A tisztán ragyogó

Este van, a város alszik. Fent a csillagok ragyogása ad fényt, hogy tehessem, mit tenni szándékszom. Köröttem csend honol, csal a lelkem vívja harcait. Bőven többet éltem, mit korom engedett volna, de mégis elégedetlenségemnek kell hangot adnom. Hittem nem hat rám az érzelem, csak az értelem. Nem szívesen teszem, de be kell látnom tévedtem. Fogva tart egy érzés és nem enged. Béklyói oly erősen, le nem rázhatom, pedig akarom. Oly sebeket téptek fel, melyek az előtt nem is léteztek. Magányos órámban, mikor nincs világi hang, mikor magam vagyok és társam csak a csend, akkor vagy velem.

Szellemed kísér, de néha csak kísért. Próbáltam tenni ellene, küzdeni teljes erőmből és még te is könnyítetted dolgomat, de vesztettem. A vereség íze, mely százszorta rosszabb mindennél, mit ember valaha átélt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy létezel. Vágyom szemed pillantását, hangod lágyságát. Ezek csak emlékeimben élnek, de oly erősen kiirtani nem tudom. Nem tehetek róla ezekbe nincs beleszólásom. Szemeid minden ébren töltött pillanatban velem vannak, velem teszik, mit a kötelesség rám ró, amit boldogan és büszkén teszek. Magamban létrehoztalak, hogy titokban csak utalásokban is nevezhesselek. Talán tudod, hogy alkotva lettél, talán nem, de nem is számít, nekem csak egy a fontos, hogy velem legyél. Lopott órán írom e sorokat, mert a világ megvetne, ha látná. De érted vállalnám a világ szégyenét is ha akarod. Nem bízok sikeremben, nem azzal a céllal írom, de legalább most is rád gondolhatok.

Hamarosan megtérek enyéimhez, de csak Te vagy velem. Drágább vagy nekem mindennél, miben eddig hittem. Nehezek ezek a szavak, de igazak. Túl soká hallgattam, de tudom, titkom nem fedhetem fel.