Tom Denem és az Ősök Szektája: Az első varázslat 3.

Amikor felkelt, lejátszódtak benne az előző éjszaka történései. Szökése az árvaházból, a King’s Crosson végbement párbaj.
A párbaj. Megdermedt a rémülettől. Hogyan indulhat el a vonat, ha az egész vasútállomást tönkretették? A férfi jutott eszébe, aki őt keresi, és minden bizonnyal megpróbálja megölni.
Felkapta ládáját, s mivel korán volt még, egy közeli szökőkútnál megmosdott, rendbe tette magát. A hideg víz csodálatosan felfrissítette gondolatait, kitisztult a feje. Visszament éjszakai szálláshelyére, arra várva történjen valami. Mikor már egy órát töltött el így, majd’ megőrült. A King’s Cross közelébe sem mert menni. Túl kockázatos, gondolta. Tíz óra körül vonatok hangjára, emberek zsivajára lett figyelmes.

Töprengett, agya lázasan pörgött. Végül nem bírta tovább, a vasútállomás felé lépkedett. Mintha az előző este nem történt volna semmi. A falak hibátlanok voltak, az üvegek, sínek úgyszintén. Talán a túlzott tisztaság volt feltűnő. Már az is megfordult a fejében, hogy az egészet csak álmodta, amikor meglátott egy macskát, méghozzá egy nagyon ismerőset. Az állat nem őt figyelte, de valamivel később mintha megunta volna a bámészkodást, eliszkolt. Mikor belegondolt, rájött egy gonddal kevesebb lett. Ám felmerült egy új probléma, hol találja a jegyén is feltűntetett kilenc és háromnegyedik vágányt?

Ilyenről (bár nem utazott gyakran vonaton), nem hallott soha. Senkit sem mert megkérdezni, nem akart hülyének tűnni. Pedig sokan annak nézhették, mert a Foltozott Üst környéki emberekhez hasonlóan megkérdezték, miért ténfereg itt a szülei nélkül. Nem felelt semmire, a megfelelő vágányt kereste, s közben szerzett magának egy kocsit, majd felpakolt rá.
- Miért ácsorogsz itt fiam? - kérdezte egy hang.
Megfordult, és ott állt előtte az Abszol útról megismert Mr Cygnus.
- Jó napot! Én... én...
- Nem találod a bejáratot?
Ez mindig tudja, mire gondolok, állapította meg mérgesen.
- Nem uram - vallotta be.
- Fiam, ha nem haragszol megtudhatnám a neved?
- Tom Rowle Denem - mondta.
- Érdekes. Egy régi mágus nevet keverni mugli nevekkel. A szüleid hol vannak?
- Árva vagyok - mondta Denem olyan tompa hangon, mintha az időjárásról beszélgetne.
- Sajnálom - mondta hasonlóan üres hangon Cygnus, ezzel le is intézve a formaságokat.

Denem ekkor látta, hogy a férfi nincs egyedül a pályaudvaron. Egy barna, őszülő, ám méltóságteljes tartású nő állt mögötte, aki egy Denemnél néhány évvel idősebb fiúval ácsorgott, akinek kuliján egy láda, meg egy hóbagoly kalitkája kapott helyet.
Cygnus észrevette, hogy Denem felfedezte kísérőit, és így szólt:
- Bemutatom a feleségemet, Violettát és az unokaöcsémet Caspart. Ő most hetedikes a Roxfortban, ezért sok dologról mesélhet.
Denem illedelmesen meghajolt, kezet csókolt a nőnek, aztán lekezelt a nála két fejjel magasabb ifjúval.
- Azok alapján, amit a férjem mesélt rólad, teljesen másra számítottam.
Denem válaszra sem méltatta, a nő sem ragozta tovább a témát. Kellemetlen csend keletkezett, csak a pályaudvar szokványos zaja hallatszott.
- Javaslom, menjünk át a ti vágányotokra, fiúk - indítványozta Mr Cygnus.
Denem megvárta, amíg a hármas felsorakozik, a tízes és kilences vágány közti vasrúd és fal elé.
- A dolgod csak annyi, hogy jól szaladj neki, Tom - magyarázta Mr Cygnus.

