a félelem ereje 2. fejezet

2.fejezet:
Meglepetések a temetőben


Sarah Camell


Brenda szüleinek azt hazudtuk, hogy Brenda nálam alszik. Igazából vadászni mentünk.

A temető eddig mindig csöndes volt, de most szokatlanul nagy volt a mozgolódás.
- Óh ne! - és hirtelen a rémület fogott el.
- Mi a baj Sarah? Hisz ez csak néhány vámpír - látta, hogy még mindig nagyon rémült vagyok ezért próbálta elterelni a figyelmemet.
- Hé! Csak nem fél a mi nagy vezetőnk? - még mindig cukkolt.
- Ez most nem volt vicces, bármennyire is próbálkozol. Ha a temetőben ilyen nagy a zaj az aszt jelenti, hogy a fenevadak mégis elmentek a felvonulásra és....
- És elkaptak néhány embert - rájött, hogy mit mondok, vagy csak a gondolatomban olvasott, ez mindegy is volt, az ő arca is eltorzult.
- Menjünk! - parancsoltam Brendára. - Siessünk, nehogy késő legyen!

Hirtelen sikításokat hallottunk. Brenda elindult arra.
- Héé! Te hová mész? - kérdeztem tőle. - Együtt kéne maradnunk! - nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt- e mert én még nem dolgoztam csapatba, bár volt hozzá hasonló, de az nem ugyanaz volt. Ott inkább egyedül vadásztam, és ő csak nézett, vagy pedig én mentettem meg az irháját a bajból.
- Én segítek az embereknek, te pedig menj a kriptákhoz! - válaszolta.
- Várj! - Á! Hadjuk. Úgyse figyelt már rám. Tudtam, hogy hallott, hisz a vadászoknak kifinomult hallásuk van, de rám se hederített. Mintha valami legfelsőbb hatalom vezérelte volna, hogy menjen oda. Mintha valami várt volna ott rá.

A kriptáknál minden csöndes volt, de rosszat éreztem, és az előérzeteim sosem csaltak. Hirtelen valaki mögöttem termett.
- Szervusz Sarah! Hogy vagy? - szólt mögülem egy mély, de lenyügöző hangon.
- Helló Eric! Kössz jól, de ez rólad nem lesz elmondható! - válaszoltam neki, igen magabiztosan.
Megfordultam és ott volt az a szörny, akit egész életemben mindig is gyűlöltem.
Eric száznyolcvan centi magas, nagyon izmos, de mégse túlságosan. Lehet, hogy ez, az ember lányoknak nagyon vonzó és az is lehet, hogy nekem is tetszene, de amióta ismerem csak undort váltott ki belőlem. A bőre már olyan barna, hogy szinte embernek hatott. A haja barnás szőke, ami nagyon is észrevehető, még sötétben is. A szeme vörös volt, és ráadás képpen még világított is.
- Jaj, Sarah, te mindig csak harcolni akarsz! Nem lehetne egyszer csak beszélgetni? - mondta maró gúnnyal.

Ha valaki még nem jött volna rá, Eric egy vérszomjas vámpír. Az első találkozásunk tizenhárom éves koromban történt, épp egy vadászaton voltam, mikor egy négy fős vámpírcsoport érkezett Afgetsbe és vadászni kezdtek. Három nő és egy férfi, aki a vezetőjük volt és még ki tudja micsodájuk, hiszen éveken keresztül három nővel vándorolni eléggé uncsi lehetne, ha csak beszélgettek volna.
Én megöltem őket, de az egyiküket nem voltam képes. Nem azért, mert erősebb volt, hanem mert valami furcsa erő sugárzott belőle. Nehogy azt higgyétek, hogy szerelmes vagyok belé! Minden évben kétszer eljön, és harcolni szoktunk, hogy megnézze, mennyit fejlődök. Ez az első alkalom ebben az évben.

