Angyali mosoly 2.

- Jane, te mit keresel itt? – éppen a lakásomban pakolásztam, és próbáltam kiválasztani azt a ruhát, amiben megjelenhetek egy állásinterjún. Amikor már a fél szekrény a szőnyegen és az ágyon hevert, kétségbe esve vettem észre, hogy egyik kosztüm sem jó rám. Az utóbbi három évben legalább öt kilót fogytam. Amikor csöngettek, ijedten rezzentem össze a földön ülve a ruhahalmok között. Jane a nővérem, de arról fogalmam sem volt, mit keres az ajtóm előtt reggel hatkor.
- Te itt? Ilyenkor? – ez volt az első, ami az eszembe jutott köszönés és hasonló üdvözlési formák helyett. Egy szatyrot tartott a kezében, és elég fáradtnak tűnt. A haja kócosan keretezte hófehér arcát, mintha az ágyból ugrasztották volna ki.
- Igen, én, ilyenkor - morcos pillantást vetettünk egymásra - Erixe küldött.
Szélesre tártam az ajtót és beinvitáltam. – Mond csak, mért nem jöttél be magadtól?- kérdeztem, amikor már mindketten az előszobában álltunk.
- Nem is tudom… álmos vagyok Dawn. A védencem háromig bulizott. A kopogás meg alap illemszabály - elhúzta a száját és a konyha felé vette az irányt. – Nincs kávéd?
- De van még egy pici. A mikróban felmelegítheted - a szatyrot ledobta a konyhapultra.
- Erixe neked küldte.
Odamentem érte, és kivettem belőle az ajándékomat, ami nem volt más, mint egy márkás kosztüm. Megkönnyebbültem, és szívből örültem, hogy nem kell tovább keresgélnem.
- Honnan tudja a méretem?- tettem fel a plátói kérdést.
- Mi az, amit ő nem tud rólunk? – frappáns válasz.

Beszaladtam a szobámba, leöltöztem, és felpróbáltam a ruhát. Nadrágkosztüm volt, bordó színű és a hozzá tartozó blúz fekete selyemből készült, a nyakánál csipke szegéllyel. A két különböző anyag és szín gyönyörű kontrasztot alkotott. Először nem mertem tükörbe nézni. Kicsit hivalkodónak találtam a ruhadarabot egy állásinterjúhoz. Aztán megfordultam, és odasétáltam a tükörhöz. Ekkor Jane belépett a szobába.
- Hú, ez aztán ott feszül, ahol kell - a számból vette ki a szót.
- Nem túl hivalkodó?
- Nem hivalkodó, ha egyszer csinos vagy - odamentem hozzá, és egy csókot leheltem az arcára.
- Köszönöm, hogy elhoztad.
- Ne nekem köszönd, de úgy látom szerencsére időben érkeztem. – az össze-vissza heverő ruháimra pillantott. - Szerencsére még nem fulladtál bele a ruhákba.
Fél nyolckor indultam oda, ahol Nicholas, a védencem is dolgozik. Úgy döntöttem, hamarabb indulok, és akkor nem kell a tömegközlekedést választanom.

A cég három utcával arrébb volt, és habár repülhettem volna láthatatlanul is, nem voltam benne biztos, van-e ott olyan hely, ahol észrevétlenül láthatóvá válhatnék. Ezért választottam a gyaloglást. Az idő szeles volt egy kis sétához, de ősz közepéhez képest még mindig nem volt túl hideg. Ahogy kiléptem az utcára, egy ismerős kép fogadott. Nyüzsgő város tele ezernyi kocsival. Az anyukák sétálni indultak gyermekeikkel, volt, ki már a saját lábán, esetleg egy babakocsi segítségével közlekedett. Ahogy megálltam a zebránál észre vettem, hogy egy kislány fut a járdán. Nem lehetett több három évesnél, barna haja hátul volt összefogva, szinte lobogott utána, annyira szedte a lábait. Sárga nadrágja túl hosszú volt, már a földet seperte, éreztem, hogy mindjárt el fog esni. Reménykedtem benne, hogy még azelőtt, hogy kiér a főútra. Az édesanyja hiába kiabált utána, ő rá se hederített. Tudtam, hogy nem szabad beleavatkoznom, hiszen nekem semmi közöm hozzá. Mielőtt döntőre jutottam volna, a kislány elesett, először meglepett arccal bámult maga elé, aztán elkezdett sírni. Odamentem hozzá és felnyaláboltam a járdáról. Megnéztem, mi baja történt, de semmi komolyat nem észleltem. Rámosolyogtam. Ő meg vissza rám a könnyes szemeivel. Ahogy megérintettem a karját, megéreztem a védangyalát. Tom, hát persze… ha találkozom vele, majd jól letolom érte. Mindig akkor nincs a helyén, amikor szükség lenne rá. Miközben magamban morgolódtam, odaért hozzánk az anyuka.
- Oh, végre megvagy… - lihegve fogta meg a kislány kezét - Jessica, kérlek, többé ne csinálj ilyet! Ezért még számolunk.
- Nem fog, ha kellőképpen vigyáznak rá – haragudtam Tom-ra, de a kislány anyjára még jobban. Utálom, mikor a szülők forgalmas utak mellett nem fogják a gyerekek kezét, nem figyeltek rájuk és hagyják, hogy elcsatangoljon, utána meg a gyereket hibáztatják. A nő arca felháborodottságot tükrözött. Sarkon fordult, és a kislányt maga után cibálta. Jessica még sokáig figyelt engem, talán észre vette, hogy nem vagyok egy átlagos ember. A gyerekek rengeteg dologban különböznek a felnőttektől. Nincs bűnük, nem hazudnak, még nem szennyezte be őket a társadalom. Észrevesznek apró dolgokat, hisznek a mesékben és… az angyalokban is hisznek.