A fiú hitetlenkedő arckifejezését látva egy hosszas magyarázatba kezdett az anyag transzformálásáról, amit Denem csak részben értett, de elfogadott.
- Caspar akkor te mész elsőnek.
A fiú kuliját menetirányba állította, és nekiiramodott a falnak. Egyre közeledett... és eltűnt.
Denem döbbenten pislogott. Eltűnt. De hogyan?
- Látod, fiam nincs mitől tartanod. Most te jössz!
Denem habozott. Mi történik, ha nekimegy, ellentétben Casparral. Végül elindult. Bár öt méterre álltak az átjárótól, mégis Denem kilométereknek érezte a távot. Behunyta szemét. Aztán felrémlettek benne Callidus szavai.
„Érzem az erőd, a varázserőd”...
A kígyónak igaza volt. Nem kell félnie.

A fal, mintha ott sem lett volna, átengedte őt. Denem előtt emberek sokasága, és egy piros gőzmozdony tűnt fel. Gyorsan arrább állt, hogy elkerülje az ütközést egy kövér nővel és népes családjával.
Rátekintett az egyik órára, majdnem tizenegyet mutatott. A vonat hamarosan indult. Cygnussal és feleségével nem óhajtott találkozni, így hát felcipelte ládáját a vonatra, ám elkésett.
Az öregember amint feltűnt, hozzá sietett.
- Tom! - kiáltott.
Ő nem szólt semmit, legszívesebben arcon csapta volna a nagyképű vénembert, bármennyit is tett érte.
- Szeretnék szerencsét kívánni a tanulmányaidhoz...
- Köszönöm - vágott közbe.
- De újból meg szeretnélek kérni, hogy a jövőben kerüld a bajt.
- Értem uram - mondta Denem -, de én arra szeretném kérni, ne terjessze mit tettem, mert nehéz lesz beilleszkedni, ha ön mindenkit felvilágosít a történtekről.

Mr Cygnus arca vörös lett a dühtől. A fiú nem várta meg a kitörését, hanem tovább állt.
A vonatban a legtöbb gyerek az ablakon kihajolva búcsúzkodott szüleitől. Denem azonban csak egy fülkét keresett. Mivel üreset nem talált, ezért egy olyanban foglalt helyet, ahol már ültek. Caspar két fiú barátjával beszélgetett, velük szemben pedig egy csinosnak nem mondható fekete hajú lány bámult ki az ablakon.
Denem köszönés nélkül elrakta ládáját, majd leült. Hirtelen nem tudta miért, eszébe jutott az árvaház. Vajon Mrs Cole már észrevette eltűnését? Biztosan. Aztán eszébe jutott Emma figyelmeztetése. De korai még ezen rágódni, gondolta.
Amazok tudomást sem vettek ottlétéről. Múltak a percek, végül a vonat lassan megindult. Ismeretlen tájak suhantak el az ablak előtt, ő viszont a beszélgetőkre összpontosított.
- Melyik csapatnak szurkoltok? - kérdezte a Caspar jobbján ülő fiú.
- Én az olaszoknak - jelentette ki Caspar.
- Észnél vagy ember? - kérdezte a bal oldalon ülő.
- Igen. És te, Fab?
- Az olaszoknál rosszabb csapatot nem lehet találni!
- Tudom! Te a németeknek szurkolsz! Szerintem meg ők hoznak szégyent a kviddicsre! - vágott vissza szenvedélyesen Caspar.
- Ti a kviddicsről beszéltek? - kérdezte Denem.
- Igen - válaszolta a Fab becenevet viselő fiú.
- Elmagyaráznátok a szabályokat? - kérte.
Mintha valamilyen viccet mondott volna. A fülke megtelt a három barát kacagásának hangjával.
- Te... te nem tudod mi az a kviddics? - kérdezte szinte fuldokolva Caspar.