- Már bocs, de eddigi beszélgetéseink mindig harcal végződtek. Vagy talán tévedek?
- Igazad van. De mielőtt elkezdjük, lenne egy- két kérdésem, és remélem, felelsz is rájuk.
- Ez természetes. Hiszen már annyi ideje barátok vagyunk. - nyugi ez irónia volt.
- Hogy micsoda? - és még be is veszi. Az arcán értetlenséget láttam.
- Eric ismered azt a szót, hogy irónia? Amikor azt mondom, hogy a barátom vagy, annak az ellenkezőjére gondolok. A válaszaimat illetően pedig, attól függ,hogy válaszolok- e, hogy milyenek azok a kérdések! A százhuszonnyolc éved alatt nem ismerkedtél meg ezzel a szóval? Ne válaszolj. Inkább mond azokat a kérdéseket!
- Először is, a társad az a lány, akivel bejöttél a temetőbe?
- Szerinted? - inkább nem vártam meg, míg válaszol - Igen az. A nevét gondolom a kémeidtől már úgyis tudod!
- Jó- jó! Nem félted, hogy a barátaim meg fogják ölni? - szinte olyan hangon mondta, mintha nem is kérdezte volna, hanem tudja.
- Nem. A társam is ugyanolyan jól harcol, mint én. Úgyhogy nem kell féltenem!

Hirtelen felémugrott és megrúgott. Repültem úgy két métert.
Az egyik régi sírkőnek estem és bevertem a fejemet, de mivel én már hozzászoktam az ütesekhez, és a fájdalomküszöböm sokkal nagyobb, mint a rendes embereké meg se éreztem. Ezen kívül sokkal, de sokkal erősebb vagyok.
- Ezt most miért kellett? Nem azt mondtad, hogy most beszélgetni fogunk? - mondtam neki, bár én sem hittem el, amit mondok.
- Igaz, de azt mondtad, hogy Brenda ugyanolyan erős, mint te és kíváncsi vagyok, hogy mire képes. - igazam volt. Tényleg tudja a névét.
- Óh, kössz. Akkor most megmutatom, hogyan ölne meg!
Azzal a telekinázis erőmmel azt a sírkövet vágtam hozzá, ami az előbb miattam eltört. Hátrarepült én pedig elindultam felé egy karóval. Mikor odaértem éreztem, hogy Brenda telepatikus úton hív. Hirtelen megtorpantam.
- Bocs, de ezt most későbbre kell halasztanunk, de ne félj! Nem sokáig maradsz életben! Ezt megígérem! - a francba!

Megfordultam, és olyan gyorsan ahogy csak futni bírtam Brenda felé siettem. Hiszen éreztem az illatát. Az illata olyan, mint a tengeré.
Mikor odaértem, láttam, hogy Brenda öt vámpír ellen harcolt és mögötte egy fiú állt. A fiú biztos kiszökött a ketrecből és a vámpírok utánaeredtek.
A srác nagyon ismerős volt. Ő Jason. A suliba jár, Brendával egy évfolyamba. Világosbarna mostanság divatos haja és kék szeme, bár gyakrabban sárga, de nem lehet vámpír, mert ők nem bírják ki ennyi ember között. Akkor már a fél iskola meghalt volna.
Szép, de nekem nem az esetem és egy évvel kisebb nálam: tizenhét. Egyikünk se beszélt eddig vele, én is csak látásból ismerem, meg egyszer elkérte a másodikos jegyzeteimet, de ennyi a mi nagy ismertségünk története. Brenda még látásból se ismerte, mert Brenda egy hónapja jött a suliba, de Jason eltűnt az utolsó két hónapra. De úgy védelmezte, mintha már ezer éve ismernék egymást. A többi ember egy ketrecben volt, és ott hat vámpír állt.
- Kell egy kis segítség? - gondoltam, próbálom úgy nézni a dolgokat, mintha csak egyedül vadásznék.
- Kösz, de elvagyok! Inkább szabadítsd ki az embereket. - éreztem, hogy vette a tréfát és ő is úgy fogja fel a vadászatot, mint én.
- Oké!

