Angyali mosoly 4.

- A színe vörös. Egy nagyon érzéki dolog, és én imádom.
- Vörös?
- Igen. Nagyon vörös… most is hívogat… - Nicholas az ajkaimat mustrálta és közben simogatta a kézfejem az asztalon.
- Nem tudom, mi lehet az - füllentettem, és csábosan néztem vissza rá. Kortyoltam egyet a pezsgőből, közben végig a szemébe néztem. Finoman, érzékien beleharaptam az alsó ajkamba, és vártam, mit lép erre.
- Oh, te boszorkány. – suttogta tettetett haraggal, hogy senki meg ne hallja. Hirtelen a kezét éreztem a térdemen, utána már a combomon az asztal alatt. Zavartam néztem körbe a bárban, a hajam birizgáltam, ami kiszabadult a hajgumiból, és reméltem, senki nem látja, mit csinálunk. Vagy amit csinálni fogunk. Nicholas keze szerencsére megállt a combom közepén.
- Még mindig nem tudod?- húzta fel a szemöldökét. Én csak egy röpke mosollyal válaszoltam.

A keze még följebb csúszott a lábamon, egy pillanatra bennakadt a levegő, hirtelen nagyon melegem lett, és a lábam is elkezdett remegni.
- Mit csinálsz? – kérdeztem. Több szót nem tudtam magamból kipréselni, hiszen nem csak a lábam remegett. Önelégülten mosolyodott el, tudta, érezte, hogy milyen hatással van rám.
A hosszú, aranyszínű haja nedves volt még, hiszen odakint zuhogott az eső, amikor betoppantunk erre a helyre. Néztem őt, és tetszett a látvány. A bárban kellemes, halk zene szólt, félhomály uralkodott, mindenhol dísztárgyakkal és növények. Nem is értettem, miért nem voltam itt, pedig közel laktam. Igényes hely volt, bár mindig is gondoltam, Nicholas tisztában van vele, hová kell vinnie egy lányt, ha akar tőle valamit.

- Mond, mire gondoltam! - szólt rám és elkezdte csiklandozni a lábam. Hirtelen rám tört a nevetés. Nicholas ezen felbátorodva tovább folytatta, én pedig már hangosan kacagtam.
- Ne, ne légy ilyen kegyetlen. – körülnéztem újra, több szempár is ránk szegeződött. Amikor abbahagyta, odahajoltam hozzá, komolyságot erőltettem az arcomra. – Kegyelem! Öhm..talán egy szájra gondoltál?- újra kitört rajtam a nevetés.
Elégedetten bólintott.
- Hibátlan, bár pontosabban megfogalmazva nem egy szájra, hanem kifejezetten a Te ajkaidra gondoltam - áthajolt és egy apró, puha csókot hagyott a számon. Alig ért hozzám, mégis tüzes, bizsergő nyomot hagyott.
- Még… - suttogtam, és ő szó nélkül tett eleget a kérésemnek.
Aztán nekidőlt a széknek, és kiengedte a haját, majd megrázta azt. Egyik kezével hátra túrta, és a szemei újra engem fürkésztek.
- Mintha már láttalak volna valahol azelőtt, hogy jelentkeztél az állásra… talán álmomban.
- Képzelem, milyen álom lehetett - vetettem neki oda, de a kedvem nem volt már olyan humoros. Rettegtem, hogy egyszer felismer.
- Haha. Azért legalább elmesélhetnéd, ki lánya vagy. – egy pillanatra nagyon komolyan nézett rám. – Mesélj magadról, kérlek.

Tudtam, ideje lenne, hogy elmeséljem neki az életem, mégis úgy gondoltam, az angyalos dolgokat ki kell hagynom. Egyszerűen még nem álltam készen- és szerintem ő sem- hogy a nyakába zúdítsak mindent, ami vagyok. Elkezdtem hát mesémet, a születésemtől kezdve egészen addig, amíg meg nem haltam, vagyis addig, amíg angyal nem lettem. Ő végighallgatott, egyszer sem szólt közbe, velem nevetett, amikor a nővéremmel kitalált csínytevésekről meséltem, és velem szomorkodott, amikor a beszámolóm az apám halálához ért. Azon kaptam magam, hogy már éjfél is elmúlt. Mennem kellett, bár szívesen maradtam volna még vele.
- Ne menj. – kérlelt. – Mindig ilyen korán fekszel le?
- Nincs is korán - nevettem zavartan.
- Dehogynem. Na jó, akkor hazakísérlek.