Denem halántékán kidudorodott egy ér. Felállt. Bár jóval alacsonyabb volt megsértőinél, de azok mégis eltörpültek, mikor rájuk zúdította keserűségét.
- Szerinted ez vicces? - tette fel a kérdést. - Szerinted vicces, hogy az anyám halott, a szemétláda apám ha él, nem is próbál felkutatni? Vicces, hogy árvaházban élek és azt sem tudom mi az a kviddics? Hogy ellopják a holmijaim? Napokra bezárnak.
Gondolkodás nélkül előkapta a pálcáját, s rájuk szegezte.

A helyzet, nagyon bizarrnak tűnt. Itt áll, és pálcát szegez három valakire, akik bizonyára jóval képzettebbek nála. Ezt azonban ők nem tudták, kiiszkoltak, magukkal hurcolva holmijukat.
Leült. Hevesen zihált, ám észrevette, hogy az ismeretlen lány őt nézi.
- Mi van?
- Ha akarod, elmagyarázhatom mi a kviddics - készségeskedett a lány.
Denem bólintott.
Figyelt és hallgatott. Fél óra múlva már kívülről fújta a kviddics szabályait. A seprűkön lovagló sportjátékot, amelyet négy labdával (kvaff, két gurkó, aranycikesz) játszottak, nem találta érdekesnek.
Megint hallgatás következett.
- Kicsit bolond vagy. Nem gondolod? - kérdezte a lány.
Denem szótlan maradt. A lány vette a lapot, s követte Denem példáját.
Már dél is elmúlt, amikor a kupé ajtajában megjelent egy kövérkés, nyalánkságokat áruló boszorkány.
- Valamit adhatok a kocsiról?

Denem útitársa felpattant, aztán bevásárolt a legkülönbözőbb édességekből. Denem elfordult, hogy ne kelljen az ételre néznie. Már egy napja is lehetett, amikor utoljára evett.
- Kérsz? - nézett rá a lány.
Denem mohón nyúlt két kis doboz felé, amin cikornyás betűkkel ez állt:
Csokibéka.
Bizalmatlanul kinyitotta, s meglepődésére a mágikus édesség kiugrott a dobozból. Denem a levegőben kapta el.
- Az íze jó, ne félj! - nyugtatta meg a lány.
Beleharapott. Valóban finom volt, mint az igazi csoki. A doboz alján egy kép feküdt. Arra egy büszke tekintetű, vörös hajú férfit mázoltak.
- Griffendél Godrik - olvasta a kártya szövegét -, a Roxfort alapítóinak egyike. Az egyik ház máig viseli a nevét. A mugliszármazásúak védelmezője, a ma is meglévő Teszlek Süveg elkészítője. Ellentétes nézeteik miatt, Griffendél és Mardekár barátokból ellenségekké váltak. Haláláról csak nagy vonalakban számol be az irodalom.
- Nahát neked kijött Griffendél?
Denem felé nyújtotta a lapot.
- Tessék! Megtarthatod!
Ismét csend borult a fülkére.

„A mugliszármazásúak védelmezője” jutott eszébe Denemnek a kártya szövege. Ez mélységes undorral töltötte el. Miért nem a teljesen tisztavérűek pártjára állt? Aztán gondolatait másfelé terelte. Hiszen azt sem tudja, hogy ő maga milyen vérű!
Az az elképzelés viszont tetszett neki, miszerint egyszer az ő képe is helyet kap a mágikus kártyák közt. Legalább már van egy célja.
Ahogy az idő délutánba nyúlt, úgy változtak a tájak is. Magas hegyek vagy éppen szelíd síkságok mellett haladtak el. Deneme már nem mérte az időt. Nyomasztotta a hallgatás. Mivel fülketársával nem tudott, nem akart beszélni ezért a kényelmes ülésen elnyomta az álom.
- Ébredj! - szólt egy hang.
- Mi... mi? - nyögte álmosan.
- Megérkeztünk! - csattant fel egy fekete zsíros haj tulajdonosa,
látva Denem értetlenkedését.
- Vedd fel a talárod, és hozd a cuccaid!
A lány kifelé tartott, amikor maga sem tudta miért, rákérdezett.
- Hogy hívnak?
- Eileen Prince - felelte amaz, utána pedig elvegyült az özönlő diákok forgatagában.