Persze a vadászat könnyen ment.
Igaz az elején mindig bele kell rázódni, de miután, már kaptál egy- két ütést a mellkasodba és, ha ki akarnak buktatni, akkor elég gyorsan felkapod a vizet, és onnantól könnyen megy. Négyet leszúrtam, kettőt pedig felrobbantottam. Brenda is gyorsan végzett.

A ketrecben négy ember volt. Igen hangosak voltak, vagyis az egyik nagyon és ismerős volt a hang frekvenciája.
Két kisgyerek. Szerintem ikrek voltak, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Nyolc éves környékén lehettek.
Egy lány és egy fiú. Mind a ketten kicsit pufókok voltak, de az aranyosabb értelemben, igaz én nem tudom, hogy mi az aranyos és mi nem, de szerintem édesek voltak. A hajuknak volt egy különös vöröses színe, és ezzel egyedivé váltak. A szemük volt az egyetlen, ami különbözött volna. A lányé, világosbarna, míg a fiúnak erős kék, mindha tiszteletet parancsolna. Ez a két gyermek a vámpírok desszertje lett volna, mert az ő vérük még olyan tiszta és bársonyos az íze, hogy ez nekik olyan, mint az istenek nektárja.
Az édesanyjuk átölelte őket, és a szemében alig lehetett látni a félelem jeleit, csak mikor a gyerekeire nézett. Nagyon féltette őket, amit ilyen kilátástalan helyzetben, érthető is volt.
Vagyis kilátástalan helyzet csak volt, mert mi már elhárítottuk.
Elég alacsony volt, de az alakját meg tudta tartani. A gyerekek biztos az apjukra hasonlítottak, mert a nő haja tejfölszőke volt, bár elég koszos. A szeme nagyon... mm..., hogy is fejezzem ki magam...érdekes volt. Minden féle szemszín keveredett benne. A szürkétől kezdve, egészen a sötétbarnáig.
Lehet, hogyha egy átlag ember látta volna őket, nem tudná megmondani, hogy rokonok, de az arcukon észre lehetett venni az apró hasonlóságokat.
Az utolsó rab volt a leghangosabb és rájöttem, hogy miért ismerős ez a sikongás. A suliban nap, mint nap hallom, ha valami nem tetszik "őfelségének" és akkor a suli minden szegletéből hallani lehet.
A gyönyörű fogoly, az iskolánk drámakirálynője volt, ezzel a gimi legnépszerűbb csaja, Veronica Miller.
Közép magas, de mindig magas sarkút vesz fel, hogy azzal is feltűnőbb legyen. Brenda évfolyamába jár.
A bőre a sok szolárium után olyan barna lett, hogy akár egy kiszáradt bozótosba is elbújhat, nem vennénk észre. A haja festett szőke, de szerintem az agya az igazi szőke. A haját, mindig kiengedve hordja, hogy a fiúknak, akik természetesen a látványtól azonnal elájulnak, libbengeti. A szeme kék, ami nagyon észrevehető! Mindig sminkeli magát és van, hogy túlzásba is viszi, sőt kábé mindig. Olyan erős füstös szemeket csinál magának, hogy az a smink nekem évekig elég lenne, vagy örökre, mert nem sminkelem magam.
Bevallom furcsa lenne vadászat közbe elővenni egy tükröt és igazítani a sminkemen. Az kéne még!
Mindig a legújabb divatot követi és mindenki mást lenéz, aki nem így tesz, például engem is. Én azt veszem fel, ami tetszik és kényelmes, nem azt, hogy mit követel a divat. Álltalába egy egyszerű felsőt, bár ezt nem nagyon látják, mert pulóvert szoktam venni, a hideg miatt. Az igaz, hogy én nem érzem nagyon a hideget, de az álca kedvéért muszáj. Veronikát nem nagyon érdekli a hideg. Szerintem mínusz nyolcvan fokba is csak topba jönne, és mini szoknyába, hogy divatos maradjon. Az én nagy divatom, egy pulóver és általába, hozzá egy farmer.