Ahogy haladtam tovább a cég felé, végig a gyermekkorom járt az eszemben. A hatalmas hegyek, és a fehér, méteres hó. Amikor még édesapám élt, minden évben elmentünk négyesben a hegyekbe nyaralni. Volt ott egy hatalmas faházunk úgy felszerelve, mintha egy átlagos családi ház lenne. Általában ott töltöttük a karácsonyt is. Az ajándékokat még több héttel az indulás előtt beszereztük, és ott adtuk oda egymásnak. Apám utálta a karácsonyi rohanást, így oldottuk meg, hogy kimaradjunk belőle. Délelőttönként a szabadban rohangáltunk Jane-el, szánkóztunk, vagy hógolyóztunk, néha még a szülők is beszálltak a játékba. Mindig segítettünk anyának a karácsonyi menü elkészítésében. Istenem, mennyire hiányoznak. Apa öt éve halt meg, ott, a faházunk közelében. Vihar volt és a kocsijára rázuhant egy fa. Anya mindig gyenge volt lelkileg, nem sokkal a halálhír után idegösszeroppanást kapott. A helyi kórházban kezelik több éve. Néha, amikor bemegyek hozzá, fel sem ismer. Ezt már annyira megszoktam, hogy el sem bőgöm magam kijövet a kórházból. Rá kellett jönnöm, és fel kellett dolgoznom, hogy amikor apa meghalt, mindkettőjüket elveszítettük. Hirtelen kirázott a hideg, olyan volt, mintha ott lennék a fagyban, feküdnék a földön és éppen hóangyalt csinálnánk együtt. Mind a négyen. Szinte éreztem, ahogy a hó ráesik az arcomra, és ott elolvad. Észrevettem, hogy az elolvadt hó az arcomon az a könnyem, és a hirtelen feltámadt szél rám akarja fagyasztani.

Amikor felnéztem, egy hatalmas épület előtt találtam magam. Egy mini francia kert állt előtte, sűrű bokrokkal, virágokkal, egy szökőkúttal és néhány paddal. A bokrok formára voltak nyírva, annyira egyenletesen, hogy már-már azt gondolhatja az ember, hogy hetente hívnak kertészt, aki fáradhatatlanul rekonstruálja saját műveit. The yesterdays’ news. Ez volt a felírat, hatalmas, bronzszínű betűkkel a dupla ajtós bejárat fölött. Fölsétáltam hát a néhány lépcsőfokon és beléptem egy újságíró iroda forgatagába.

Az előtérben információs iroda működött, egy asztallal, üveg elválasztóval, és egy rövid, barna hajú hölggyel. Közelebb léptem az asztalhoz, és vártam, hogy befejezze a telefonhívást. Mrs. KATE. Ez állt a névtábláján, amit világoszöld blúzára tűzött a szíve fölé. Az életkorát harminc és negyven közé tettem volna, bár az arcát elég erősen sminkelte, így nehéz volt megállapítani pontos életkorát.
- Miben segíthetek?- kérdezte kedves hangon, amikor végre sikerült megszabadulnia a telefonálótól.
- Az állásinterjúra jöttem - elővettem a papírt, amit a ruhám mellé kaptam Erixe-től, és felolvastam - Mr. Johns-hoz.
- Oh, maga bizonyára Hedely, Dawn Hedely - egy bátortalan mosolyt eresztettem felé, amit ő azonnal igennek vett. -Már várják Önt.
Megkaptam a pontos útbaigazítást – csak a látszat kedvéért, hiszen sokszor elkísértem ide Nicholast- és pár pillanattal később már az előcsarnokból induló egyik lépcsőn találtam magam. Ez vezetett az épület bal szárnyába, ahol az igazgatók, titkárnők, és egyéb- a cég számára nélkülözhetetlen – emberek irodái sorakoztak. A kőlépcsőre földöntúli fény áradt be a hatalmas, viktoriánus korabeli ablakokon keresztül. Amikor felértem, nem kellett sokáig keresgélnem, rögtön az első ajtón megláttam leendő főnököm nevét. Sóhajtottam egy nagyot, kicsit talán úrrá lett rajtam az izgalom, majd bekopogtam a méregdrága tölgyfaajtón. Egy mély férfihang invitált beljebb.

