Egyéb történetek - 87.oldal

Anna tudta, hogy a kutyának nincs semmi esélye az életben maradásra. Könnyekkel a szemében mondta ki az ítéletet, hogy altassák el. A lányát is megkérdezte, aki még mindig zokogva jött oda elbúcsúzni szeretett öreg kutyájától. Anna úgy vette észre, mintha az orvosok inkább szerették volna megoperálni a kutyát, bár azt hangsúlyozták, hogy lehet, hogy az altatást sem bírná ki...

Szeretném csókjaimmal ébreszteni, vágyaimmal melengetni. Ölelni, csókolni az ajkát, hallgatni szíve minden dobbanását. Ám félek, hogy ha megérintem testét, elmúlik ez a gyönyörű álomkép. Így nem mozdul ajkam, kezem, hogy a varázs minden pillanatát kiélvezhessem. Nini! Mosolyog álmában! Kiül arcára vágya. Alszik, alszik, s csak alszik. Nem zavarom, hisz boldogságról álmodik...

Elhúzták a függönyt, pont most kísérik be az elítéltet. Hát ezt nem hiszem el, semmi félelmet nem látok rajta. Mintha egy új kényelmes széket próbálna ki. Úgy tűnik, hogy felismert, és rám mosolygott, akár csak egy rég nem látott ismerősre. Szemlátomást ez nem csak engem lepett meg.
- Remélem a pokol tűzében fog elégni. Remélem nagyon fél, mert megérdemli a halált. – szólalt meg ismét a nagydarab nő.
Vajon nem hozott magával szemüveget, ez minden csak nem félelem, amit rajta...

Ahogy lejjebb mentem az úton, óvatosan kerülgetve a tócsaszörnyeket; ijesztően sok békahéj fogadott. És mind, mind üres volt. Halott. Különböző kifacsart pózok, más-más halál időpont, de a tettes ugyanaz. Ráismertem a kézjegyére. Ő az...

A közös zenénk szól. Metszőn siklik végig dobhártyámon, egyenesen a szívembe vág. Pont egy éve…

Vajon miért kellett, hogy lássalak ma ennyi hónap után? Egy éve… ugyanezen a napon szerettem beléd...

- A gyárat már elbontották – cseveg a feleségem, aki közben ledobta fel sem vett fekete ruháit. - Azt beszélik, kísértetek lakták. A munkások szirénára keltek, de mire ágyba bújtak volna, elhallgatott a csengő. Azt is beszélik, sokáig, és túl erősen fújt itt a szél. Ezért megszűntették a rádióadást. De a szellemeket sosem vizsgálták be, és…
…és ott maradtak a betonhengerekben. A tavat 197…-ben alapították, de…
- …senki nem ivott belőle. Sohasem...

Aztán egyszer feltűnt, hogy egy kisebb 10-20 fős csoport elindult a parkoló vége felé. Utánuk mentem. Két nagyon kemény kis srác - ketten talán voltak 80 kilósak - a barátaik gyűrűjébe fogott két megszeppent csórikámmal éppen leszámolósdit játszottak.
Szitu: ing levet, - bármelyik rendező, aki a náci holokausztról készítene filmet megnyalta volna mind a tíz ujját ezeken a "kidolgozott" felsőtesteken- aztán a kihívás: bárki jöhet, mindenkit agyonverek! ...

Valaki egy széket lökött alá. Perdített egyet rajta. Lábait szétvetve, lovagló ülésben nyomta a testét a szék támlájáig. A zene mágikus erőkig felerősített. Felajzott vadként feszítette ágyékát. Karjával átfonta a nádból készült részt. A természet illatát érezte, ami belecsókolt érzékeibe. Hátra feszítette testét...

Minden utas felszállt és vár az indulásra. Megfáradtan, mozdulatlanul, néhányan álmosan ülnek a levegőtlen buszban, mintha minden mindegy lenne, és mintha nem is haza készülnének, miközben a lecsendesülő hőség hatására még mindig egyfolytában és megállás nélkül izzadnak… Nem beszélnek, néma szobrok, csak napi munkától kimerült ülések síró, nyikorgó balladáját és az indulásra készülő elöregedett kipufogó fájdalomüvöltéseit hallom. Szegény, vén kerekes-kocka! ...

- Szóval, hova is mész ekkora batyuval? - kérdeztem.
- Nem tudom, világgá, ameddig elviszel, addig elviszel, onnan meg majd lesz valahogy tovább! - felelte szomorú hangon.
- És miért mész világgá, ha szabad érdeklődnöm? - faggatózzam tovább.
- Elegem lett mindenből... A családból, a suliból... Új életet kezdek!
- Ha azt mondom, hogy én is hasonló cipőben járok? ...