Nemsokára Denem már a többi gyerek közt lépkedett a nyirkos sötétségben. Mivel érezte, hogy ez nem a Roxfort, megszólított egy nála valamivel idősebb fiút.
- Ne haragudj - kezdett bele -, de nem a Roxfortba megyünk?
- De igen. Ez Roxmorts. Pár kilométerre van az iskolától - mondta a fiú, olyan fitymáló hangon amennyire csak telt tőle.
Amikor Denem indulni akart, utána szólt.
- Látom most vagy elsőéves. Vigyázz, mert a gondnok Apollyon Pringle szereti megátkozni a polipot, és ti csónakkal mentek az iskoláig.
Denem azt hitte rosszul hall. Csónakkal?
- Elsősök ide körém! - szólt egy éles hang. - Mondom ide körém kis tetvek!
A hang gazdája egy borostás, köpcös férfi volt, aki csak a gondnok lehetett.
Mikor a csapat gólya egy rakásra vergődött, Pringle vezetni kezdte őket az éjszakában. Szólni senki sem mert, csak néhány lány szipogott, egymás vállán.

A sétának vége szakadt. Egy tóhoz értek, amelynek túloldalán hatalmas száztornyú kastély állt, a Roxfort. Tornyaiból fények szűrődtek ki, mintha sok barátságos szempár tekintett volna rájuk.
A tó vizén csónakok lebegtek, ahova Pringle be is terelte őket. Denem legnagyobb bosszúságára, ő Pringle mellett kapott helyet, aki az úton szüntelen untatta történeteivel.
- ... és akkor szétrobbantak! Szerinted miért? - nézett Denemre véres szemével.
- Mert megátkozta őket - mondta a fiú gondolkodás nélkül, mert ez volt a negyedik történet amit hallott az öregtől a rövid úton, ám mindegyik történet azt a befejezést kapta.
- Pont azé’ - helyeselt Pringle.
Tőlük pár méterre szokatlanul nagy hullámokat vetett a víz. Denem mintha egy csápot látott volna kiemelkedni a vízből, de úgy tett mintha semmit sem látott volna.
- Láttad? - kérdezte a mögötte ülő szeplős kis csitri.
- Hallgass! - súgta Denem. - Ha ez a bolond észreveszi...
- Mit veszek észre? - kérdezte Pringle, hátrafordulva.
- Semmit...
- Ne hazudj! - bömbölte a férfi, miközben felállt, majd torkon ragadta Denemet, amitől a csónak veszélyesen megbillent.
- Engedjen! - hörögte az ifjú.
- Mondd, mit láttál...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert a vízből csápok tűntek fel, de most már nem csak Denemék látták.
- Pokolfajzat! - vijjogott Pringle, s pálcát rántott. - Stupor!

Pálcájából vörös fény csapot elő, ami szinte égette a szemet a sötétségben. A fénygömb eltalálta a polipot. Pringle diadalmas kacaját elnyomta a víz csobogása.
Denem lassan felemelkedett a levegőbe, aztán a jéghideg vízbe esett. Feje fölött fadarabok röpködtek, a csónak maradványai, mellette más diákok sikongtak.
Összeszedte csekély úszótudását és megindult a vízben. Suhogást hallott, felnézett. Óriási csáp szelte ketté a vizet, újra s újra. Két erős végtag lábaira csavarodott, a mélybe húzva őt. Alatta úszott a polip, őt használva támasztékul. Nem kapott levegőt.
Eltelt tíz másodperc, az állat közeledett.
Húsz másodperc, a levegő elfogyott, a szörny ott termett.