Elindultunk, hagytam, hogy hazakísérjen, bár csak két utcányira laktam a bártól. Odakint az éj már rég leszállt, koromsötéttel borítva be az egész várost. Hideg volt, bár nyakig fel voltam öltözve, mégis úgy éreztem, hogy Nicholas keze az én kezemen az egyetlen dolog, ami melegít. Kicsit még a fogaim is vacogtak, de szerencsére hamar megérkeztünk a házam elé.
- Hát akkor jó éjt! – búcsúztam el, és egy puszit nyomtam az ajkaira. Már indultam volna az ajtó irányába, de ő visszarántott a karomnál fogva.
- Ne gondold, hogy ilyen egyszerűen lerázhatsz. – mondta elszánt fejjel, magához szorított és megcsókolt.

Ajkai kellemesen melegek voltak, éreztem, ahogy forró nyelve utat tört hideg ajkaim között, követelőzően, és felolvasztotta jéggé fagyott belsőmet. Nem kellett sok idő, hamarosan én is forrtam belül, kívántam őt. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az összes porcikáját, de ez nem volt elég, még közelebb akartam tudni magamhoz. Én is szorítottam magamhoz, talán el is vesztettem a fejem, mocorogtam a karjaiban egészen addig, amíg végre tényleg éreztem, hogy csak a ruha választ el, és félig visszafogott, kéjes nyögések hagyták el ajkait. Lassan a szája eleresztett, karjai azonban nem.
- Ne haragudj, de ha ezt tovább folytatjuk… -kezdte mondókáját.
- Értem. – fejeztem be helyette, megkímélve a magyarázattól.

Percekig álltunk összeölelkezve, néztük egymás arcát, aztán a vállára hajtottam a fejem. Bár örökké tartana ez a pillanat! De semmi sem örök. Közeledett az egy óra, ott kellett hagynom. Lassan eltoltam magamtól és elindultam a házba. Már nem tartott vissza, elengedett, és nézte, ahogy elérem a bejáratot. Visszapillantottam, mielőtt bezártam magam, és integettem neki. Utána nekidőltem az ajtó belső oldalának és mosolyogtam magamban. Oh, milyen rég éreztem magam ennyire jól! Kíván? Hát persze, ki ne érezte volna? Szeret? Az majd elválik.
- Jó estét, Dawn - Erixe mély, rekedtes hangja ébresztett fel az álomvilágból. Hirtelen felkaptam a fejem, láttam, ott áll az előszobámban.
- Hogy kerültél ide? – kérdeztem, felocsúdva a csodálkozásból, hogy eddig még észre sem vettem.

Ellöktem magam az ajtótól és besétáltam a nappaliba. Összehúztam a függönyöket, hogy ne süssön be az utca éjjeli fénye, majd felkapcsoltam a világítást. Erixe végig követett, hangtalan szellemként osont utánam.
- Tom mesélte, hogy összekaptatok kicsit - leült a kanapémra, onnan várta a beszámolót.
- Nem veszekedtünk. Ő haragszik rám, és ezt a szemembe is mondta. Én végighallgattam.
- Mostanság túl sok munkája van. Zavarja, hogy te a védenceddel lófrálsz, miközben neki két perc szabadideje sincs - komolyan nézett a szemembe, nem tudtam, mit kezdjek vele. Bűntudatom volt Tom miatt.
- Akkor adj nekem több munkát - kértem elszántan.
- Nem lehet. Különben is, mi értelme lenne? Ennek ellenére még ugyanúgy randiznál Nicholassal. – a nevét úgy ejtette ki, mintha valami undorító dologról lenne szó.
- Mi bajod vele? – tettem fel a kérdést, miközben felállítottam a virágot, amit a nyitva hagyott ablakon át besurranó szellő borított fel.
- Te angyal vagy, ő nem – ez nekem kevés volt indoknak. Megfordultam, és dühösen néztem rá.

