Angyali mosoly 3.

Egy gyönyörű szobában álltam, ami teli volt vágott és cserepes virágokkal a legegzotikusabb helyekről, friss orchidea illatát éreztem a levegőben. A függöny illett a halványsárga falhoz, a berendezést mintha egy lakberendező helyezte volna el az aranybarna puha szőnyegen. Ahogy megláttam a kanapét, hatalmas késztetést éreztem, hogy beleüljek. Halványsárga bársonykárpittal volt bevonva, látszott rajta, hogy az ember belesüppedne a puhaságába, ha helyet foglalna. A felügyelőm pont ekkor lépett be a szobába. Fekete inget viselt szűk, fekete bőrnadrággal, amin szinte táncot járt a lámpa fénye, amikor megmozdult.
- Dawn, üdvözöllek - mondta, és rám mosolygott. Hogyan képes ennyire erotikus hangvétellel suttogni a nevem? Néha az idegeimre megy ezzel és unom, bár még mindig a hideg futkos tőle a hátamon.
- Erixe - ejtettem ki a nevét mindenféle szexuális behatás nélkül, majd meghajtottam a fejem előtte. Mindig fel kellett néznem rá, hiszen legalább tíz centi volt köztünk a különbség, az ő javára - Miért hivattál?
- Csak érdeklődni a szeretnék.

Értem, szóval ez a kötelező vizit. Közben intett a kezével, hogy foglaljak helyet a kanapén. Én leültem, és vártam, hogy folytassa.
– Már egy hete, hogy ott dolgozol, és úgy látom, minden rendben megy.
Ebben teljesen igaza volt, sikerült beilleszkednem az élők sorába, mindenféle feltűnés nélkül. Nicholassal is jól megvagyunk, rengeteget szoktunk beszélgetni, bár túlnyomóan csak a munkáról. De ami a legfontosabb, végre sikerült teljes mértékben elhitetnem vele, hogy azelőtt még sosem láttuk egymást.
- Igen, minden rendben megy –Erixe közben odasétált az ablakhoz, és várta, hogy folytassam a beszámolót. – Nicholas jól van. Úgy gondolom, csak az ital vette rá, hogy öngyilkos legyen.
- Lehetséges. De még maradnod kell - ezek után kibukott belőlem a kérdés, amire egy hete szeretném tudni a választ.
- Mégis meddig?
- Ameddig szükséges. Dawn, neked így, emberi alakban is rengeteg módod van arra, hogy szebbé tedd az életét. – visszafordult az ablakból és leült a kanapéra, mellém. Hosszú lábait felhúzta, és térdein támasztotta a fejét, hibátlan arcát felém fordította. Egy művész sem alkothatott volna nála szebbet. - Jó úton haladsz, hiszen összebarátkoztál vele. Máris kevésbé magányos. Minden embernek szüksége van valakire, aki figyel rá, törődik vele.
Szúrós tekintettel meredtem rá.