Denem agyát elöntötte a zsibbadtság, amit így félig megfagyva is érzékelt. Ez lenne a vég, hát ennyi lett volna? Valahol a mélyben, tudata sötét, eddig elhanyagolt zugaiban megformálódott egy nemrég hallott szó.
Stupor, futott át az agyán. Pálcájából, amit kezében tartott, vörösen izzó lökéshullám tört elő elborítva mindent. A dolgok megszűntek létezni...
Alakok vették körül, akik ugyanolyan vizesek lehettek, mint ő maga.
- Ne haragudj - fogadkozott Pringle, aki a tó partján állt.
Denem remegő tagokkal felállt, és teljes erejéből arcon vágta a varázslót. Aztán minden egybefolyt előtte, eldőlt a sáros földön. Semmiről nem tudott többé.

***

Hangok harsantak megzavarva nyugalmát. Mellkasára mintha üllőt helyeztek volna, a levegővétel pedig iszonyúan fájdalmas volt. Nem sok mindenre emlékezett. Aztán ahogy feküdt (nagy valószínűséggel egy ágyon), visszatértek agyába a kimaradt jelenetek. Az a bolond Pringle...
- Kérem, higgadjon le, igazgató úr! - szólt egy ismerős hang.
- Ne csitítgasson engem, Dumbledore! - ordította valaki. - Egy diák majdnem meghalt! Ráadásul elsőéves!
- Tudom professzor, tisztában vagyok vele, de ez nem old meg semmit - szólt Dumbledore, akit Denem akkor ismert meg, amikor hunyorogva kinyitotta a szemét.
Rögtön ágya köré álltak
- Jól vagy fiam? - kérdezte az előbb még ingerült férfi. Kopasz, törékeny alkatú ember volt.
Ő lenne az igazgató, gondolta csodálkozva Denem.
- Igen. Semmi bajom – jelentette ki.
- Elég erőd van hozzá, hogy részt vegyél a beosztási ceremónián?
Denem bólintott, bár azt sem tudta miről van szó.
- Giselda! - kiabált hátra az igazgató. - Hozzon valami kotyvalékot a fiúnak, a biztonság kedvéért.-
Magas, folyton idegesnek tűnő asszony viharzott be a terembe, kezében egy gőzölgő pohárral.
- Idd meg! - utasította a fiút.

Miközben Denem a kellemesen csípős italt kortyolgatta, rájött, hogy ruhái teljesen szárazak, és néhány csúnya zúzódást (köztük az elmúlt napokban szerzett ütéseket), eltűntették. Mikor végzett a törékeny alkatú igazgató, Dumbledore professzor segítségével felkelt az ágyról.
Most volt alkalma alaposabban körülnézni. Valószínűleg egy gyengélkedőn ébredt, mert mindenhol orvosi kellékek sorakoztak, különböző bájitalokkal egyetemben.
Néhány perc múlva már a kastély óriási folyosóin baktatott kísérőivel. A folyosókat, Denem legnagyobb megrökönyödésére mozgó képek borították, valamint fejük felett gyöngyházfényű alakok húztak el. Egy tölgyfaajtó előtt álltak meg, amely előtt Denem jövendőbeli évfolyamtársai sugdolóztak izgatottan. Denem elvegyült köztük, a két professzor belépett az ajtón, ezzel meleget, zajokat és finom illatokat engedve ki a teremből.
A gólyák kérdezősködni kezdtek Denem hogyléte felől. Ő nagy vonalakban felvázolta, mi történt, ám többet harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle.
Nagysokára ismét kinyílott az ajtó, majd kilépett rajta egy ősz hajú, csontos arcú boszorkány.
- Üdvözöllek benneteket. Galatea Merrytought professzor vagyok. Szeretnélek megkérni benneteket, viselkedjetek tisztességesen a ceremónia alatt. Mint azt sokan tudjátok négy házba kerülhettek:
a Griffendélbe, a Hollóhátba, a Hugrabugba és a Mardekárba. Az ünnepi vacsora előtt a beosztásotok zajlik le. Függetlenül melyik házba kerültök, az elvárások közé tartozik, minél több pontot szerezzetek a házatoknak a sikereitekkel, és ezzel tekintélyt magatoknak. Az iskola lesz az otthonotok. De ezzel büntetések is járhatnak. Ez alatt érthettek büntetőfeladatot vagy pontlevonást. Most pedig kérlek kövessetek a Nagyterembe! - utasította őket a professzor.