Most először örültem egy vadászaton igazán, mert láthattam, az igaz Barbit, kócosan, ázottan, smink és divat nélkül. És ráadásul még félt is, meg amikor meglátott a döbbenetet is észrevettem a szemében.
Nem is kívánhatnék ennél többet! Ez életem legszebb éjszakája!
Olyan szívesen piszkáltam volna még, bent hagytam volna a ketrecben, hogy jön erre egy másik vámpír csoport és odaadom nekik, de azzal elrontanák a gyomrukat, ha az ő vérét innák. Még lefotóztam volna, és ráraknám a netre, de nem lehetett.
Két okból is. Először is, nem lenne fer vele szemben, ami annyira nem izgatott volna és ettől még megcsináltam volna, de mivel Msh. Emily a memóriájukat törli nem szabadott megtennem.
Viszont Brenda nem engedte, hogy Jasonét piszkálja. A piszkálja szó eléggé enyhe kifejezés, arra amit csinálni szokott az emberek agyával.


- Szia Sarah! - köszöntött Jason.
- Helló!
Ezután Jason Brenda felé fordult.
- Kössz, hogy megmentettél! Nélküled itt maradtam volna örökre!
Láttam Brendán, hogy ezektől a szavaktól, majd elolvad. Jason érzései, se voltak közömbösek.
- Hazakísérhetlek? - kérdezte elbűvölő hangon Jason, Brendától.
- Természetesen, de egy kilóméterre lakok innen!
- Nem gond. Még a felvonulást is megnézhetjük! - mondta Jason.
- Hát...most én....hazamegyek! - egy kicsit összezavart ez a sok mély érzelem miatt.
- Szia Sarah! - mondták együtt, mintha egy filmszöveget gyakoroltak volna, és épp a főpróbán lettek volna, annyira összhangban voltak.
Éreztem valamit köztük a levegőben.
Elindultam a kocsim felé, de eszembe jutott valami és gyorsan visszafordultam. Még megse kérdeztem Brenda válaszolt :
- Jó, hívlak, ha hazaértem - kicsit lefagytam. Ezt, hogy csinálta? Ja, tényleg. A gondolatolvasás. Kiment a fejemból.

Hazamentem. Az volt a jó, hogy anya Kántán volt, a tesómmal együtt. A szolgálók pedig ilyenkor, alszanak. Igen, igen, vannak szolgálóink, de nemtudom, hogy miért. Anya azóta veszi fel őket, mióta elvállt apától, kivéve a dadát. Ő születésem óta velünk van, pontosabban 1991.február 28- a után egy hónappal.
Telt az idő és Brenda nem hívott. Furcsa érzés fogott el. Egyszer csak a telefonom megcsörrent. Brenda volt az.
- Sarah! Gyere a Bosert Place négyhez! Elrabolták Jasont és.....
- Brenda, mi a baj?! - nagyon megrémültem.
- Hozd el az összes fegyvereteket és elengedem Brendát! - szólt egy selymes, mély hang. Rögtön tudtam, hogy Eric az.
Nem teljesítettem a követelést. Csak két fegyvert vittem magammal, és, hogy fel ne ébresszek senkit, ezért inkább futottam.
Mérges voltam, de inkább csak magamra, és egy kicsit Jasonre is. Elmondom miért. Magamra azért mert nem vigyáztam eléggé Brendára, és ha valami történik vele, akkor nem tudom majd, hogy mit tegyek.
Jasonre csak azért, mert mindig elrabolják. Nem kereshetne magának valami másfajta hobbit?
Ahova mentem, nagyon sötét volt és egy átlag ember az orra hegyéig se látott volna el, de én mindent láttam, és nem annyira tettszett a látvány, de láttam már ennél rosszabbat is.
Mindenütt szürka falak, pókhálók és minden féle harci ezköz. Volt ahol, még lehetett látni az előző vámpír vacsora maradványai. Gyűlöltem a friss vér szagát, de mégis volt valami lenyűgöző és bódító az aromájában. Mint a bor aminek szinte lehetetlen ellenállni.
Nem tudom, hogy ez a vágy vagy a kíváncsiság volt- e, de mindig elfogott a kisértég, hogy megkóstoljam.

