Álomkór - részlet

Fortis süllyed a végtelen sötétségben egyre mélyebbre, és mélyebbre, míg végül nem érzékel már semmit a külvilágból. Úgy tűnik, visszafordíthatatlanul elaludt. Már csak a gondolatai maradnak meg, és azok is homályosan formálódnak meg agyában. Végül földet ér egy helyen. Selymes füvet érez a talpa alatt. Ezek szerint – lepillant a lábfejére – nem is visel cipőt! Fönt megpillantja a hold sarlóját, amint halványan világít a vak, csillagtalan éjszakában, mint egyedüli fényforrás. Jobb oldalt egy viskót lát, de nagyon messze. Vagy csak egy pár méterre? Olyan nehéz volna megmondani. Ebben a különös világban minden olyan megfoghatatlan; nagyon hasonlít a valóságra, de valahogy mégis más. A távolságok elmosódnak, minden értelmét veszti, és a valóságból való emlékei lassan elködösödnek. De nem – ráncolja össze a szemöldökét –, nem szabad elfelejtenem, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Kulcsfontosságú lehet. A hold ezüst derengésben fürdeti a tájat, és hullámzik a magas fű az enyhe szellőtől. Idilli hely, és mintha már látta volna valahol. A nagyszüleinek vidéki tanyájának szélén áll, egy bizonyos júliusi éjszakán. Igen, van erről egy emléke. Milyen csodálatos is az emberi agy: képes felszínre hozni, ha kell, egy régen elfeledettnek hitt gondolatot vagy képet is.

Még egy szokatlan dolog van, amit elsőre nem vesz észre.
Ez a síri csönd.
És most, hogy jobban belegondol, ez az egyetlen lényeges különbség az emléke között. Hiszen akkor hallotta az alváshoz készülődő lovak nyihogását, a tücskök ciripelését, testvérei beszélgetését, nagyapja nevetését, aki kihozta őket ide csillagokat lesni, sőt, még a szellő lágy susogását is. Fortis megrémül. És ahogy hangulata változik, úgy alakul a táj is: nyoma sincs már az idilli környezetnek. A holdkorong vörösleni kezd, és így minden más is. Ahol korábban barátságos árnyékokat vélt, ott most ijesztő alakok mozgolódnak. A felhők meglódulnak az égen, és kísérteties gyorsasággal száguldozni kezdenek. Mérgeslilán gomolyognak, és hamarosan szakadni kezd az eső, mintha dézsából öntenék. Egy villám cikázik az égboltról a közeli nyárfába hatalmas dörrenés kíséretében. A hatalmas kisülés következtében ezernyi pattogó szikrát ontva magából kigyullad a faóriás. Fortis fejvesztve menekülne, hogy szabaduljon erről a pokoli helyről, de bármerre szalad is, semmihez nem jut közelebb, sőt, csak távolabb kerül. Végtelen elkeseredésében a nagy hősnek, aki soha életében szinte egy nyikkanást sem hallatott fájdalom miatt, kicsordul a szeméből egy könnycsepp. Térdre esik, és kezével durván belemarkol egy fűcsomóba.

És akkor újra meghallja azt az idegesítő nevetést. Mérgesen felkapja a fejét, hogy megkeresse a hang forrását.
- Mutasd magad te gyáva! – kiáltja, és támolyogva feláll.
- Bármerre is nézel nem láthatsz, amíg én nem akarom.
És akkor hirtelen felismeri ezt a furcsa hanghordozást. Igen, most már biztos benne: ezt hallotta abban a látomásban is, ami az utcájuk végén érte őt. Tovább kereste őt a tekintetével.
- Na jó… - a lény egy sóhajt ereszt ki. Némi gúnnyal folytatja. – Úgy érzem, nehéz lesz így a további beszélgetésünk, hogy nem látsz engem. Megjelenek neked az égen. Hiába, az ember olyan vizuális…

Fortis még mindig könnyes szemmel feltekint az égre. A felhők különös táncot kezdenek járni. Eközben folyamatosan helyezkednek. A nagy kavarodás eredményeképpen egy arc rajzolódik ki, ami ironikusan félmosolyra húzza a száját. Majd szomorkodást tettetve megszólal:
- Ó, te szegényke, csak nem rád ijesztettem? – röhögésben tör ki. Majd mély hangon, szemöldökét kárörvendően összehúzva folytatja. – Nem csodálom, hiszen nem volt szép, amit láttál. De hát az emberek mindig is lebecsülték az álmok erejét. Pedig nem jól teszik, de nem ám… - a felhőarc ingatni kezdi a fejét.
- Ez nem igaz! – kiált Fortis. Az esőtől bőrig ázott, és patakokban ömlik végig arcán és karján a víz. - Rengeteg ember foglalkozik álomfejtéssel, és sok álmoskönyv is íródott…
- Badarság.! – üvölti mérgesen a lény. Közben egy másik is megjelenik az égen, fájdalmas grimasszal a fején. Őt is felismeri: az álombéli szörnye. – Azok mind csak kontárok. Azt hiszik, csak mert rájöttek néhány összefüggésre, már komoly tudósnak számítanak. Pedig még azt sem tudják, hogy minden lény álmodik, nemcsak az ember. Sőt, azt nem is nevezném álmodásnak, amit ti csináltok. Még csak irányítani sem vagytok képesek, és…

A becsmérlő szavaktól Fortisban időközben felmegy a pumpa, és mérgesen koncentrál a felhőlény elhomályosítására. Az meglepődött arcot vág, hiszen lassan eltűnik, de aztán elkiáltja magát:
- Cogitatum conclusio! – máris visszatér. – Szóval ott tartottam, hogy még csak irányítani se vagytok képesek… kivéve téged. Benned van valami, hogy is mondjam… De most sikeresen rád küldtem egy gondolatzárat, hogy még véletlenül se szabadulhass ki ebből a szép kis álomcsapdából, amit Tyboe készített neked. Hát nem csodálatos? Ugye Tyboe?
- Igen, Fr.. Úgy értem, zseniálisan kieszelt ördögi terv, Gazdám. És az így most a meggyengült Szupercsapattal már gyerekjáték lesz elbánni…
- Azért ne árulj el túl sokat. Persze úgy is mindegy, mert innen soha többé nem jutsz ki – Fortis, hogy így szólítsalak immár. Non-Adeo! – Azzal köddé válnak. A vihar lassan elül, Ő pedig szép lassan megnyugszik. Leheveredik a fűben, összegubózódik, két karjával pedig átfogja a térdeit. Nem szabad elfelejtenem – gondolja -, hogy ki vagyok. Igen, én vagyok József, és van három testvérem. És ők most nagy veszélyben forognak…