Az óriási kétszárnyú ajtó kitárult, a népes gyereksereg pedig belépett rajta. A terem földöntúli méretekkel rendelkezett. Négy hosszú asztal volt a teremben, melyeknek mindegyikénél diákok ültek. Ezeken túl magasodott a tanárok asztala. Denem látni vélte Dumbledore professzort az igazgató jobb oldalán. Rajtuk kívül a legkülönbözőbb külsejű, viselkedésű tanárok ültek. A legfurcsább, kétségkívül egy gyöngyházfényű, kopasz professzor, akiről Denem gyanította, hogy szellem.

A mennyezet azonban mindent felülmúló látványt nyújtott; mintha nem is lett volna felettük semmi. Az ég, a tiszta ég nézett rájuk, milliárdnyi sárga szemével.
Merrytought professzor, megköszörülte a torkát, mire csend lett a teremben.
- A Teszlek Süveg előadja éves szerzeményét, majd elkezdődik a beosztás - szólt a professzor, mintha csak egy műsort vezetne fel.
Az elsősök többsége csak most vett észre egy régi fejfedőt, ami egy háromlábú széken pihent a tanári kar előtt. Néhány másodperc múlva, a fejfedő megszólalt, száját gyűrődései alkották.

Nem találtak ily kalapot e földön,
ki ennyi titkot őrzött!
Történetem hosszú, hadd mesélem el;
Varázslat teremtett, mágia etetett, itatott át,
évek alatt sok-sok elmét vizsgálhattam át!
Átéltem háborút, ütést, verést,
mit én mondok az készpénz,
bár az emberek azt hiszik.
Régi vagyok, rongyos vagyok,
mégis fontos vagyok!
Hogy miért?
Ha erős s bátor vagy, házad Griffendél,
ha a halál neked csak kihívás, ez nem is vitás!
Ha rúnák, számmisztika neked csak játék,
hol bölcsek nevelkedtek éveken át,
te házad a dicső Hollóhát!
Csendes vagy és jámbor,
mégis eléred, amire vágyol?
Vagy kérdés még előtted,
hogy házad csak Hugrabug lehet?
S ott van öreg Mardekár,
kinek házába az jár, ki sunyi,
nem puhány.
Ha meg akarod tudni, melyik ház a tied, gyere hozzám, én megmondom,
előtted nem titkolom!
Ez volt hát a dalom, a tapsotokat szívesen fogadom!

Tapsvihar tört ki a teremben. A Süveg elmosolyodott, meghajolt a négy ház és a tanárok felé, aztán nem mozdult többé.
- Most pedig felolvasom a neveket, aki meghallja a sajátját, az idejön, és felveszi a Süveget - mondta tárgyilagosan Merrytought professzor.
Hosszú percek következtek. Nevük hallatán sokkot kapott gyerekek botladoztak ki, a sorból, ám mindenki megnyugodott, amikor beosztották egy házba.
Denem nem tudta melyik ház neki való. Hisz esze az van, akkor Hollóhát? De bátor is, akkor Griffendél? Sunyi? Lehet, hogy nem a legtisztességesebb, bár ezt nem bánta. Esetleg Mardekár? Hogy jámbor? Ő? Ha valamiben biztos volt, akkor az az, hogy nem a Hugrabugba fog kerülni.

Várakozása közben, kihívták a vonatról megismert Eileen Prince-t, és a Mardekárba osztották.
Aztán nagysokára kimondták a nevét: Tom Rowle Denem.
Miközben a Süveg felé baktatott, látta amint Dumbledore az arcát fürkészi, így hát gyorsan lehorgasztotta a fejét. Mikor odaért, felvette a fejfedőt, leült a székre. Elsötétült előtte minden, a kalap a szemébe csúszott.
Maga sem tudta miért, de abban a pillanatban felidéződött benne, mi történt azóta, mióta megtudta, hogy varázsló. Akaratlanul fellángolt benne a harag mindenki iránt, akinek nincsenek meg azok a képességei, mint neki. Pusztítani, ölni, eltiporni...
Ezek a gondolatok járkáltak a fejében, amikor a Süveg hangosan kimondta a szót, amely megváltoztatta Deneme életét.
- Mardekár!

