Boldogság

Bár csípte szemét a füst, egy kicsit köhögött is, de valami arra késztette, hogy maradjon. A fények villódzásába feledkezett.
Belefeledkezett.
Ütem verte a talpát a padló keménységébe, majd mintha a fejét a padlóba, végül karját emelte egy percre a mennyezetig. Utat tört magának. Törtetően ment, mint akinek pusztán egyetlen célja van. Tudata háttérbe szorult és ösztönei taroltak, ahogy elért a hangfalak velőt rázó hangerejéig. Nem tudta még, de odaért.
Célbaért.

Megállt feszesen és felnézett a plafonba. Állt egy ideig és várt. Tudta hogy érkezik. Nem csalta meg soha, nem csalatkoztak egymásban sosem.
A nyaka hátraszegülten, teste íjként megfeszülve várta. Még nincs itt az idő, és várt…
Megérkezett.
Először pördített rajta. Egyet.
Nem volt elég…
Kettőt.
Kicsit szédült.
Hármat.
Beindult. Elkapta. Vitte. Lábába kúszott, először a térdét vette célba. Belelőtte az egész tárat. Nem kímélte őt, nem fukarkodott, nem tartalékolt. Ha a térde engedelmes volt, a többi már ment. Karikacsapásként.

A térd a saját útját járta, saját ütemre mozgott. Meniszkusza, aztán Achilles ina nem létezett, csontok, inak szövetek, sejtek, hullahopp karikába bújtak. Rezonáltak, vibráltak, köröket írtak le… A kar felvette a ritmust. Először a könyöke éledt. Felkúszott a feje fölé, amorf ősi ábrákat rajzolt le. Utána a boka megmozdult, engedelmeskedett az erőnek és lábujjhegyre állította. A csípő követte. Körözött, ringott. A derék engedelmeskedett, hajladozott, átvette a ritmust… Combjai megfeszültek, a láb kifelé fordult, a test egy pillanatra lebénult. Hatásszünet. Megdermedt, mint egy pantominos. Szerette ezt a dermedtséget. Erőt gyűjtött. Tudta, hogy utána jön az igazi, az egész teste harmóniában fog vonaglani. Ez a tudat arcára démoni tüzet festett. A várakozás izgalmától szemében már boszorkányos szikrák ugráltak Bedobott néhány robot-szerű figurát. Lépett, lépkedett, nem tudta hányat, nem tudta előre, nem tudta hogyan jobbra, hogyan, de imbolyogni kezdett. Faltól falig lépdelt. A falhoz támaszkodott. Háttal lassan ütemre lement guggoló pozícióba, aztán tenyérrel támaszkodott szemben és homorított és domborított, domborított és homorított. A ritmus felgyorsult. Extázisba lendült. Ezt már nagyon imádta, nem érzékelte a körülötte levőket. Sokszor lebénított ilyenkor másokat. Körbe zárták, tapsba vonták. A bátorabbja beállt elé, mellé, mögé. Rítus volt… Nemek nélkül. Nem számított ki kicsoda, egy hangra egy testként. Egy rezdülésként mozdultak, az összetettre, a mozgásra, a zenére esküdtek, a játékra, ami mentes volt támadástól, mentes hátsó gondolatoktól, csak ők tudták a beavatottak. A felületes szemlélődő provokációt sejtett, vagy feltűnést gyanított. Idővel az ő véleményük is megváltozott. Kicsivel később, de beállnak a körbe, ami kellemes, ami ringat és kiragad. Bocsánatos kis bűn az ő semmi kis bűnük. Mindig és mindenben máshol és máshogy bármikor felvehető a ritmus. Legalább két percig tart az álmélkodás, aztán ragad.
Elragad.
Ragályos betegség