Láttam Jasont, amint két vámpír levonszolja a pincébe. Elég rossz állapotba volt. A szemét és a száját bekötötték az arca és a ruhája nagyon koszos volt és szakadt. Alig volt magánál, de próbált ellenkezni.
Utána akartam menni, de eszembe jutott, hogy könnyebb lenne, ha előbb Brendát szabadítanám ki.
Mikor követtem Brenda szagát egy kis, szinte már fekete szobában találtam magam.
Láttam Brendát lekötözve, a kezét megvákták, de nem vérzett, mert a vérzést elállította. A vadászoknak, van valami véralvadásra jó szer az immunrendszerünkbe, ami jól jön az ilyen helyzetekben.
Sírt, kétségbe volt esve. A hátam mögött állt Eric, éreztem az illatát, ami mindig is taszított, és úgy negyven vámpír volt körülöttünk.
- A barátnődnek nemsokára annyi. És még azt hittem, hogy a kis Brendát nehéz lesz legyőzni! Há!!!
- Nehogy azt hidd, hogy engem olyan könnyű lesz legyőzni!- azért válaszoltam így, mert úgyis tudtam, hogy harcolni fogunk.
- Héé! - szólt Brenda, nagy sértődöttséggel a hangjában. - Engem se volt könnyű legyőzni!!
- Gondolom... De mégis kivan megkötözve?
Durcásan rámnézett, majd a köteleket próbálta elvágni. Szerencséje volt, hogy Eric rámfigyelt.
- Halál jön rád! - kiálltotta Eric.
- Azt te csak hiszed! - ekkor Brenda trükkösen kiszabadult a kötelek közül és elkezdtünk harcolni.
Mindenkit megöltünk, kivéve Ericet.
- Mi még nem találkoztunk ilyen helyzetben! - szólt Eric mikor Brenda rajta térdelt.
Visszafolytottam egy nevetést.
- Nem, de ez lesz az utolsó élményed. Ebben biztos lehetsz!
- Brenda ne! - meglepődött arccal rámnézett és leszállt róla.
- Míí? - ekkor "Eric" lila szemekkel, felállt és Brenda felé ugrott, aki reflexből leszúrta és Andrew elporladt.
- Ő nem Eric volt.
- Hát ki?
- Eric egyik társa...ööö - ránéztem a hamura. - inkább volt társa, Andrew.
- Ez nem ér! Pedig kezdtem örülni!
Brenda nagyon jól témát tud válltani, vagy csak másik beszédpartnert. Hogy miért? Hát ezért :
- Jason! Hol vagy? - Ja igen. Mivel Jason úgyse tudna válaszolni, mert bekötötték a száját, most mekem kéne.
- Az alaksorba vitték. Láttam mikor megérkeztem.

Lementünk, és ott is volt két vámpír. Kezdett elegem lenni a vámpírokból erre a napra, sőt erre a hétre. Az volt a jó, hogy ezek, csak százas szinten voltak és így elég volt, ha az erőmmel rájuk irányítottam két karót, na jó csak egyet, de azt gyorsan kihúztam az egyikből és a másikba gyorsan átrepítettem.
Kihoztuk onnan Jasont. Mikor felértünk mind a ketten elájultak. Jason a sokk hatására, de Brenda, nagyon fáradt volt és a sérülései is súlyosak voltak.