Wings & Hearts - II. Fejezet

Részlet a Látók törvénykönyvéből:
„A látó embernek tilos önkezűen eldobnia magától életét, ezzel provokálnia védőjét a törvények megszegésére. Ha látó ember mégis öngyilkosságra vetemedne, úgy örökre fosszák meg látásától. Ugyanez a törvény átlagemberre is vonatkozik, de a büntetéstől túlélés esetén eltekinthetünk.”

Részlet az Angyalok törvénykönyvéből:
„A védőnek tilos védence védelmére kelnie, ha az:
1.Öngyilkosságot akar elkövetni – Mert az élet érték, az angyal feladata ennek védelme a veszedelmektől. Az embernek nem szabad veszedelmet jelentenie önmagára. (Kivételes eseteket lsd. 254. oldalon.)
2.Szándékosan keveredett bajba..”


Az Angyal jóságos lény, tiszta, s titokzatos. Földöntúli erőt birtokol, mely ember feletti, mégis szolga lélek lakozik sérthetetlen, egyben sérülékeny testében. A legerősebbek, és mégis, a legalárendeltebb élőlények vagyunk mi mind közül. Legfőbb parancsolóink a fellegekben lakoznak, ám akik életéért a sajátunkat áldozzuk, ők az emberek, az első földre szült óta, - hitünk szerint – az utolsóig. Hisz’ értük hoztak létre bennünket, ez a mi örök és végtelen utunk, elágazások nélkül.

Mielőtt megértetem veled ezt a kerek egészet, magyarázattal tartozom. Említettem a csak Látóként emlegetett embereket. Nem olyasféle látók ők, kik a jövőt látják. Angyallátók. Látnak minket, teljes valónkban. Kevesen vannak – ez a mi nagy szerencsénk, ha engem kérdeztek -, hiszen csak az láthat meg egy angyalt, aki tud a létezésünkről. A hit nem elég már itt, a gyermekek meséi kihaltak a huszonegyedik századra, míg régen napi kapcsolatban álltunk velünk, mára már az ő agyukat is befeketítette a mai világ szennyezettsége.

Így egyetlen igazán erős összeköttetés maradt hátra.. Szükségünk volt egy látóra, aki teljesen beavatott, aki hajlandó feltenni rá az életét és a vérét, hogy ingázzon égi, s földi teremtmények között. Megtaláltuk. Nem is éltem még, mikor idefent már mély tisztelet övezte a Crow családot. A nevük igen árulkodó volt, hajuk sötétlett, akár a vetési varjak árnyai a magányosok felett, fakószürke szemeikből kiveszett az élet csillogása. Még is ők bizonyultak az egyetlen lehetséges megoldásnak, mi nem beszélhettünk közvetlenül az emberiséggel. Az átlagos látók pedig olyannyira el voltak szállva maguktól, még a rájuk vonatkozó törvények ellenére is, hogy a mi intéseinket figyelmen kívül hagyták. Nem kellett félniük, úgysem bánthattunk senkit, nem torolhattuk meg bűntetteiket – ezeket a szabályokat miránk szabták ki az Égiek.

A Crow vérvonal utolsó előtti sarja került sorra akkor, mikor én háromszázas éveimben az ikerpár egyikére vigyáztam, Sheával oldalamon. Nem voltam ott, nem éltem meg, csupán hallomásból ismertem a legkisebb Crow rémhíreit. A Vének állítása szerint már születése pillanatában is gonosz kacaj zengett fel pengeajkai közül, ártatlan gyermeki sírás helyett, s most alig várta, hogy eljöjjön az ő ideje.
Bármily furcsán hangzik, de fel akarta fedni az egész emberiség előtt létezésünket, hogy aztán mindenki látóvá váljék, így ez, mint fogalom eltörlődjön, s minket, angyalokat rabszolgasorba taszíthasson végleg. Nem hagyhattuk bekövetkezni a tragédiát, a legifjabb semmi esetre sem kerülhetett elődje helyébe. Ezt próbálta megakadályozni minden Vén, közbenjártak az Égieknél, fohászkodtak Istenhez – mind hiába.
Az események felgyorsultak. A szolgálatban álló testvér – ismeretlen okból - öngyilkos lett. A törvénymódosítást nem sikerült meghozni, a jogos örökös a családban következő, immár utolsó Crow maradt. A legfelsőbb hatalmak továbbra sem vettek figyelembe bennünket, így a Véneknek, s nem csak a Véneknek, hanem minden tisztességes angyalnak, elege lett. Fellázadtak.

Szerettem a holdfényét, szerettem az éjszaka és Shea bőrének illatát, szerettem ezt a világot. Bíztunk benne, hogy minden rendbe jön majd, a kedélyek lecsillapodnak, vagy bántuk is mi, csak legyen békesség... Shea feje vállamra billenve pihent, egész napos fáradalmait karomban fújta ki. Az ikrek cseperedni kezdtek, igazi eleven kis kölykök voltak, alaposan lefárasztottak mindkettőnket. Így alig vártuk az estéket, mikor korán lefeküdtek, s mi magunk lehettünk..
- Mondd, Valdemar, lehetnek nekünk gyermekeink? - sóhajtott vágyakozón, keblei szelíden meglibbentek, kedvem lett volna ajkammal beborítani akkor.. De még olyan korai lett volna, néhány éve ismertük meg egymást csupán..
- Persze - mondtam. - De ezzel még ráérünk foglalkozni.. - Ujjaim vörös hajzuhatagában táncoltak, révedezve bámultuk az eget.
- És ha kitör a háború ember és angyal közt..? Én nem akarok háborúba szülni egy ártatlant... -mondta. - Valdemar..