- Pont nekem mondod? 23 évig én is ember voltam hasonló szükségletekkel - egy kövér könnycsepp gyűlt a szemembe, amit pislogással próbáltam eltüntetni. Erixe csak nézett rám, talán nem tudta, hogy mit kezdjen velem. Mielőtt még bármint mondhatott volna, folytattam:
- Amikor az apám meghalt, és édesanyám a kórházba került, nekem is szükségem lett volna valakire, aki vigyáz rám. És hol volt az apám őrangyala? – dühösen meredtem rá, és elégedetten vettem tudomásul, hogy zavartság és tanácstalanság tükröződik mélykék szemeiben. Végre sikerült megtörnöm határtalan önbizalmát.
- Nem tudom, miért kellett ennek így lennie – vallotta be szomorúan, én mégsem elégedtem meg ennyivel.
- Hiszen te felügyelő vagy. Mindent tudnod kell - biztos voltam benne, hogy tudja az összes választ a kérdéseimre. Rám nézett, aztán le a földre, talán kicsit bűnbánóan. Vártam, de a lelkem mélyén legszívesebben toporzékoltam volna. Csak az iránta érzett tisztelet tartott vissza. Ő sosem bántott engem, mindig segített nekem egészen azóta, amióta beléptem ebbe a zavaros világba. Újra rám emelte gyönyörű szemeit, zavarba ejtően. Nem tétovázott sokáig, magához húzott és megölelt. Hagytam magam, úgy ültem ott, mint egy fadarab. Meg sem tudtam szólalni meglepetésemben, de nem is érdekelt most, hogy hogyan csinálta. Hogy mért nem kezdtem el vérezni azokból a sebekből, amik a halálomat okozták, hiszen ő élő angyal, én pedig halott angyal voltam. Vagy bukott angyal, ha úgy jobban tetszik. Szorosan kapaszkodtam belé perceken keresztül, mintha ő lenne a létem utolsó reménye. Közben halkan sírtam, és gondolkodtam, a réges-rég elmúlt dolgokon, és hogy hogyan tovább.
- Drága, egyetlen Dawn…- a karjaiban ringatott, próbált csitítani és közben a nevemet suttogta.

Amikor már túl fáradt voltam akármilyen értelmes gondolathoz, csak öleltem magamhoz, hallgattam a szívverését és éreztem a haja illatát. Ez megnyugtatott. Nem sokkal később kibújtam a védelmet jelentő karok szorításából. Kicsit talán meg is ijedtem magamtól, és attól, amit tettem.
- Azt hiszem, későre jár - az órára néztem, hajnali három volt - Mennem kell - fájó szívvel, de határozott lendülettel felkeltem a kanapéról. Még láttam, ahogy bíztatóan rám mosolyog, láttam a szemét, ahogy bánatosan rám emeli azt…a következő pillanatban pedig már otthon álltam a szobámban.

Reggel hétre állítottam az ébresztőt. El sem hittem, hogy már annyi az idő. Álmosan nyitottam ki a szemeim és a fürdő felé vettem az irányt. Fél órával később már a Yesterdays’ News felé tartottam. Nagyon fújt a szél, a vastag kabátomat össze kellett húznom, és még így is dideregtem. A mai reggelen nem sok anyuka merészkedett ki csemetéjével a szabadba, ha csak nem jó melegen voltak mindketten felöltözve. Ez azt jeleni, hogy a kisgyerekek ki sem látszottak öltözékükből, maximum a kis pisze orrocskájuk. A fákról már szinte az összes levél lehullott, várták, hogy a hó öltöztesse be őket új ruhájukba. Rajtam térdig érő vastag, kockás szoknya volt csizmával, és egy lila pulóver. Na meg még erre vettem fel a hűn imádott sötétszürke hosszú kabátomat.

Egy sötétkék autó fékezett le mellettem, és a fékcsikorgás hangjára én is megálltam. Nicholas volt az, felismertem az autóját, hiszen előző héten már többször hazavitt este. Áthajolt és kinyitotta az ajtót, majd így szólt:
- Szép hétfő reggelt, gyere, pattanj be!
- Szia! – beültem mellé, és kérdőn néztem rá. – Azt hittem, te később szoktál indulni. Hogy lehet, hogy ilyen hamar jöttél, ráadásul a hét első napján?
Ő titokzatosan elmosolyodott és elindultunk. Egy hosszú főúton haladtunk végig, az út mellett évszázados tölgyfák álltak. Több játszótér és park mellett is elhaladtunk, mire végre megszólalt:
- Kiszámítottam, hogy mikor kell elindulnom, hogy találkozzunk. – egy pillanatra rám nézett, aztán tekintete újra az utat pásztázta. A reakciómra várt. Én pedig magamban mosolyogtam.
- Hm…

