Fantasy történetek - 28.oldal

- Ne félj Fortuna, nem engedem, hogy bántson. Amúgy is egy ideig nem mer megtámadni, amíg megvédlek addig nem.
- Kösz ezzel nagyon megnyugtattál, egy idegbeteg állat bántani akar, és te megpróbálsz megvédeni, bár azt ne feledjük, hogy bármit megtenne azért, hogy megöljön. Hát szerintem senki se tudd megvédeni tőle bármilyen erős. Ezt ne vedd sértésnek...

Egyszer csak megálltunk. Egy nagy csattanás kizökkentett. Sikításokat hallottam kintről és ordítást. Éreztem, ahogy a támadóim eltűntek én, pedig a földre estem először nem láttam semmit, mert meg volt kötve a szemem.
Aztán megismertem a hangot, Leó hangja volt az.
- Fortuna jól vagy?
- Igen, azt hiszem igen.
- De honnan tudtad, hogy baj van, és itt vagyok?
Egyrészt már nem vagy bajban. Kettő gondoltam, hogy Airon küld utánad valakit...

Én futottam, mint az örült ,de nem volt meg az a szerencsém, mint volt. Elkapott, és elkezdte volna szívni a véremet, mikor egyszer csak elrepült fél métere tőlem, nem tudom mitől, de csak megint hálálkoztam annak a bizonyos teremtőnek. Gyorsan elszaladtam a házba, és kiabáltam Miri után, de sehol sem találtam...

Egyik küldetése az volt, hogy egy klán fejét kell megölnie. A Shira klán tagjai bérgyilkosok voltak és több száz embert tettek már el láb alól, így az Őrzők elrendelték a klán megsemmisítését. Próbálták már megölni a vezért, de még sosem sikerült azelőtt...

Még egy szokatlan dolog van, amit elsőre nem vesz észre.
Ez a síri csönd.
És most, hogy jobban belegondol, ez az egyetlen lényeges különbség az emléke között. Hiszen akkor hallotta az alváshoz készülődő lovak nyihogását, a tücskök ciripelését, testvérei beszélgetését, nagyapja nevetését, aki kihozta őket ide csillagokat lesni, sőt, még a szellő lágy susogását is. Fortis megrémül. És ahogy hangulata változik, úgy alakul a táj is: nyoma sincs már az idilli környezetnek...

Napos idő volt. Az égen csak néhány felhő volt látható és a hőmérséklet is 30 fok felett volt. Csendes volt a rét, csak az apró kis rágcsálók halk léptei hallatszottak, amint élelmet kerestek a fűszálak között. Aztán hirtelen egy hatalmas rengés rázta meg a talajt. A kisebb állatok visszabújtak üregeikbe, hogy elrejtőzzenek a fenyegetés elől...

Hangos durranás rázta meg a földszintet, sikítozás, káosz. Ekkor hallottam meg a fémdetektorok őrült vijjogását. Bob belépett, és elkezdődött a szórakozás.
Golyók repkedtek mindenfele, az emberek pedig hullottak, mint a legyek. Bob örült kacajok közepette szórta a lövedékeket. Nem válogatott. Szinte éreztem, amit ő érez, és néha olyan volt mintha az én ujjam húzná meg az ő kezében lévő fegyver ravaszát. Mámorító volt. Olyan volt az egész zűrzavar, mint egy szimfónia, és Mi voltunk...

- Dim, én meghaltam?- terelte másra a szót Marron.
Dim – aki Marron fantáziavilágában képes volt az élet és a halál világa között közlekedni – nem tudta, hogyan vallja be neki az igazságot. Neve is különleges képességéből ered: Dimenzióutazó.
Bár a lányt ideiglenesen meg tudta menteni a haláltól, az ő ereje sem volt mindenható...

Az ebéd alatt mindenki vidám volt, folyamatosan mosolyogtak, kivéve én. Még most sem tudom ennek az okát, talán már nem is fogok rájönni sohasem. Jól éreztem magam, el tudtam volna veszni abban a békés nyugalomban, de úgy hasított szívembe egy gondolat, mint egy kés. Csak az járt a fejemben, hogy valami megváltozott, valami teljesen más lett egyetlen éjszaka alatt...

A Köpcös megragadta az öreg kardjának markolatát, és megpróbálta kirántani a hüvelyből, de erőlködése hiábavaló volt. A Hosszú odalépett, hogy segítsen. A kard kicsusszant a tokjából, s mindhárman meglepetten kiáltottak fel.
A fegyvert vastagon borította a rozsda.
– Ez a kard tényleg nem harcol – gúnyolódott az ifjú nemes. – Lenni csupa rozsda, de mi segít, megtisztít...