A bajok újra megtelepedtek lelkemen, éreztem a mondata súlyát, valóban egy szikra hiányzott már csak a lobogó tűzhöz. Ráemeltem tekintetem.
- Mondd, kedves.
- Ha tényleg háború lesz, úgy... Elmegyünk innen. Ígérd meg, hogy elmegyünk! - szorította meg kezem, viszonoztam, de csitítón helyeztem ujjam puha ajkára.
- Ss… - suttogtam. - Nem mehetünk el. Nincs hová. Ha a Vének betartják a fenyegetéseiket, s valóban nem vigyáznak többé a védenceikre, úgy az országok vezetői hamar elhullanak majd. Gondolatban keresztet vetettem erre a szomorú tényre, majd folytattam:
- És ha a nagyok eltűnnek, ki tartja össze a kicsiket..? A sok aprót, akik mind egy közösséget alkotnak, de egyedül gyengék és védtelenek, és nélkülünk még inkább azzá válnak.. Gondolj csak a két testvérre, akiket a mi gondjainkra bízott az Ég!
- Jaj, Valdemar, annyira bölcs vagy. És igazad is van.. - Apró könnycsepp gördült végig arcán, miközben szerelmesen mosolygott rám. Letöröltem a könnyeit, lágyan csókoltam meg ajkát. Olyan íze volt, akár a málna és méz bódító egyvelegének, puha és húsos, a legédesebb gyümölcs, mit nyelv valaha ízlelhetett..
- Szeretlek. Bármi történjék is, mindig szeretni foglak. - Mondtam, és úgy is gondoltam. Megnyugodva pilledt el lassan ölemben, míg a hajnal első sugarai megpecsételték sorsunkat.

Gyülekezőre hívtak azok ugyanis, fel oda, hová Crowon kívül ember nem tette lábát. A Vének pont úgy ültek ott, mikor második védelmezettem elhunytát követőn magukhoz szólítottak engem. Alastyr átható tekintete az egybegyűlteket pásztázta, kik végeláthatatlan sorokban ültek egymás mellett a fellegeken. Képzeld csak el, a milliónyi szárnytalant, kik felhőkön ülve várják vezetőik döntését. Tudatában vannak, hogy ettől a néhány szótól függ majd a jövőjük, a világ jövője, s milyen furcsa lehet neked, Ember, hogy ezt olvasva tudod, a te jelened ennek a múltnak a függvényében lett az, ami.
- Barátaim, Társaim - Alastyr ezerszeresére erősödött hangja töltötte meg a légteret, mind elnémultunk. Csak felfelé kellett néznünk, arcának hatalmas mása szenvedélytől fűtötten beszélt szemeink előtt. Shea izzadt ujjai az enyémekre fonódtak. Félt. Ahogy mindenki. - Nem fogok sokat beszélni. A Fentiek figyelmen kívül hagyták panaszainkat.
A tömeg kétségbeesetten morajlott fel, angyal súgott össze az angyallal.
- Most mi lesz…? Valdemar… - Shea alsó ajkát harapta véresre, miközben simogatón igyekeztem megnyugtatni.
Alastyr folytatta.
- Azt az üzenetet kaptuk, hogy várjuk ölbe tett kézzel fajtánk lelepleződését. Ugyan mit számít, ha a pórnép megtudja a létezésünket és annak lényegét? Alapvető változás nem következik be jelenlegi helyzetünkben, és ugyan, mi van akkor, ha néhány semmirekellő elmondhatja magáról, hogy ő az úr? És ha már nem csak hiszik, hanem igazán úgy lesz?! Kérdem én, társaim, hagyjuk ezt?! - Mennydörögte dühödten, már nem leplezte haragját, hagyta kiülni arcára érzelmeit. Az angyalsereg egyként zengte be az eget, talán még odalent is hallották az velőtrázó nemet.

Alig mertem körültekinteni... Mind, egytől egyig ordítottak, hangot adtak lázadásuknak, s akkor végre láttam egyet, ki némán, keserűen ingatta fejét. Sheával összenéztünk.
- Menjünk! - ragadtam karon a lányt, igyekeztük átverekedni magunkat a most már felállott tömegen, kik vadul rázták ökleiket. Az ismeretlen is észrevett bennünket, megindult felénk, de szóhoz nem jutottunk, mert Alastyr folytatta.
- A Vének határoztak - szólt. - Levesszük szárnyainkat a semmirekellőkről!
- Úgy van! - hallatszott mindenfelől. Kétségbeesett pillantásokat váltottunk, közben kiböktem még két angyalt, kik nem csatlakoztak a többséghez..
- Az ő életüket már a bűn, a hazugság uralja, saját magukat taszították romlásba, ők ásták meg a tulajdon sírgödrüket. Hát mi majd betemetjük!!
Erről nem volt szó..! Kedvesem riadtan bújt mellkasomhoz, kis szíve majd’ kiugrott a helyéről.
- Majd ha autók repülnek, és benzinkutak robbannak fel egyik percről a másikra, tán kicsit észbe kapnak! - Süvöltött a legvénebb, ismét egyetértő kiáltások.
- Valdemar, mi lesz most? - látszott, hogy mindjárt sírva fakad, ezért átöleltem, s intettem az újonnan hozzánk csatlakozott angyalnak, hogy menjünk.. Itt már úgy sincs értelme maradni...
Észre sem vettem, és már is tucatnyian csapódtak mihozzánk, én mentem elől, Shea az oldalamon lépdelt. Maréknyian indultunk el a jövő felé, mely nem ígért sok jót nekünk, de azt a keveset, melyet kecsegtetett, meg kellett ragadnunk. Nekünk, Igaziaknak, nem volt más választásunk. Miért nevezem magunk igaziaknak..? Mert talán mi még nem feledtük el az igazi kötelességünket. Az ártatlanok védelmét.