- Tessék? – emelte rám újra a tekintetét. Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymásra mosolyogva, pajkosan, mint két gyerek, akik épp most fedezték fel, hogy a hűtő tele van csokival, aztán megjegyeztem:
- Az előző elágazásnál be kellett volna fordulnod - zavartan nézett körbe, mintha elaludt volna egy mozifilmen.
- A francba. – szitkozódott halkan és keresett egy helyet, ahol meg tudott fordulni. Egy perccel később a cég elé értünk - A közeledben mindenki elveszti a fejét - lefékezett, majd leállította a motort. Próbáltam kiolvasni az arckifejezéséből, mire gondolt, de csak mosolygott. Ezt csinálta azóta, amióta beültem mellé. Hiányoztak az „angyali” képességeim.
- Nem tartom magam hóhérnak. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Nem, tényleg nem vagy az. Bár tudnám, hogy mi, vagy ki vagy – sóhajtotta, és kiszállt, hogy kinyissa nekem az ajtót. Amíg felsétáltunk a bejáratig, Nicholas elmesélte, hogy Mr. Johns pénteken az egész személyzet bérét megemelte tíz százalékkal. Pár napja említettem neki, hogy a takarítóknak is mennyire fontos szerepük van egy cég életében. Mi lenne velünk tiszta mosdó és ablakok nélkül?

Én szerkesztettem az újság időjárás jelentését. Minden nap figyelemmel kísértem a meteorológiai intézet előrejelzését, a számokat mondatokba foglaltam, tanácsokat adtam az embereknek, hogy mikor érdemes kirándulni menniük, vagy éppen felkészülni egy rázósabb frontra, viharra. Késő délután lévén elbágyadva meredtem a számítógép monitorjára, a kezemmel támasztottam a fejem és majdnem szétfolytam a széken. Hiába, több óra után már a szuperkényelmes székek is kényelmetlenné válnak. Éppen a tőlem balra lévő ablakon bámultam ki, mikor észrevettem, hogy egy e-mailem érkezett Nicholastól. Megnyitottam a levelet és olvasni kezdtem.

„Kedves Dawn!
Mit szólnál hozzá, ha ma este, amikor hazaviszlek, beugornánk valahová? Remélem az ötletemet nem találod túl tolakodónak.
N.C.”
Rámosolyogtam a monitorra, majd nekiláttam, hogy megírjam a választ.
„Drága Nicholas!
Természetesen benne vagyok, de nem értem, miért kellett volna hivalkodónak találnom? Te vagy az egyetlen barátom itt, te is tudod.
D. H.”

Amit leírtam, komolyan is gondoltam. Nem értettem, mit akar tőlem. Eldöntöttem, ma éjjel angyalként leszek jelen a szobájában, és a gondolataiban fogok kotorászni, úgy, mint amikor még nem ismert. Két perc se telt bele, újra kaptam tőle egy levelet.

„Titokzatos vagy, Dawn. Nem tudom még, hogy mire hogyan reagálsz, ezért féltem megkérdezni. Mindenesetre örülök a válasznak =) Remélem, holnap már többet fogok rólad tudni.
Akkor 7kor találkozunk a bejáratnál. Jó munkát addig!
N. C.”

Szerencsére hamar este lett, és végre megszabadultam a szék fogságából. Összeszedtem a cuccaimat és körülnéztem az irodában. Rajtam kívül már csak John volt bent, ő is fáradtan nézett rám.
- Jó éjt - köszönt el, majd újra elkezdett gépelni.
- Sok van még, John? –kérdeztem, és ő anélkül, hogy felnézett volna, válaszolt.
- Remélem, még ma éjfélig befejezem.
- Viszlát, és további jó munkát!- fölkaptam a kabátom és kisétáltam az ajtón.