- És ez mióta probléma?
- Amióta az emberek ennyire megbízhatatlanok - leültem mellé, kellő távolságra. Most valahogy nem voltunk puszi pajtások. – Nem gondolkodtál már rajta, miért hagytam itt ezt a világot? Hogy mért lett elegem ebből?
- Emberutálat?
- Talán. Sajnos utána derült ki, nálunk is vannak odafenn ellentétek, hisz mi is ehhez a világhoz tartozunk. De az embereket nehéz túlszárnyalni gonoszságban. Oh, kicsi Dawn ne légy rám ilyen mérges – mosolyodott el.
- Mi bajod Nicholassal?
- Félek, hogy bajba kerülsz miatta. Vagy esetleg bajba kerülünk mindannyian – a hangja hirtelen nagyon komoly lett, megijesztett. – Óvatos légy, bizonyosodj meg róla minél hamarabb, hogy tényleg megérdemel-e maga mellé egy igazi angyalt, mint amilyen te vagy.
Se elköszönés, se semmi. Egyszerűen csak eltűnt. Hálás voltam azért, hogy ennyire röpke volt ez a látogatás, hiszen nagyon fáradt voltam. Holnap szombat lesz, addig még sokat aludhatok. Erixe nővérét ráérek délután is meglátogatni.

Álmomban Nicholas mellett ültem a pokrócon, egy hatalmas réten, ami telis-teli volt pillangókkal. Beszélgettünk, és egyszer feltűnt, hogy a pillangók angyalok, csak nagyon picik. Hiába próbáltam takargatni ezt előle, hiába rejtettem el magam mögött Erixe-t kicsiben, ő észrevette, és kénytelen voltam elmondani neki, mi is vagyok valójában.

Reggel kilenc körül ébredtem fel. Nagyon sokat aludtam, de ez jót tett nekem egy fárasztó hét után. Lustán nyújtózkodtam az ágyon, de fel kellett kelnem, hiszen nagyon éhes voltam. Felkeltem, és elindultam a konyhába, hogy készítsek valamit reggelire. Miközben a tojásrántottát lakmároztam, a gondolataim már nem ezen a világon jártak. Tudtam, mennem kell, segítséget kell kérnem Marly-től. Otthagytam a reggelim felét, és azonnal egy hatalmas szobában álltam, ami tele volt szobrokkal. A legkisebb talán még a két centit se érte el, a legnagyobb nagyobb volt, mint én. Sokat fehér gipszből készítettek, és volt olyan is, amit kőből faragtak ki. A művésznő éppen egy félig kész szobor lábai előtt hevert és próbálta megformázni a női alakzat csípőjét. Marly négy évvel volt idősebb, mint én, és legalább annyira gyönyörű, mint Erixe. Hullámos, fekete haját összefogta hátul, hogy az ne zavarja a munkában. Neki is kék szemei voltak, bár világosabb árnyalatban. Amikor észrevette, hogy mögötte állok, mosolyogva fordult meg.
- Dawn, csillagom, réges-rég nem láttalak – magához szorított, nekem pedig ez nagyon jól esett.
Ő volt a legkedvesebb barátom már három éve. Nem akartam kibújni az öleléséből, most is, mint mindig, energiával és szeretettel töltött fel, és nagyon hálás voltam ezért. Egy-két méteres angyal szobrát néztem éppen a válla fölött, amikor a szemem elkezdett könnyezni. Megérezhette, hogy próbálom visszatartani a sírást, kibontakozott az ölelésből, és együtt érzően nézett rám.
- A védencedről van szó, tudom – meglepett arcomat látva folytatta. – Erixe mindent elmondott. Szereted Nicholast?
Erre mit válaszolhatnék? Azt hiszem igen. Bár még korai kijelenteni.
- Talán – válaszoltam. Marly úgy tűnt, örült a válaszomnak.
- Ezek szerint nem vakított még teljesen el. Ez jó jel.
- Igaz, de… - zavarban voltam, nem tudtam, hogyan mondjam el látogatásom célját. – Nem maradhatok vele éjszaka. A szárnyaim miatt. – zavarban voltam, biztosan el is pirultam.
- Azért jöttél, hogy adjak valamit, ami segítene. – visszafordult a szoborhoz, és folytatta - Nem segíthetek, sajnálom.

Biztos voltam benne, hogy nem mond igazat, de megértettem. Semmiképpen nem akart nekem rosszat. Most mégis szükségem volt segítségre, ezért nem hagytam annyiban.
- Te vagy az egyetlen, aki segíthet. Tudom, hogy van rá valami szered.
- Dawn, ha ezt megtudják a feljebbvalóink, bajba kerülhetsz.
- Nem érdekel! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nagyon szeretlek Dawn… de… most túl sokat kérsz tőlem. Nem akarok neked rosszat. De ha nem segítek, haragudni fogsz – igaza volt. Tudta, amint a szemembe nézett. – Jól van, legyen, ahogy szeretnéd.