Egy fertőzött és kész az epidémia. Ki kit fertőzött, nem az a kérdés, csak jól adja át a ragályt. Dagályként nő a transzba-esés. Hullámként csap és fuldoklás nélkül fenn tart a felszínen.
A nyakát nagyon szerette, a legerogénebb zónáját. Engedelmes kis testrészkén forgolódott. Csavart és tekert, elvarázsolta a fejet. Bűvészként csapta hátra a hajat, ami kissé csapzott volt, de mindig összhatásként áll mellette. Szerette a csigolyáit, hálás volt nekik, a mozgékonyság a ruganyosság szolgálatában álltak. Hálát adott, hogy ez neki, ez neki megadatott.
Térdre rogyott.
A csípőjét hátravonta, szinte ráült a padlóra és ringatózott. Egyre vadabbul. Átszellemült, átlényegült, a mennyezetről még kapott egy eltévedt, bennrekedt golyót, egyenesen a szívébe fúródott. A karja elvált a testétől. A hajába túrt. Mindkét kézzel. Kifeszítette halántékából a tincseket kemény tépésként, körülnézett, de nem látott semmit.

Néhány rokonlélek elmosódott körvonalát, akik nagyon közel táncoltak hozzá, de nem érintették. Mágia volt, lehet wudu varázslat. A feje már érintette az olajos padlót. Karjai Shívaként vonták körbe. Kígyóként vonaglott a földön, delfinként állt talpra. Valaki egy széket lökött alá. Perdített egyet rajta. Lábait szétvetve, lovagló ülésben nyomta a testét a szék támlájáig. A zene mágikus erőkig felerősített. Felajzott vadként feszítette ágyékát. Karjával átfonta a nádból készült részt. A természet illatát érezte, ami belecsókolt érzékeibe. Hátra feszítette testét. Combjai bokából indítva a térdnél kissé megszelídülve rázkódtak és újra padlót fogott. Először karjával, aztán a haja terült szét igéző kontraszként. A széket lágyan kivette maga alól és majdnem helyből ugrott az asztalra. A poharak, mintegy bójaként adták neki a lépés közöket. Hellyel- közzel nem állt szűken. Megfogta a mennyezetet, mintha tartotta volna, egy pillanatra sóbálvánnyá merevítette őt a zene. Aztán a taktus irgalmatlanul rázta, már nem volt ura mozdulatainak, felhúzott egy-két jelentkezőt. Hátulról a derekán érezte az avatatlan kezeket, a szemtől szemben álló a nyakára fonta kezét, de nem tulajdonított jelentőséget neki. Csupán az elragadtatás kontójára volt írható. Ő Mással táncolt. Hű maradt, hű akart maradni. Mindenképp az marad.

Haja végén cseppek folytak. Tajtékot vetett a hátán a pára. A tömeg kikapcsolt, hullámzott. Még kecsesen a székre majd a földre huppant, aztán ördöggé vált…
Valaki kalapot nyomott a fejére, ő a szemébe húzta, arca csábos grimaszba rándult… egyik karja a kalap tetejét fogta. Csípőre tett kézzel patetikusan lépkedett és újra térdelt, majd újra élt. Mosolygott. Akaratlanul tette, mert egy kis bábú volt a mindenség küldöttjének ujjai között. Lepergő kis porszem, ami néhány perc múlva visszavedlik a ráció zordjába… a „most tennem kell” és „nincs mese” babéroktól mentes kietlen sivatagába.

Minden porcikája átvette az őrjítőt. Koordinálatlanná vált, mégis összhang címen vonult be pár percre a köztudatba. A finálé következett. Ablaküvegek gyötrődtek a megrepedés ellen.
Nem tudta mikor lép, mikor vonaglik, mikor melyik testrészére férne rá a kontroll. Belefurakodtak a hangok, a mennyezetről figyelő hatalma nem tartotta féken, sőt ösztönözte. Fluidomok, mágneses terek vibráltak és hosszában hasítottak át a termen, majd széltében vágtáztak Végül átlósan jöttek az ismeretlenből. Valami elementáris erővel táncolt az önkívületben. Transzból volt. Valaki őt szemelte ki áldozatnak. Pulzusa elszabadult, szíve kitépte magát a láncból, az összes érzéke tompulva vette tudomásul… Zsigerből érezte a mikor hogyant. Vergődött, verdesett, tobzódott… kirekesztette a flusztráltságot egy időre…
---

Másnap a ruhája furcsa illat-egyvelege emlékeztette rá, hogy volt egy tánc.
Belefúrta fejét a párnába és boldog volt. Egy időre.