A kőlépcsőn kopogott a cipőm sarka, ezt reggel sosem szoktam hallani, most viszont annyira nagy volt a csönd, hogy szinte visszhangzott az egész épületben. Amikor leértem, Nicholast még sehol sem láttam, tudtam, van még tíz perce a megbeszélt időpontig. Melegem volt így, felöltözve, ezért kiléptem a cég elé, és vártam. November első hetében jártunk, hétkor már ritkán jártak gyalogosok erre felé. Néha egy kocsi húzott el a kicsi mellékutcában, de tompán hallani lehetett a főút zsongását. Aztán valami furcsa történt. Észrevettem, hogy egy pár veszekszik tőlem kábé tíz méterre. Kiléptem a járdára a sövény takarásából, és a szememmel kutattam őket. A túloldalon haladtak, egy vékony, magas lány posztókabátban, farmerben és tűsarkúban. A férfi szintén farmert és egy pulóvert viselt. Kabát nem volt rajta, felmerült bennem a kérdés, hogy hogy lehet, ilyen hűvös időben ennyire lezseren öltözködni. Aztán rájöttem. A düh fűtötte belülről, hiszen a lányt már jó ideje próbálta lerázni. Eddig sikertelenül.
- Figyelj édes, kopj már le, könyörgöm - szólalt meg a férfi mély, határozott hangon.
- Kérlek, David, ne tedd ezt velem, szeretlek! - a nő sírt és alig bírt lépést tartani vele.
- Szállj le rólam Loren! - a férfi megállt, elkapta a nő csuklóját.

Hirtelen egy viharos erő tört rám, földöntúli erő. Éreztem, egy védangyal volt a közelemben, talán túl közel is. Hátrahőköltem, és egy apró fénysugarat láttam a kihalt utca felett, közvetlenül a pár mellett. Hirtelen abbaszakadt marakodásuk és mindketten halálra vált arccal iramodtak futásnak. A fénysugár emberi alakot öltött, és lassan, komótosan odajött hozzám.
- Tom, mi a francot csinálsz? - suttogtam halkan, de annál idegesebben. Azt hiszem, most végleg betelt a pohár nála. Tom négy évvel volt fiatalabb tőlem, szinte még a kamasz korait élte. Nem sokkal lehetett magasabb, mint én, talán három centivel, így mélyen a szemeibe nézhettem.
- Héj, nem kell így felkapni a vizet. És így legalább abbahagyták a veszekedést. Két hete szólítottál, csak most volt időm jönni.
- Ez egyáltalán nem alkalmas időpont, és hely sem- elfordultam tőle, és elindultam a járdán, kicsit távolabb az épület fényeitől - Veszélyezteted a védenced életét, veszélyezteted a titkunkat - az utóbbit próbáltam alig hallhatóan mondani. Lehet, itt még a bokroknak is fülök van - Egy szó, mint száz, túl könnyelmű vagy - zártam le gyorsan a vitát.
Azonban ő nem hagyta annyiban. Thomas úgy nézett rám, mint egy véres rongyra.
- A drága, egyetlen Dawn, Erixe kedvence - a cinikusság süvített szavaiból, félelmetes volt, megijedtem tőle - Tudom, nem neked kell egyszerre öt emberre vigyáznod. Erixe mindentől óv téged, és ezt mi sínylődjük meg – keserűen elmosolyodott.

- Nem tudom, miről beszélsz - jelentettem ki, elfordultam tőle, és folytattam a sétám. Követett engem - Nem értem, mért adott neked ennyi munkát, és nekem mért nem- az igazat mondtam, Tom mégsem hitte el.
- Egyszerű Dawn, fülig szerelmes beléd. Hát ennyire vak vagy?- mondani akartam valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Kicsit megállt velem az idő, nem tudtam, mit kezdjek vele. A sövény túloldaláról egy hang szólított, Nicholas kiabált értem, így vége szakad a számomra eléggé kellemetlen beszélgetésnek.
- Dawn, merre vagy? – Tom ahogy jött eltűnt -szerencsére még azelőtt, hogy Nicholas észrevehetett volna minket,- én pedig ott álltam egyedül a sötétben. Mélyet lélegeztem a hideg levegőből-, ami most kivételesen kellemesen és frissítően hatott -és próbáltam olyan hangvételt ölteni, mintha misem történt volna.
- Itt vagyok! – fordultam meg, és visszasétáltam a kocsihoz.