Amikor már az irodában voltam, megláttam, hogy a főnökön kívül még egy ember ül odabent. Mr. Johns kissé idősödő, szakállas férfi volt és szemüveget viselt. Ha nem lett volna ennyire kiöltözve, talán véletlenül összetévesztettem volna egy hajléktalannal. A pár szál haja viccesen meredt a plafon felé, de valahogy mégis szimpatikusnak találtam. A másik férfi meg… gondolom, Nicholast nem kell újra bemutatnom. Egy fehér ing volt rajta, haját fekete hajgumival fogta össze. Hihetetlen, hogy mennyire nem látszottak rajta a tegnap éjszaka nyomai. Ott ült a főnök mellett, láthatólag jó kapcsolatban voltak. Nem is sejthettem, hogy ilyen hamar összefutok vele. Kissé bennem volt a páni félelem, hiszen előző éjszaka látott, igaz kellően illuminált állapotban. Most pedig rám meresztette hatalmas szemeit, és ezt nem tudtam mire vélni, hiszen éppen emberi alakban voltam. Kicsit elbambulhattam- próbáltam kitalálni, mire is gondol védencem-, mert Mr. Johns rámszólt. Még meg kell szoknom, hogy most nem én vagyok a figyelő, mert bizony engem is két szempár néz, követi az összes mozdulatomat.
- Miss Hedely, kérem, foglaljon helyet - az asztallal szemközti székre mutatott, én pedig leültem.
- Remélem, nem bánja, ha Mr. Cade is bent marad - megpaskolta a vállát - Tudja, ő az én jobb kezem.
- Nem, dehogyis.

Kezdetét vette az interjú. Egész idő alatt próbáltam kerülni Nicholas tekintetét, kisebb-nagyobb sikerrel. Végig a főnök szemébe néztem, és ez tetszett neki, magabiztosnak tűntem. Hogy ne legyen túlságosan tolakodónak, idő közben tanulmányoztam az iroda berendezését. Hatalmas ablak az asztal mögött, fémszínű reluxával beárnyékolva. Néhány szobanövény, és egy akvárium tele halakkal. Kíváncsi lettem volna, hogy néz ki sötétben, amikor ki van világítva. Kevesebb, mint egy óra elteltével fel tudtam volna sorolni az iroda részletes berendezését - a sarokba gurult radírtól kezdve, az asztalon heverő papírhalmokon át, mintha az enyém lenne. Amikor kiléptem az irodából, odaszaladtam a lépcsőkorláthoz és nekidőlve kicsit kifújhattam magam. Nem volt sok időm, Nicholas egy perccel később jelent meg. Azt hittem, lesétál a lépcsőn, ehelyett odajött hozzám.
- Fú, azért ennyire nem kell izgulni - elmosolyodott, és csatlakozott a lépcsőkorlát-támasztók sorába. Szinte még alig láttam mosolyogni, de most sem csalódtam. Egyszerűen ellenállhatatlan volt. – Megengeded, hogy tegezzelek, Dawn?
Erre a kérdésre nekem is el kellett mosolyodnom.
- Igen, Nicholas - végre összeszedtem magam és szembe fordultam vele - Mit gondolsz, munkatársak leszünk?
- Biztos vagyok benne, nagyon jó voltál. – újra mélyen a szemembe nézett, én pedig elszégyelltem magam, mint egy kisiskolás.
- Örülök, hogy ezt gondolod. Remélem ő is - fejemmel a bezárt tölgyfaajtó felé intettem - Ne haragudj, most haza kell mennem. Szeretnék már átöltözni és lezuhanyozni. Viszlát!- elindultam a lépcsőn lefelé, és ő lágyan, de annál határozottabban visszarántott a karomnál fogva.
- Nem ismerlek téged?- annyira közel voltam hozzá, hogy éreztem az illatát. Mint este, amikor térdeltem az ágya a mellett.
- Azt soha nem lehet tudni. Talán az előző életünkben…- a választ nem tudta mire vélni, csak bámult rám, én pedig kaptam az alkalmon, és lesétáltam a lépcsőn.