Egyetlen lendületből ledobta a régi kalapot, és az őrjöngő mardekárosok asztala felé vette az irányt. Néhány idősebb fiú helyet szorított neki maguk közt.
Denem most vette észre az asztalokon lévő arany evőeszközöket.
Néhány perc múlva, mikor az utolsó gyereket is beosztották, egy hang harsant.
- Dippet professzor kívánna néhány szót szólni - konferálta be kollégáját Merrytought professzor, s Denem elégedetten konstatálta, tudja az igazgató nevét.
Az igazgató felemelkdett a székéből, hálásan biccentett
- Üdvözöllek benneteket újra itt! - mosolygott. - Mögöttetek egy nyár tele élménnyel, de feledéssel. Igen, feledéssel. Megijedni semmi okotok, hisz az alapok ott vannak a fejetekben. Ezt egyetlen nyár sem törölheti ki. Az elsősök pedig készüljenek fel, mert hamarosan az ő fejükben is ott lesznek ezek az alapok.
Rövid szünetet tartott, utána folytatta.
- Pringle gondnok úr - itt rosszallóan hümmögött -, szeretne mindenkit nyomatékosan megkérni, kerülje a Tiltott Rengeteget. Ám nem kínozlak titeket tovább, kezdődjék a lakoma!

Ezekre a szavakra az asztalok roskadásig teltek a legkülönbözőbb húsokkal, mártásokkal, öntetekkel, levesekkel. Ennyi ételt Denem még sohasem látott, főleg nem egy helyen.
Mohón, ám nem állat módjára evett. Több Mardekáros társával szóba elegyedett. Döbbenetére a legtöbben nem tudtak képességeikről, ezt egy Macnair nevű évfolyamtársától tudta meg.
Mikor a főfogások maradványai is eltűntek, következtek a desszertek. Denem tisztában volt vele, mi lesz, ha enged a csábításnak, de nem bírta megállni, ne egyen valamennyit mindenből.
Jól érezte magát, először ilyen jól életében. Szégyellte bevallani, ám az iskola már most a szívéhez nőtt.

A vacsora végeztével Dippet professzor ágyba parancsolta a diáksereget.
- Elsősök kövessétek a prefektusokat, ők elvezetnek a klubhelyiségeitekbe !
Denem és Macnair együtt maradtak, követték a prefektusokat. Hosszú folyosókon baktattak, amikor megérkeztek céljukhoz az egyik alagsorban. A prefektus ennyit mondott a teljesen átlagosnak tűnő falnak:
- Párszaszáj! - mire átjáró nyílott a hálókörletbe.
A klubhelyiség elnyerte Denem tetszését. A falakat fáklyák díszítették, az alacsony falak mentén húzódtak kényelmesnek tűnő karosszékek és heverők. Néhány helyre a ház jelét (zöld lobogót, ezüst kígyóval a közepén), tűzték.
Újdonsült „barátjával” Denem leült az egyik karosszékbe. Felötlött benne egy kérdés.
- Mi az ha valaki párszaszájú?

Macnair a lassúbb felfogásúak közé tartozhatott, mert nehezen értette meg a kérdést.
- Párszaszájúnak hívjuk azt - kezdett bele végül -, aki érti a kígyók nyelvét. Ezért kígyó a jelképünk, mert Mardekár Malazár a ház alapítója is párszaszájú volt.
Akkor talán én is az vagyok, ötlött fel Denemben.
Hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Elköszönt Macnairtól, majd útbaigazítást kérve a prefektustól a hálókörletébe sietett.
A szobában hat ágy állt, ő megismerte saját utazóládáját, oda is ment. Miközben felvette pizsamáját, eszébe jutottak Dippet professzor szavai:
„ Az elsősök pedig készüljenek fel, mert hamarosan az ő fejükben is ott lesznek ezek az alapok.”
Elmosolyodott. Igen ott lesznek az alapok, amelyek segítik, hogy elérje azt, amire vágyik.