a holdra, eléggé bosszús arccal, mintha az ugyan tehetne bármit is annak érdekében, hogy megtörténjen, amire vár. Nagy nehezen elfordította tekintetét az égről, és a tengert kezdte el kémlelni.

Pár percig úgy tűnt, nem történik semmi. A lány ideges arccal dobolt az ujjaival a térdén. Igazán nem tetszett neki, hogy így a bolondját járatják vele. Igaz, egy nagyon tekintélyes varázslóra, leendő tanítójára várt, de még az ő érdekében sem volt hajlandó éjjel egyig itt várni, mikor határozottan éjfélre beszélték meg a találkozót. Belőle senki nem csinált még bolondot, és nem is most fogják elkezdeni!
Már éppen döntött arról, hogy föláll, és elmegy, hagyja az egészet a fenébe, amikor furcsa bizsergés futott végig a testén. Érezte, hogy valami mágiát használtak errefelé, és a szíve nagyot dobbant. Végre, hát megérkezett...
Ültében megfordult, és tényleg állt valaki a háta mögött. Egy középmagas, olyan harminc-negyven éves, szőke hajú férfi. Szürke szeme a csillagokat megszégyenítő fénnyel ragyogott a sötétben. Amennyire a lány a sötétben meg tudta ítélni, kék farmerdzsekit, szürke szabadidőnadrágot és sárga pólót viselt.
- Te vagy Layla? -kérdezte. Layla bólintott.
- Igen, uram. -felelte, miközben fölállt. A férri biccentett.
- Ugye tudod, miért jöttem?
- Persze. Most el fog vinni magával. - válaszolt Layla. A varázsló ismét biccentett. Egy darabig csendben nézték egymást, majd Layla tétován megszólalt.
- Megkérdezhetem, hogyan fogunk elmenni?
A férfi rápillantott az órájára.
- Már csak pár perc, és meglátod.

Layla a hangjából érezte, jobb, ha nem feszegeti tovább a dolgot. Némán álltak a holdfényben, hallgatva a sziklákon megtörő hullámok robaját. A férfi ismét ránézett az órájára, és egy mosolyféle suhant át az arcán.
- Idő van. - jelentette be. Kissé távolabb lépett a tengertől; Layla követte. A kisvárosból kifutó útnál emelkedő bucka aljánál megállt. Elővett a zsebéből egy bőrzsákot, belenyúlt, és egy csipetnyi szivárványszínben csillogó port szórt a levegőbe, és a földre is. Miután végzett, a lábával egy három méter átmérőjű kört rajtolt a porral beszórt területre. Egy aprócska rést hagyott csak a vonalon.
- Gyere be. - intett Laylának. -De ne törd meg a vonalat, ha lehet.
Layla szíve a torkában dobogott a rá váró ismeretlen miatt, a gyomra pedig görcsbe rándult. Engedelmeskedett, és amikor átlépett a körvonal felett mintha szikra futott volna át a testén.
A varázsló épp a vonalon hagyott rés mellett állt. Laylára pillantott.
- Készen állsz? -kérdezte. Layla torkában akkora gonbóc terpeszkedett, hogy meg sem bírt szólalni, de azért bólintott. A férfi motyogott valamit, túl halkan, hogy érteni lehessen a sziklákhoz csapódó hullámok hangjától, és a lábát a résre tette, kiegészítve a kört.

A körvonal felizzott, majd kék sugár tört ki belőle, hamarosan mintegy kalickát formálva Layla és a varázsló körül. A kék fény minden mást elnyomott, a holdat és a csillagokat is. Layla szédülni kezdett; neki akart támaszkodni a kék falnak, de mintha tűzbe nyúlt volna... felordított, elkapta a kezét, és a fájdalom valamint az émelygés miatt a földre rogyott.
A kín elködösítette a szemét; egy pillanatig megfordult a fejében: mi van, ha valami méreg jutott a tesétbe? De olyan badarságnak, már-már őrültségnek tűnt ez a gondolat, hogy nyomban elhessegette.
Most már a feje is úgy fájt, mintha darabokra tépnék... csak nagyon kevésen múlt, hogy nem hányta el magát a hirtelen támadt iszonyatos hányingertől... Még jó, hogy a földön fekszem -gondolta -, így legalább már nem eshetek el.

Meddig tart még? Mikor szűnik már meg ez a szemét égető fénysugár? Mikor érkeznek meg?
Mintha már egy egész órája utaztak volna, de a karórája tanúsága szerint csak fél perc telt el az indulás óta. Épp, amikor Layla szeme már könnyezni kezdett a kibírhatatlan fénytől, az megszűnt. Pislognia kellett, hogy a szeme ismét alkalmazkodjon az éjszaka sötétjéhez.
Egy sziklás tengerparton álltak, vagy harminc méter magasban. Valahonnan olyan százméternyire tőlük, arany fény szűrődött át az éjszakán.
- Jól vagy? - kérdezte a varázsló. -Bocsánat, figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne nyúlj a sugárhoz... add ide. - kérte a férfi, Layla keze felé intve. Layla kinyújtotta, a férfi pedig egyszer végigsimított rajta világoszölden fénylő ujjaival, és a fájdalom megszűnt. Az ujjak egy utolsó villanásánál Layla látta, hogy a korábbi, csúnya égése nyomtalanul eltűnt a kezéről.

A varázsló intett neki, és elindultak a fényforrás felé. Egy domb tetejére érve végre Layla is megpillanthatta úti céljukat.
Egy tábor terült el szinte közvetlenül a lábuk alatt. Kisebb-nagyobb kőházak tarka összevisszasága között utak vezettek egy, a többinél sokkal nagyobb ház felé, a tábor körül pedig erdő és veteményes sejlett ki a sötétből.